Jobban megy a nosztalgia - Café Society/Crisis in Six Scenes

2016. november 11. 17:07 - Huber Zoltán

cafe-society.jpg

Woody Allen nyolcvan felett is tartja a tempót, sőt, a szokásos évi filmje mellett idén egy miniszériát is tető alá hozott. Arra ugyan még a keményvonalas rajongók sem igazán számítanak, hogy az idős alkotó egyszer csak felülmúlja az Annie Hall vagy a Manhattan alapvetéseit, a kérdés mostanában inkább az, szerethető vagy feledhető-e az aktuális darab. Az idei két mű pontosan az “egy ilyen, egy olyan” mintáját: míg a Café Society stílusos nosztalgiázása rendkívül kellemes élményeket tartogat, az Amazon számára forgatott Crisis in Six Scenes kevésbé sikerült produkció.

A Café Society esszenciális tisztaságban összegzi a Woody-féle nosztalgiát és mint ilyen, egyáltalán nem előzmény nélküli az életműben. Az író-rendező jazz iránti rajongása közismert és minimum A rádió aranykora óta tudjuk, a harmincas évek tömegkultúrája meghatározó jelentőségű a számára. Allen az utóbbi időben többször megidézte a dzsesszkorszak emblematikus világát, a legújabb film az Éjfélkor Párizsban és a Káprázatos holdvilág könnyed és játékos múltidézéseit folytatja, egy régi kedvenc motívumával, a New York - Los Angeles ellentéttel megfejelve.

A legkisebb zsidó fiú Brooklyn helyett az épp első aranykorát élő Hollywoodban próbál szerencsét. Népmesei indítás és Allen végig anekdotikus hangvételben marad. A sztori fő vonalát a feltörekvő fiú és a titkárnőként dolgozó lány viszonya adja, és az író-rendező rutinosan hozza a kötelező érzelmi bonyodalmakat, de láthatóan sokkal jobban élvezi a vonatkozó miliő és típusfigurák felvázolását. Akad itt dörzsölt, a stúdiórendszer zavarosában lubickoló ügynök, hullákra betont öntő gengszter és kommunista értelmiségi sógor. A szokásos családi perpatvarok között a szereplők korabeli filmsztárok neveitől hemzsegő villásreggeliken és partikon tűnnek fel, miközben szól a jazz.

Nincs itt semmi olyan, amit korábban ne láttunk volna, a sorban álló sztároknak, a tempós, stílusos rendezésnek és az iszonyúan magas nosztalgiafaktornak hála a Café Society mégis működik. Még a BeSZERvezve után ismét egymásra találó Eisenberg és Stewart kettőse sem lóg ki, az “eisenberges” és “stewartos” modorosságok hibátlanul simulnak bele a karneváli hangulatba. Steve Carrell lehengerlő a nagydumás producer szerepében, Corey “Peter Russo” Stoll gengsztere vicces, a maszk nélkül is középföldi törpnek tűnő Ken Stott pedig tökéletesen tud zsörtölődni. A félszázadik játékfilmes rendezéséhez közeledő Allen rutinja tapintható, de a legfőbb érdem egyértelműen az operatőré. A háromszoros Oscar-díjas Vittorio Storaro szemet gyönyörködtető képei a hollywoodi glamúrt keltik életre: a csodálatos fényeknek és színeknek kiemelt szerepük van abban, hogy a játékos időutazás létrejön.

crises_in_six_scenes.jpg

Az óramű pontosságú jelenetezés és a megfelelő alkotótársak fájóan hiányoznak a hat, egyenként bő húsz perces epizódokra szabdalt sorozat, a Crisis in Six Scenes esetében. Woody Allen filmjei csak igen ritkán lépik túl a másfél órát és a fő probléma jelen esetben éppen az, hogy itt nem egy klasszikus sorozatról, hanem egy elnyújtott, fél tucatba vágott tévéfilmről beszélünk. A megalkuvó értelmiségi író kénytelen szembenézni a hatvanas évek felforgató szellemiségével, amiből az író-rendező egy keserédes, néhol szándékoltan önreflektív komédiát próbál kanyarítani. A végig zárt helyszíneken tartott, hosszú párbeszédekre koncentráló mű alapvető problémája, hogy ilyen kevés bonyodalom és nem kimondottan izgalmas figura egyszerűen nem tölti ki a több mint két órás összesített játékidőt.

Sokan nyilván értékelik majd az író-rendező védjegyszerű alakítását, és akad néhány elegáns, kimondottan élvezetes dialóg, de ha Allen a vászonra forgatja, valószínűleg alaposan megnyirbálta volna (vagy nem ír bele nyilvánvalóan felesleges, tölteléknek szánt jeleneteket). Több ponton egyenesen olyan érzésünk támadhat, mintha egy fiókból előkerült, egyéb ötletekkel feldúsított, ám végül soha el nem készült film próbafelvételei szivárogtak volna ki.

A legrosszabb döntés egyértelműen Miley Cyrus szerepeltetése, aki vészesen hiteltelen a lázadó egyetemista szökevény bőrében. A szereplők között nem alakulnak ki izgalmas interakciók, így aztán a néző is gyorsan elveszíti az érdeklődését Az író-rendező zsörtölődését és a finálé jópofa tömegjelenetét leszámítva sajnos unalomba fullad a dolog. Úgy tűnik, korántsem véletlen, hogy az író-rendező évente nem kettő, hanem egy filmet szokott készíteni, de a Crisis in Six Scenes gyengébb végeredmény egyúttal azt is előrejelezheti, hogy a következő Woody Allen a jók táborát gyarapítja.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr1611921197

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.