1956 emlékezete - Királyi többes

2016. október 22. 11:21 - filmvilág

tizezernap.jpg

Az 1956 politikai drámájában Kádár János a kulcsfigura. Nélküle értelmezhetetlen mi történt ’56-ban és miféle rendszer következett utána.(A cikk a Filmvilág 1991. januári számában jelent meg.)

Ötvenhat forradalom volt. Harminchárom éven át bizsergett a nyelvek hegyén ez a kimondhatatlan mondat. Harminchárom évig senki sem merte, akarta, vagy ha merte és akarta, nem tudta nyilvánosan kimondani. Túl soká. Mert addigra ezen az egymondatnyi résen szinte minden mondatunk semmibe veszett. Csak a szavak maradtak. Egyre több szóval, egyre kevesebbet mondtunk. Ebben a szóinflációban hitelesen szólni ’56-ról csak úgy lehetett, ahogy azt Jeles András tette Szélvihar-adaptációjában, artikulálatlanul. Dobozy Imre rendszerhű október-drámáját, könnyűszavú hazugságzagyvalékát rémes hebegésbe fullasztotta, felismervén, amiről nem lehet beszélni, arról dadogni kell. Ma már, vélhetnénk, lehetne szabadon és világosan szólni ’56-ról, és arról a rendszerről, ami utána következett.

De nem lehet. A szabadság első filmjei már (még?) csak annyit tudnak mondani ötvenhatról, hogy „forradalom volt”. Csakhogy ez most már édeskevés, ami az előző rendszernek végszava lehetett, ’56 regényének, a terror drámájának, ha mégoly fontos is, csak az első mondata. Ebből az egy mondatból legfeljebb egy állóképre futja. Ezért van az, hogy az ’56-os játékfilmeket nézve, mintha néma múzeumi termekben járnánk, a diorámákban ott látható beöltöztetve minden szereplő, a géppisztolyos, karszalagos nemzetőr, a Molotov-koktélos pesti srác, az orvul lelőtt szanitéclány, a forradalom mellé állt katona, a munkástanácsot szervező proletár, szemben velük pedig a tömegbe lövető ávós, a külföldre menekülő párttitkár, az orosz tankok. A tárlókban pedig ott sorakozik minden korabeli rekvizit, a kitépett címerű nemzeti zászló, a halottakért lobogó utcai gyertyák, az Egmont-nyitányt hömpölyögtető rádió, amely a hitelesség kedvéért legalább négy filmben adja tudtul, hogy „csapataink harcban állnak”.

azitelet.jpg

A következő teremben pedig ott a Fertő nádrengetegében lopakodó „disszidens”, a bosszúszomjas pufajkás, a szadista börtönőr, az agitáló MSZMP-aktivista, és háttérben a KGB-s tiszt. Szerep, öltözék, fegyver, minden korhű, csak éppen a helyzet nem az. Amit látunk, játszódhatna bármely forradalomban, bármely megtorlás idején. Az élőképbe merevített jelenetek időtlenek, az örök Jó és Rossz feszül itt egymásnak. Akárcsak tegnap, csupán a beállítás változott, forradalmár és ellenforradalmár helyet cserélt. Végre az igazságnak megfelelően: immár a zsarnok ellen lázadó a forradalmár, és a pribék az ellenforradalmár. De hát azért ez még a múlt, ez még ugyanaz a múzeum, a „gyűlölet múzeuma”. Ugyanaz a győzelemvallás, ugyanaz a hőskultusz, ugyanaz a tömjénes áhítat. Nem ez az igazi elégtétel. Nem a Pantheon színeváltozására van szükségünk, hanem a szoborcsoportok örökkévaló pillanatába bele nem sűríthető eleven történelemre. Nem mártírkultuszra, hanem ’56 és ’58 véren szerzett, páratlan, és ezért különösen értékes történelmi tapasztalatának birtokbavételére. Arra, ami az első mondat után következne. Arra, ami a tilalmak és hazugságok űrén át a semmibe tűnt.

1956 „hármas út”. Nem győztes forradalom, nem dicsőséges restauráció, középút: levert forradalom, bukott restauráció. A világtörténelemben százával sorjáznak a levert forradalmak, de az, hogy egy győztes forradalmat egy képzeletbeli forradalom (a Kádáré) siklasson ki, példa nélkül áll. Amíg ez nincs megírva, márpedig nincs megírva, addig nem beszélhetünk ’56-os filmről, drámáról, regényről, csak borzalmas és heroikus szenvedéstörténetekről, amelyek történetesen akkor és ott estek meg, de amúgy megeshettek volna bármely forradalomban, bármely megtorlásban.

