Évértékelő - Feministák, menekültek, bankrablók, és Obama

2016. december 12. 19:17 - Szabó_Ádám

szabobestof.jpg

The Untamed

Szociodráma találkozása ihletett zsánermozival: az Heli direktorának új rémálmában homofóbia, nőgyűlölet nyomait találjuk, plusz a mexikói fenegyerek képes férfit és nőt is sérülékenynek, brutálisnak, határozottnak láttatni. Több motívuma Zulawski Birtoklását idézi a barna csápos, plafonra tekeredő Lovecraft-szörnytől a destruktív szexualitáson át az emberi kapcsolatokig. Amat Escalante karóba húzza a maszkulinitást, és a feminizmusról is keresetlen szavakat ejt. Noha a meteorzáporral Földre pottyanó földönkívüli végzetasszony emancipációra bír egy rossz házasságban sínylődő anyát, a célszemély pálfordulása cseppet sem diadalmas.

Ernelláék Farkaséknál

Realista, kíméletlenül őszinte és szerencsére a miénk. Hajdu Szabolcs gerilla-família dramedyje rengeteg témának dobja fel a labdát (türelem, nevelés, kommunikációképtelenség, lekicsinylés, komplexusok, szarkazmus), román új hullámosok, Budapesti Iskolások előtt hajt fejet, miközben olyasmit fest vászonra, amit valamennyien ismerünk: saját magunkat, verbális-belső deficitjeinket, társainkhoz való hozzáállásunkat.

Elle

Paul Verhoeven visszatért. 78 évesen dirigálta az egyik legnagyobb remekművét, amely a Chabrol és a Haneke-stíl (plusz Fellini, Renoir és Welles) beemelésén kívül nagyszerű poszt-feminista karakter-thriller, maró gúnyú burzsoázia-kritika és erkölcsi fricska az áldozatszerep hiányáról, hatalmi játszmáról és egy nő sajátos talpra állásáról, amellyel az egész környezetét az ujja köré csavarja.

Neon démon

Újabb kifütyülő és éljenző reakciók Cannes-ban, ismét garantált kultstátusz három évvel a Csak Isten bocsáthat meg után. Refn stiliszta-korszakának legsötétebb fejezetében a szépség mögötti undorról értekezik, valamint a mesterséges, képmutató divatvilág torz értékeiről látja be, nincs előlük menekvés. Hogy közben mellőzi a nőgyűlöletet (hiszen egyébként is „a benne lévő 16 éves lányt kereste” a Neon démonnal, és a filmet is a feleségének dedikálta), és férfiról, nőről is összetett képet alkot, külön bravúr.

Érettségi

Többről van itt szó, mint a mindenkori tekintélyelvű, drasztikus, korrupt közép-kelet-európai rendszerek bírálatáról. Igaz, Cristian Mungiu erről sem feledkezik meg, ám filmje intimebb, húsbavágóbb, rögrealistább olvasattal is bír. Generációs különbségekről szónokol, helyesebben arról, hogy az eggyel idősebb nemzedék hogyan próbálja mereven rábírni a sarj-nemzedéket saját nézetei befogadására.

Tűz a tengeren

Poétikus dokumentarizmus szökken szárba Gianfranco Rosi kamerája előtt. Az európai menekültválság égető problémáját olvasztja egybe Lampedusa lakóinak élet-vignettáival, különösen egy szemlélődő, válaszokat kereső 12 éves fiú útkeresésével. Halál és öröm egymás társai, a migránsok passiója és a halásztelepülés napjai egyetlen pillanatképet alkotnak a költői realizmus nyelvén.

Hell or High Water

Neowestern kőkemény revizionizmussal: gyökértelen vándorbűnöző-élet kerül szembe a régi, íratlan szabályokkal, a bankrabló fivérek és a Texas Rangerek etikája pedig egyaránt igazolható a maguk nézőpontjából. Taylor Sheridan, a Sicario írója az igazi auteur itt, ahogy morális kérdésfelvetéseit a világgazdasági recessziót és az Occupy-mozgalmat követő érában tálalja, nagyszerű, és az, hogy a forgatagba makacs, valamint küszködő cowboyokat helyez, pláne.

The Eyes of My Mother

Fekete-fehér, 77 percre rúgó horror-szépművészet egy 1990-ben született direktorpalántától. Inspirációi között a The Uninvited ugyanúgy szerepel, mint modernista Bergman-drámák vagy az Iszonyat – legutóbbi igazán nyilvánvaló. Traumákról szól ez a rémálom, arról, hogy a gyötrelmek hogyan szállnak anyáról lányra, nemzedékről nemzedékre, kialakítva egy matriarchális társadalmat, formailag a német expresszionizmusra, helyszínrajzilag az amerikai gótikára rímelve.

