Toni Erdmann - Játszani is engedd

2016. november 24. 17:12 - Baski Sándor

toni_erdmann.jpg

A Cannes-i kritikusok legnagyobb kedvence idén egy rendhagyó, 160 perces dramedy volt.

Maren Ade harmadik rendezésének fogadtatása legalább annyi izgalmas kérdést felvet, mint a film maga. A cannes-i ősbemutatón a kritikusok több jelenetre is ovációval és tapssal reagáltak, majd amikor a díjátadón kiderült, hogy a zsűri nem osztja a lelkesedésüket, sokan felháborodva tiltakoztak a produkció mellőzése miatt.

Hogyan tudott a fesztiváldömpingbe gyakorta belefásuló, hivatásos nézőkből ilyen intenzív érzelmeket kiváltani az a film, amelynek a története még a legmelegebb hangú méltatások szerint sem sokkal komplexebb egy hollywoodi komédiáénál? (Volt, aki már a lehetséges remake szereposztását is megálmodta: a rendezői székben Jason Reitman ülne, az apát Bill Murray vagy Steve Martin, a lányát Kristen Wiig alakítaná.)

A Toni Erdmann alapszituációja valóban a melodrámával flörtölő blőd vígjátékokét idézi – elidegenedett, munkába temetkező lánya figyelmét apja úgy próbálja meg visszaszerezni, hogy belebújik egy fiktív karakter szerepébe –, a legzajosabb ovációt kiváltó jelenete pedig látszólag nem több egy túlnyújtott, pikáns kabarétréfánál. Az ismerős toposzokat ugyanakkor Ade – honfitársához, Christian Petzoldhoz hasonlóan – csak sorvezetőként használja. A 160 perces játékidő már önmagában szavatolja a műfaji keretek kitágítását, az író-rendező a hétköznapi szituációkat a román új hullámra jellemző realista modorban bontja ki, a színészvezetés pedig egyértelműen (és bevallottan) Cassavetes, illetve Bergman hatását mutatja. Toni Erdmann figurája, és az általa generált abszurd helyzetek éppen azért nem tudják egy Adam Sandler-féle blődli szintjére lerángatni a filmet, mert a férfi infantilis humorát mindvégig ellenpontozza a precízen kidolgozott miliő hitelessége.

A cselekmény viszonylagos egyszerűsége ellenére – vagy éppen azért – a Toni Erdmann többféle olvasatot is elbír. Nézhető feminista tanmeseként a férfiak dominálta vállalati világban önállóan boldoguló, és a fináléra egyre öntudatosabbá váló karrierista nőről, vagy a szinglilét keserédes kritikájaként, de értelmezhető akár a multicégek, illetve a kapitalizmus maró szatírájaként is. A kétségkívül érvényes és aktuális témák felszíne mögött azonban az író-rendezőt legjobban az identitások és a szociális szerepek működése érdekli – épp úgy, mint első két filmjében.

Nézőpontja attól különleges, hogy nem kizárólag a párkapcsolatok dinamikájára fókuszál, hanem arra, hogy a kisebb-nagyobb közösségekbe belépve miként változnak meg ezek a viszonyok. A Der Wald vor lauter Bäumen (2003) főszereplője is magányos fiatal nő, aki egy idegen városban próbálná újjáépíteni magát, de a munkahelyén nem tud beilleszkedni, szomszédjával pedig hiába barátkozik össze, kapcsolatuk csak akkor működik, amikor kettesben vannak. A Mások vagyunk (2009) története is akkor válik igazán érdekessé, amikor a vakációzó szerelmesek életébe belép a szomszédban lakó házaspár, és puszta jelenlétükkel megtörik a harmóniát.

toni_erdmann1.jpg

A lappangó feszültségek természetesen a közös vacsora alatt kerülnek felszínre, ahogy a Toni Erdmannban is a különféle formális összejövetelek (munkavacsorák, fogadások, születésnapi partyk) alatt zajlanak a legemlékezetesebb játszmák apa és lánya közt. A férfi a nő főnökeinek jelenlétében is ugyanazt azt önjelölt mókamestert alakítja, akit odahaza is, majd érzékelve, hogy lánya mennyre szégyelli őt, megteremti Toni Erdmannt, a vállalati világban otthonosan mozgó nagymenő coach figuráját. Bohóckodása az idétlen műfogsorral és a ronda parókával öncélú trollkodásnak tűnhet – az író-rendező részéről pedig a legolcsóbb kabaréhumor kiaknázásának –, legkésőbb a fináléra azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a groteszk karakter életre hívásával Winfried azt a képmutató vállalati közeget akarja nevetségessé tenni, amelybe a lánya is kétségbeesetten próbál beilleszkedni – akár azon az áron is, hogy teljesen feladja korábbi identitását.

Ha utólag egyértelmű is, hogy mire megy ki a játék, Ade szinte észrevétlenül juttatja el a végpontig a szereplőit és a nézőket is. Első két filmjéhez hasonlóan a mindennapok banalitásait próbálja – sikerrel – megragadni, nem tesz ki sehová felkiáltójelet, a cselekményt is látszólag ad-hoc módon görgeti előre – az önismétlés csapdájába ugyanakkor többször is belesétál; akad olyan jelenet – ilyen az egyik utolsó is –, amely már nem tesz hozzá semmit az addig látottakhoz.

Az összes szuperlatívuszra talán emiatt sem szolgált rá a film, sikere azonban jól jelzi, milyen elementáris igény mutatkozik a reménytelenséget közvetítő, kimódolt fesztiválprodukciók sormintáját megtörő, cinizmustól és giccstől egyaránt mentes lélekemelő történetekre.

 

A Toni Erdmann nyerte el idén a LUX filmdíjat, az Európai Parlament LUX filmdíját

2016-ban Leyla Bouzid Felnyitom a szemem (À peine j´ouvre les yeux) című filmje és a Claude Barras rendezte Életem cukkiniként (Ma vie de courgette) (Svájc, Franciaország) című film került még be a döntőbe. A nyertes filmről minden évben az európai parlamenti képviselők szavaznak. A döntőbe jutott három alkotást az EU mind a 24 hivatalos nyelvére lefordítják és feliratozzák, amelynek költségeit a Parlament állja, továbbá a győztes filmet a látás-és hallássérültek számára is elérhetővé teszi, és támogatást nyújt a nemzetközi népszerűsítéshez.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr3711995792

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.