“The musical game is strong. Very strong” - Kaliforniai álom

2016. december 20. 14:10 - Huber Zoltán

lalaland.jpg

Manapság, amikor még a képregényhősök kalandjain is a fizikai és pszichológiai realitást, az arisztotelészi logikát kérjük számon, a filmes trükkök legfontosabb mércéje pedig a valószerűség, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a mozi az álmodozások helye is egyben. A hétköznapok egyhangúságát elsöprő csillagporos glamúr Hollywood aranykorában volt a legragyogóbb, különösen a technicolor musicalek kedvesen naiv világában, ahol a festett díszletek előtt perdültek táncra a szerelmesek. A Kaliforniai álom pontosan ide repít vissza és csodálatosan önfeledt két órát ígér azoknak, akik még bele tudnak feledkezni a vászonra vetített varázslatba.

Damien Chazelle filmje korántsem hibátlan alkotás. Többször megtörik a ritmusa, akadnak benne üresjáratok, elnagyolt mellékszereplők, történetszálak. Ryan Gosling énekhangjánál sokkal jobbak vannak, Emma Stone pöszesége az éneklésnél is visszaköszön, a két színész ráadásul többször elneveti a közös dalbetéteket és a tánclépéseik sem tökéletesek. A Kaliforniai álom pontosan ezekkel a kisebb-nagyobb botlásaival válik teljessé, hisz maga is egy rajongó rendező heves szerelmi vallomása egy korszerűtlennek kikiáltott irányzathoz, egy halottá nyilvánított műfajhoz.

Főhősünk egyértelműen Chazelle alteregója, hisz a klasszikus jazz megmentését és divatossá tételét tartja életcéljának. Az író-rendező szintén zenész, a Whiplash hátszelével azt szerette volna bebizonyítani, idézőjelek és meta-megoldások nélkül is érvényes és szexi még a klasszikus musical. No meg az a sok ismert és ismeretlen művész, akik annak idején Hollywoodba jöttek és megalkották ezt a stílust, filmnyelvet. A Kaliforniai álom főhajtás egy város, egy korszak, egy filmtípus előtt, miközben fényesen demonstrálja, hogy ami tényleg jó, az nem avulhat el soha.

A főszereplő egy helyen azt mondja, az emberek manapság azért nem szeretik a jazzt, mert már nincs személyes kapcsolatuk vele. Chazellék pontosan ezt a személyes kapcsolatot építik meg a néző és a musical között. A Kaliforniai álom minden kockáján érződik az alkotók rajongása, és ha valaki szenvedélyesen beszél valamiről, oda fogunk figyelni. Az apró tévesztések és hibák miatt pedig sokkal közelebb kerülhet hozzánk a film, mintha sterilen tökéletes lenne.

Chazelle finom könnyedséggel zongorázza végig a legendás elődöket, néhol direkt utalásokkal, helyszínekkel, tárgyakkal, máshol rafináltabb áthallásokkal. Ami a külsőségeket illeti, sikerül esszenciális tisztaságban visszaadni a vonatkozó időszak vizualitását. A világítás, a színek, a cinemascope képkompozíciók és kameramozgások a régi iskola örökségét gondolják újra és igazi felüdülést jelentenek a szemünknek.

A gyors vágások helyett a kamera mozog vagy pörög. A színek összemosódnak, a háttér dinamikus még akkor is, ha csak reklámfeliratok vagy falfestmények előtt látjuk a szereplőket. Bollywood viszi tovább ezt a fajta a hagyományt, de most újra Los Angeles dombjai között kel életre, ahol annak idején megszületett. A korabeli látványvilág, a ruhák és hajviseletek és a kortárs tárgyi környezet ütköztetése önmagában is izgalmas, de rendre ki is aknázzák, mint visszatérő humorforrást.

lalaland2.jpg

A Kaliforniai álom már önmagában a tánc- és dalbetétei miatt megéri a jegy árát, az igazi meglepetés így talán az, hogy a feltörekvő színésznő és a tehetséges zongorista örök szerelmi történetét pici módosításokkal sikerül izgalmasan felfrissíteni. Chazelle itt megy szembe leginkább az elődökkel és kiváló poénokkal, meglepő fordulatokkal és apró kikacsintásokkal teli keserédes románcot farag a sablonos alapfelállásból. A sztori gyönyörű szerzői vallomásként is nézhető: álmodozó hősünk maga az író-rendező, hősnőnk pedig a csodálatos hollywoodi musical. Innen könnyű megérteni, miért esünk mi is szerelembe azonnal.