A szobalány

Park Chan-wook – és ebben rokon Refnnel – nemcsak egymás torkát nyiszáló férfiak, hanem a nők lelkivilágát is ismeri. A dél-koreai rendező viszont összeborulással, lírai szeretkezésszcénákkal, selymes-esztétikus, összeolvadó bőrfelületekkel, vagyis az erőszak visszautasításával száll síkra az ujjakat vagdosó, pornóirodalmat biflázó férfitekintet ellen. Ráadásul, ahogy mindez a japán-koreai ellentéten, sőt, viktoriánus elemek újramelegítésén keresztül szintén érvényt nyer, remek.

The Age of Shadows

Míg Park csajmozit dirigált, addig Kim Ji-woon bajtársias, ám patrióta pátosztól mentes férfiballadát rendezett. Csupán egy dolog, hogy ebben az 1920-as évek végén, a japánlepte Koreában bonyolódó történelmi kémthrillerben pazarul mutatnak a feszültségszcénák, de ami tényleg kiöli belőle a giccset, az gyomron vágó, naturalista-pszichológiai tragédia lojalitásról, árulásról, az egyén és a nemzet tudathasadásáról. És robbantással bosszút venni a Ravel-féle Bolero taktusaira, úri miliőben így kell a moziban.

Én, Daniel Blake

Ken Loach-nál még van lejjebb, és őt úgy hívják, Tarr Béla (csak meg kell nézni a Hotel Magnezit című rövidfilmet, garantáltan megaláz), de azt nem mondhatjuk, hogy a dupla Arany Pálmás, 80 éves balos brit szocreál-doyen képtelen empátiát teremteni a perifériára lököttek iránt. Rideg, totálisan elfogadott bürokrata-passzusok tengerében csak az intimitás szárazföldecskéje jelenthet menedéket, de Loach szerint csak rettenetesen rövid időre, alig-alig.

Aljas nyolcas

Hóban, vérben hagyott hullák, erkölcsi kétértelműség, az utolsó pillanatig visszatartott western-suspense. Tarantino adott nekünk egy vadnyugati Kutyaszorítóban-reprízt, másfelől viszont az egymás iránt tanúsított, gyilkosságba fulladó ignoranciából, hazugságból is leckét kapunk, a végkifejlet pedig piszokban fekvős, kínunkban röhögős, de hogy nem vált meg, az biztos.

Southside With You

Barack és Michelle első randija, avagy a Fehér Ház királyi palotájának demokrata uralkodói is emberek voltak 1989 nyarán egy leginkább a Mielőtt felkel a Napra hajazó „walk and talk” független románcban. Az amerikai indie-k legszebb hagyományait idézi a számtalan téma körüli csapongás, a legnagyobb csáberő viszont más. Két jogi irodistát látunk, akik hivatalból nem vallhatnak színt, mégis, hiába nincsenek mindig egy hullámhosszon, kénytelen-kelletlen bevallanák, imádják egymást. Minimalistán látjuk ezt kevesebb, mint 80 percben.

Halál Szarajevóban

Politikai modernizmus éled újjá a Senkiföldje direktorának új rendezésében. Grand Hotel-struktúrát hasznosító balkáni vádiratában óriási tablót rajzol pitiánerségekbe fulladó, de ezzel saját identitásukat, mi több, nemzetüket tönkrevágó figurákról (bár utóbbit már emberemlékezet óta művelik). Szállodaigazgató, riporternő, nacionalista, önmagát játszó francia színész, hotelalkalmazott anya-lány páros, bárdolatlan bosnyák maffiózók sorsa fonódik össze, szűklátókörűségük okozza a vesztüket, és vezeti őket az utolsó snittig, az üres hallig, a „Minden egész eltörött” teréig. 2014. június 28-án, szombaton, Gavrilo Princip lövésének 100. évfordulóján. Szép új világ.

Suburra

Ömlik az eső, ám Travis Bickle téved, a zuhatag nem elmossa, hanem még feljebb löki a tengernyi szemetet. Operai olasz maffia-bűndráma, fojtogató zsivány-kaleidoszkóppal, amelyben kézről kézre jár politikus és bűnöző szívessége, Róma ókori alvilág-negyede évszázadok múltán is kitörésre kész vulkánként forrong, hogy aztán tényleg beüssön a senkit nem kímélő Apokalipszis. Shakespeare-i, gyilkos indulatoktól fűtött királydráma: lehet, hogy a régi rezsim urait sikerül ledönteni a trónról, de az új húsok semmivel nem jobbak. Tanulmány az emberi természetről a Saviano-generációnak.