Persze annak, akivel a történelmi közhely megtörténik, az évezredes banalitás húsbavágóan eredeti sorsfordulat. Ilyenformán kordokumentum ez is. Nem a korabeli politika, hanem a korabeli személyiség dokumentuma. Ezért, hogy a passió „műfajában” a művésznél több bizalmam van a visszaemlékezőben, akit szenvedése máig odaszegez a hajdani pillanathoz. Az ’56-os visszaemlékezéseket nézve pusztán a hanglejtésből, a fogalmazásmódból megállapítható ki mozdult akkor rosszul, és ki lépett jó irányba, élesen különválik a szenvedéstörténetek tiszta logikája, és az újra és újra szétomló hazugságtornyok szóhalmaza. A visszaemlékezések mozaik-darabkáiból, a régész-történész dokumentarista, ha bölcs mértéktartással megelégedett az óriás egész helyett az áttekinthető rész letisztításával, éppenséggel perdöntő állításokat tehetett a politikára nézve is. A Dunánál, Magyar Bálint és Schiffer Pál dokumentumfilmje bizonyította először, hogy ’56 forradalom volt. Legalábbis akkor és ott: Dunapatajon. De ennyi elég is volt a cenzoroknak, hiszen a hivatalos történetírás az „ellenforradalom” alól nem ismert kivételeket. A mosonmagyaróvári és salgótarjáni sortűz túlélő áldozatait megszólaltató filmek (Vérrel és kötéllel; Ledöntött útjelzők,) pedig a feje tetejére állított erkölcsi rendet billentették helyre. Nem is annyira a máig pontosan fel nem derített mészárlások oknyomozó restaurálása tette helyére a hazugságot, hanem a harminchárom évnyi kuss után megszólaló „ellenforradalmárok” hibátlan (még a bosszúvágytól is mentes) embersége.

naplo_gyermekeimnek.jpg

A játékfilmrendező nagyobb szabadsága ellenére is nehezebb helyzetben van a dokumentaristánál, csak a maga ’56-os mozaikköve felett rendelkezik. Vagy alászáll magántörténelmébe, vagy a korszellem titkát kell megfejtenie. Mészáros Márta Naplójának harmadik része nem azért mond keveset ’56-ról, és a megtorlásról, mert szubjektív, hanem mert éppenséggel elfogy belőle az első két részben még izgalmasan eredeti magántörténelem, Juli személyiség és szerep nélkül téblábol a nagytörténelemben. ’56 politikai drámája ilyenformán sehogy-sem állhat össze, hiszen a műfaj szabályainak megfelelően csak annyi látható belőle, amennyit a naplóíró megtapasztal és megért. Egy jelentéktelen hős naplója szükségképpen megreked a közhelyeknél. Történelemértelmezés helyett csak illusztrációkat kapunk. A naplót elfedi a tabló. A Szerelmesfilmben ’56 csak egy villanás, mégis több mint Juli terjedelmes naplója, mert egy személyiség éli meg. És ugyanezért hitelesebb, mint A másik ember vérpanorámája. A történelem véres kerekét szeme sarkából folyton rettegve figyelő kisember szempontjából ’44 és ’56 politikai ellentézisei a tarkóbizsergető halálfélelemben valóban egyek lehetnek. Amikor azonban a „testvérgyilkolási átok” és a kiirthatatlan emberi vérszomj példáiként kerülnek közös nevezőre egy elvont moralitásban, az már történelemhamisítás, amely, ha akaratlanul is, a rendszer kezére játszott. A forradalmakat, ellenforradalmakat, háborúkat a Katasztrófák címszó alatt egybemosó kisemberi történelemszemlélet ’56 megidézésének egyetlen engedélyezett módja volt, a cenzúrában is bevezetve az „aki nincs ellenünk, az velünk van” elvét. Aki nem mondta ’56-ot forradalomnak, az a jóindulatú cenzori okoskodás szerint ellenforradalomnak gondolta. Csak hát ’56 kapcsán nem volt ártatlan téma. A könnyed komédiának látszó Szamárköhögés, amely egyetlen stílustörő jelenettől eltekintve (amikor is egy kisfiút eltévedt golyó sebez halálra), mindvégig az Eseményektől távol maradva, a családi élet csendes vizeinek fodrozódásában mutatja meg, hogy ’56 forradalom volt, mégpedig a kisember forradalma is, az egyedüli boldog zűrzavar, amelynek golyózápora végre nem az ő bőrét, hanem a gyűlölt Történelem felfuvalkodottságát lyuggatta ki. A Szamárköhögés ezen a lepetyhüdt Történelmen röhög, nem pedig, mint azt engedélyezői vélhették, a forradalomtól megrettent kisemberen.