A filmtípus örök problémája és sokakat elidegenítő sajátossága, hogy a szereplők hirtelen dalra fakadnak és táncolni kezdenek. A valószerűség szigorú törvényét követve az alkotók megpróbálták ezt valahogyan megmagyarázni, elrejteni, álcázni. De nem Chazelle, aki leporolja ugyan a műfajt, de az alapjait szerencsére érintetlenül hagyja. Emma Stone egyetlen pillanatra zökken csak ki („oh really?”), majd azonnal rá is tesz egy lapáttal és végül a csillagokig repül a szerelmével.

A Kaliforniai álom nem forradalmi, nem forgatja fel a kortárs mezőnyt és nem fogja újraéleszteni a klasszikus musicalt. Egészen mást, sokkal jobbat kínál és pont egy olyan időszakban, amikor égető szükségünk van rá. Valójában felesleges is túl sokat beszélni róla, mert látni kell, belesüppedni a székbe, kizárni a külvilágot és szájtátva belefeledkezni, ahogy a nagyszüleink tették annak idején. Moziélmény, csupa színesen villogó, neonfényes nagybetűvel.

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr8112055789

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2016.12.21. 15:25:35

Engem egészen elvarázsolt a film, úgyhogy nem igazán tudtam kritikus szemmel nézni. Bár szükségem volt egy kis időre, hogy ráhangolódjak, hogy itt bizony énekelgetni fognak, hogy igazán nagy kedvenc legyen nálam, ahhoz pedig arra volt szükség, hogy úgy érezzem van fedezete az énekelgetésnek, nem öncélú, vicceskedő stílusgyakorlat az egész. És Chazellenek szerencsére volt mondanivalója is, a film vége pedig érzelmileg is nagyon megütött, úgyhogy másodjára lehet még önfeledtebb élmény lesz.

"Többször megtörik a ritmusa, akadnak benne üresjáratok, elnagyolt mellékszereplők, történetszálak"
Ezeket kicsit ki tudnád fejteni jobban, hogy mire gondolsz pár példával?

Huber Zoltán 2016.12.21. 15:31:30

@Santino89: a közepén éreztem, hogy a dal-poén-dráma felállás ritmusa megtörik, volt egy egész hosszú rész ének/tánc nélkül. Pl. a nővére, a nővére esküvője volt ilyen, amit nem éreztem indokoltak, illetve a nagy zenész-nemezise sem kelt igazán életre. De mint fentebb is írtam, nekem ezekkel együtt tetszett igazán, valahogy nagyon közel tudott így kerülni hogy nem tökéletes és a mondanivalóval/érzelmi hatással/második nézéssel/varázslással mind nagyon hevesen bólogatva egyetértek veled. és én is várom, hogy másodjára is nézzem.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2016.12.21. 17:31:44

@Huber Zoltán: ja értem, nekem a planetáriumos repkedés után kellett is, hogy kicsit visszavegyenek, meg annyira a két főszereplőre koncentráltam, hogy hirtelen nem is tudtam, kikre gondolsz :)
A nem tökéletesről pedig annyit, hogy így hogy meghallgattam már párszor (na jó, jópárszor) azóta a soundtracket, nekem a kedvencem a City of Stars duettes verziója, amibe Emma kétszer is beleröhög, mert az valahogy olyan hiteles, meg emberi, meg aranyos, hogy egy momentumok lennenek az utolsók, amit egy musicaltől várok.

Huber Zoltán 2016.12.21. 17:34:10

@Santino89: igen, pontosan onnan jött ez az egész gondolatsor, az a belekuncogás tényleg nagyon jó

Kelly és a szexi dög 2016.12.22. 08:21:01

Micsoda hype - nem is lehet jófej, aki nincs oda érte...

Huber Zoltán 2016.12.22. 09:29:33

@Kelly és a szexi dög: sokan nincsenek oda érte, de most te pont ellenhájpolsz