Az ügyfél

Farhadi vonzereje: lokális marad, ugyanakkor univerzális érvénnyel kommunikálja gondolatait. Irán nagyvárosi miliőjéről, a benne élőkről, a számtalan mentalitásról ugyanúgy beszél, mint a személyközi problémákról, két, netán három, négy figura viszonyáról. Szimbolikája egyszerű, ám annál hatásosabb: az üvegen esett repedés előrevetíti egy házasság jeleneteit, a kapcsolat végét. Sértett büszkeség, megtorlás, jogos fellépés, női sors, családi zűrök kerülnek terítékre – mindez önreflexíven/ metanyelven, a házaspár kanosszája Az ügynök halála Willy Lomanjének vonaglásával egyenlő.

A vörös teknős

Panteista, kifinomult jelképrendszerrel élő Ghibli-animáció. Miyazaki helyébe egy holland rajzfilmszerző lép, és leírja az élet örök körforgását. Szavak nélkül, többször színekre, repetitív eseményekre, hovatovább, gesztusokra hagyatkozva bontja ki, hogyan örökli egy fiú az apa tulajdonságait, miképp érik nővé, anyává az örök társ, hogy néz ki egy gyermek cseperedése, de legfőképpen, hogyan tudja lehunyni a szemét egy férfi, miután ott ragadt az Élet vízénél, és letette az asztalra, amit le kellett. Szeretett, családot alapított, tanított: Élt.

The Wailing

8 évvel Az üldöző című tökéletes pszichothriller után Na Hong-jin ismét a sötétség mélyébe rántja a nézőket. Freaky humorú bűnügyi burleszkdarabként indul az új mű, majd lassan, de biztosan halálosan pesszimista ördöghorrorba csap át, méghozzá Na úr visszatérő tematikájával, a nők-kislányok romlatlanságáért loholó, sorozatos akadályokba ütköző férfi-(pót)apa imágójának ripityára zúzásával. Kereszténység, buddhizmus és sátánizmus jönnek elő perspektívákként, ám fogódzót egyik sem kínál, ahogy a felbukkanó allegorikus szereplők sem azok, amiknek látszanak. A dél-koreai Cooper ügynök üdvözletét küldi a Fekete Barlangból, és azóta is egy betört tükör előtt, vérző homlokkal, démonian kacag, miközben sötét alteregója várja a túloldalon. 

Sing Street

Hideo Kojima idei favoritja. Tökéletesen érthető az örök gyermek japán videojáték-auteur lelkesedése: a musical-király John Carney olyan álombirodalomba repít minket, ahonnan még nem veszett ki a karrier, a szerelem, a jókedv. Zenéit (Drive It Like You Stole It, The Riddle of The Model) loop-üzemmódban ildomos hallgatni, ezen kívül pedig a Sing Street nagyszerű inverze az Egyszer című melankolikus zenei románcnak – míg ott dalból nőtt ki a lamúr, itt a szerelemben gyökerezik a dal. Iskolarendszer-pamfletbe oltott Írország-kritikájára ugyancsak lehet bólintani, de végül egy számít: amikor Fiú és Lány elhajóznak, és többé nem csak téglák a falban.

De Palma

Tartalmi vagy akár formai szempontból a világon semmi újat nem hoz a dokuvilágba Noah Baumbach és Jake Paltrow portréja, egyszerűen csak jólesik hallgatni a Hitchcock-epigon anekdotáit. Szórakoztató filmográfia-roham, galopp perverziótól, voyeurizmustól büdzséproblémákig: aki eddig is csípte Brian De Palmát, később is fogja, aki nem, annak itt a remek alkalom az ismerkedéshez.

Shelley

Remekbeszabott dán okkult horror, amelyről tulajdonképpen nem derül ki, miért is ehhez a műfajhoz tartozik. Csendes, eszköztelen film, a kamera erdőbe hatol, vizet pásztáz, a sátánbébi eljövetelét elsötétülő ultrahangmonitor jelzi, ugyanakkor a mozi testhorror-elemekkel operáló társadalomkritikaként is helytáll. Egy vagyonos, de rurális vidéken élő skandináv házaspár egy román házvezetőnő végzetére tör – és ez okozza a bajt, a Shelley-ben a pár nőtagja házastársi drámát idéz elő, összetűz a férjével, annyira ragaszkodik a Gonosz sarjának világra érkezéséhez.  

Under the Shadow

Jobb, mint a Babadook. Az iraki-iráni háború végnapjaira időzített Dzsinn-sztori korántsem hagyományos kísértetmese, hanem nyomatékos családi, pontosabban anya-lány dráma, emellett fogalmazvány bizalomról, bizalmatlanságról. Sőt, Babak Anvari rendező úgy általában a nők helyzetét állítja középpontba: az iráni patriarchális közeg nem hagyja érvényesülni a gyengébb nemet, az ártó szellem belépése pedig az anya kislánya iránti szeretetét teszi próbára. Jól áll neki a nyitott vég, a beszakadt tetőn át suhanó láthatatlan ellenfél olyan kísérteties, mint az Ördöggerinc bombája az árvaház udvarán.