A politikai drámához politikai szereplők kellenek. Az 1956 után bebörtönzött és kivégzett felkelő egészen 1989-ig nem jelenhetett meg a magyar filmben. Azóta már föltűnt három történetben is (Napló apámnak, anyámnak; A halálraítélt; Magyar rekviem), ’56–’58 politikai drámája azonban még nem látszik sehol. Mert ha a hóhér és az áldozat már jelen van is a színpadon, az még hiányzik, aki akasztott. Márpedig nélküle nem kezdődhet a dráma. Ő a darab kulcsfigurája. És – mert nem a halál tragikus, hanem a lélekomlás – ő a történet tragikus hőse. A nemes forradalmár, a hitéért életét áldozó vértanú régi szép keresztény példa, a szadista őr az Aljasság Világtörténetének lapjairól ismerős. Időtlenek és változatlanok. Aki valóban csak akkor és ott bukkant föl a történelemben, az a titokzatos harmadik a zsarnok Rákosi és a forradalmár Nagy Imre között. ’56–’58 történetében mindenekelőtt ez a személy és ez a téveszme érdekes, mert ez a nyitja ’56 bukásának (és nem csupán az oroszok), és ez a kulcs nyitja az elmúlt harminchárom évet is.

80huszar.jpg

A Kádár János című (csak a kritikus képzeletében létező) királydráma egyetlen hosszú monológ: Kádár meglátogatja cellájában Nagy Imrét. Nagy Imre mindvégig hallgat, Kádár az, aki „vallomást tesz”. Nagy Imrének nincs mit bevallania, amit tett, nyilvánosan tette, kérdéses legfeljebb az lehet, cselekedete törvénybe ütköző-e. De kinek a törvényébe? Kicsoda Kádár János? A forradalomnak vége, amit Nagy Imre tett, „már nem hasad tovább,” Kádár talpa alatt viszont megnyílt ’56. november 4-e, azóta megállíthatatlanul zuhan alá a semmibe. Valamiben meg kell kapaszkodnia. Nagy Imrébe kapaszkodik. Neki kell ezt a lidércnyomást szétfoszlatnia. Elvégre ő volt az, aki cserbenhagyta. Hiszen ő, Kádár János, megbékélést akart; munkásállamot diktatúra nélkül, reformot forradalom nélkül. És akkor Nagy Imre bemenekül előle a jugoszláv követségre! Ő pedig itt marad az oroszokkal, ávósokkal, pufajkásokkal, mintha csak Rákosi hadvezére volna. De hát nem az! Ő reformer. Ugyanazt akarja, mint Nagy Imre, csak nem ilyen ügyetlenül, átengedve a munkáshatalmat az osztályellenségnek. Ez gyengeség. Már-már árulás. Ezt nem lehetett hagyni. Ezért felelni kell.

A képzeletbeli drámában Nagy Imre hallgat. Kádár összegyűri a sikerületlen forgatókönyvet. Másnap felakasztják Nagy Imrét. Talán, ha egy kicsit is bűnös, nem kellett volna meghalnia. Ártatlan volt, így végül a kivégzés maradt ellene az egyetlen, a perdöntő bizonyíték, hiszen képtelenség, hogy ártatlanul kellett volna meghalnia, aki bűnhődik, az nyilvánvalóan bűnös. A Nagy Imre-per nem biztonsági okokból volt titkos, nem is azért, mert Nagy Imre eszméitől féltették a hallgatóságot, a vádbeszédtől tartottak. A kusza, hazug, „rendszertelen” vádirat nem Nagy Imrét leplezte le, hanem a kádárizmust. A Fehér Könyvet olvasva kiviláglik, az eszme, aminek nevében Nagy Imrét elítélték, nem létezik. Kádár valóban középen állt Rákosi és Nagy Imre között, csak éppen e két rendszer között nem volt egy harmadik, nem volt ott semmi más, csak a hatalom. Ha Kádár Rákosi után következik, betöltve azt a helyet, amire világszemlélete predesztinálta, alighanem jó király lett volna, Nagy Imre után, a polgári forradalom után, szükségképpen zsarnokká kellett lennie. Pontosan azért, mert Kádár „forradalom utánja” valójában „forradalom előtt” volt. Kádár Nagy Imrének a reformkommunizmusban nem utódja, hanem elődje volt. Azzal, hogy kivégeztette, végérvényesen meghúzta saját reformerségének határát. A többpártrendszer, a piacgazdaság, a munkástanács szavakat törölnie kellett reformszótárából, hacsak nem akarta beismerni, hogy Nagy Imrét ártatlanul végeztette ki. Nagy Imre kivégzésével Kádár nem helyretolta, hanem éppenséggel kizökkentette a helyi időt. Rázárta az országra a múltat. ’58 után ’53-ba, a reformkorszak kezdetéhez vetette vissza; ólomlábakon cammogtunk a forradalomba, amit egyszer már megvívott Magyarország.