Éjféli látomás

Nosztalgiavonat Spielberg mágikus blockbuster-korszakába. A Fegyverek és emberek, valamint a Take Shelter direktora továbbra is odavan a délvidék-poézisért, ugyanakkor mostani dolgozata talán mind közül a legszemélyesebb, lévén saját apaságára reflektál vele. Családi drámába oltott sci-fi-hajszathrillere óriási katarzist hoz, pátoszmentesen regél a feltétlen szeretetről, apa-fiú relációról, optimizmusa lebecsülhetetlen, takaréklángon égő információadagoló-technikája hű Nichols minimalizmus-imádatához.

Carol

Mozgóképes költeményt varázsolni a queer cinemából: Todd Haynes istenien műveli. Tekintetekre, pillantásokra, apró rezdülésekre hagyatkozó nőmelodrámájában nemcsak Cate Blanchett és Rooney Mara színészi játékában gyönyörködhetünk. Elegáns, kifinomult portrét kapunk a szerelemről az 1950-es évek Amerikájának kövült időszakában, finom szövésű esszét a szenvedélyről, amelyet millió konzervatív felsőosztálybeli dogma sem képes gátolni.

Kiéhezettek

A legjobb zombimozi a 2012-es Lételem óta. Zéró költségvetésű, negatív kicsengésű humánum-összefoglalás után újabb evolúciós ciklusba jut a szubzsáner. Nyaktörő iramú akcióthrillerként ugyanúgy nem vall kudarcot a M.R. Carey-adaptáció, mint csoportpszichológiai áttekintésként, ám legnagyobb durranását a végére tartogatja, hogy egy meglepően emberi és ironikus gesztussal a szokottól eltérő irányba kormányozza az élőhalott-narratívát.

Hardcore Henry

Szórakoztató blődli, avagy bűnös élvezet, hívjuk, ahogy szeretnének, de ez a videojáték-esztétikájú sci-fi akció-agymenés olyan gyors, feszes és őrült, mi több, politikailag inkorrekt, hogy felesleges rajta számon kérni a rétegzett, vagy bármilyen cselekményt. Igazi orosz mentalitású erőszakorgia és glorifikáció, ügyes kikacsintás az FPS-nézetre (például egy Asszony a tóban-plakáttal), tökéletes vágybeteljesítő partidrog – ha uszkve 90 percig arról dédelgetnél álmokat, hogy leszakítod az ősnemezised fejét, kinyírod a hűtlen barátnődet, és az összes mocskot eltakarítod az utadból, hogy aztán te légy Conan, a kiberbarbár a vérgőzös csatamezőn, és leigázd a galaxist, ez a te filmed.

A Bigger Splash

Pimaszabb, pop artosabb, rockosabb, zseniálisabb. Jacques Deray ’60-as évekbeli sunny noirja tetszetős pszichoszexuális mélyfúrás birtoklásvágyról, titkokról és hazugságokról, mégis, Luca Guadagnino eklektikus remake-je az eredetit felülmúló újrák sorát gazdagítja. Jön egy pici csavar, amire nem számítunk, a burzsujok egyszerre szellemesen és tragikusan kapnak az arcukra, a gazdag pasik úgy cserélgetik a fétisasszonyt, mint legtöbben a zokninkat, a vége pedig a 2009-es Mocskos zsaruhoz hasonlóan röhög ki bennünket.

Amerika kapitány: Polgárháború

Szuperhős-eposz, mint erkölcs- és karakterdráma, A sötét lovag párja a Marvel-oldalról. Csúcsra jutott a stúdió: árnyalt, traumákkal vert lovagokat mozgat, akiket személyes problémáikon túl merev politikai rendelkezések ugyanúgy sújtanak, mint kémthrillerbe illő rizikók vagy kompromisszumról, beolvadásról szóló nézetviták. Steve Rogers és Tony Stark keserves utolsó párbaja a mamutvállalat darabjaihoz képest kimondottan nyers, kíméletlen, ahogy a Russo-fivérek különféle nézőpontokat, pálfordulásokat (a legjobb T’Challa király/ Fekete párduc végső döntése a bosszú ellenében, de Bucky Barnes privát kínjai is érettek) hoznak a képletbe, nagyszerű. És ahogy végre a moziban is megszületik egy Wilson Fiskhez mérhető, ugyancsak fájdalomtól nyögő, kiábrándult, mégis hús-vér manipulátor-antagonista, aki ráadásul a Bosszúállók áldozata, a képregénymozis tömegtermelés unikuma.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr6812043449

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.