Idők és elvek káosza, ez az, ami miatt a Nagy Imre-per mellett ’56 és ’58 rendszerhű feldolgozása sem lehetett publikus. Csak beszélni, szónokolni lehetett az „ellenforradalomról”, drámai formába önteni nem. Mert egy igazi drámában azonnal lelepleződött volna a kizökkent idő. A kádári fantazmagóriát a „két-frontos harcról”, meg az „ellenforradalomról” csakis további csúsztatásokkal lehetett hitelesíteni, például úgy ahogy azt a Húsz órában Sánta Ferenc (nyilván öntudatlanul és jóhiszeműen) megkonstruálta. A regény ’56-os jelenetében a fellázadt tömegből kilépő Balogh Anti nem valamely rákosista potentátra lő rá, hanem a kádári világszemléletet megtestesítő Igazgató Jóskára. E finom csúsztatás után már könnyű a bizonyítás: ha a felkelők a „velük egy vályúból való”, a javukat akaró reformerre lőttek, úgy ellenforradalmárok voltak. Mintha bizony ’56-ban a felkelő Nagy Imre a miniszterelnök Nagy Imrére lövetett volna.

apa.jpg

Ez a fajta korszakcsúsztatás az új szellemű ötvenhatos filmekben is folytatódik, ha Kádár a forradalommal nem mert szembenézni, napjaink forradalmára a Kádár-rendszerrel nem képes számot vetni. A megtorlást felidéző filmeket nézve úgy tűnik, mintha 1956. november 4-én Rákosi tért volna vissza. A Halálraítéltben Gergőt ugyanaz a két ávóstiszt vallatja, aki ’53-ban megforgatta. A Napló... főhőse, Gergely János, vérbírái képébe vágja, hogy felismerte őket, ők ültek itt ’44-ben, ’48-ban, ’51-ben és ők fognak itt ülni ’88-ban és ’98-ban is. A Magyar rekviemben pedig az ötvenes évekről szóló filmek ávós horrorja hivatott bemutatni a kádárizmust. Igaz, ebben a két utóbbi filmben legalább mellékszereplőként feltűnik a kádárista hős is. A Napló Imréje a sztrájkoló munkásokat próbálja rávenni az „észszerű kompromisszumra”, hiszen „csak az új pártnak van esélye a relatív függetlenség megtartására”, a Magyar rekviem börtönparancsnoka pedig egykori bajtársát igyekszik megmenteni az akasztófától. A kádárizmus bonyolult mechanikája természetesen egyik mellékalakba sem fér bele.

Ennyi időficam után már nem meglepő, hogy a legtökéletesebb Kádár-kori börtöndráma A kihallgatás (1965), Eörsi István darabja, Rákosi börtönében játszódik, 1953-ban. A megzavarodott, az eszme szilárd talaja után hiába kapkodó börtönparancsnok és a magabiztos (mert a kételyeknek már túlpartján álló) elítélt, várakozásunk ellenére, nem Rákosi és Nagy Imre szembenállását idézi, hanem Kádárét és Nagy Imréét. Ez a kihallgatás nem az a kihallgatás; a koncepciós per előkészítése rábeszélés egy el nem követett bűnre, ez lebeszélés egy elkövetett „bűnről”, ott a rabnak kell elhinnie a hazugságot, itt a törvényhozónak, ott a megdolgozott rab győzte meg a közönséget a rabtartó igazáról, itt az önáltatás mestermunkáját elvégző vádló ragadta magával a hallgatóságot. Kádár apánk.

„Sose voltunk szabadabbak, mint ott az akasztófa alatt.” – mondja a Magyar rekviem Bibó-alakmása. Igaza van. A szerepet ezúttal idekint kellett bemagolni. Ettől kellett a határnak futni. Ebbe kellett belehalni. Hallgatni csak odabent lehetett. Most már ne mutassanak csípőfogót, kurtavasat. Az áldozatának magyarázkodó király tragédiájára vagyok kíváncsi. Hogy megtudjam, mi történt velünk idekint, mi is volt ez a keserves királyi többes.

 

Filmvilág 1991/1.

Szólj hozzá!
Címkék: 56 új esszé

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr511828991

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.