Hájpvadászaton a CineFesten

2016. szeptember 19. 12:33 - Huber Zoltán

swiss-army-man_1.jpg

Fingós hulla lett Harry Potterből. Ugye milyen lájk-potenciál lappang ebben a mondatban? Nem is csoda, hogy Az ember, aki mindent tudottra ferdített Swiss Army Man már az előzeteseivel komoly hájpot generált. A Sundance legjobb drámai rendezésért odaítélt díja és a szélsőséges vélemények csak tovább srófolták a várakozásokat (Baski Sándor kollégánk például 2016 első felének legjobbjaként emlegette, míg mások hevesen utálták). Ahogy tehát az eddigiekből kisakkozható, nem éppen szokványos filmmel van dolgunk és ha egyetlen szókapcsolattal kellene jellemezni, talán ez fejezné ki a legpontosabban a lényeget.

A furcsa és meghökkentő közönségcsalogató minőségeinél azért jóval többről van szó, az altesti humor és a Hóbortos hétvége vonalán mozgó haláli poénok keverése korántsem öncélú. Vadonban rekedt hősünk bolyongása nyilvánvalóan szimbolikus és az sem céltalan alkotói húzás, hogy magányában egy bomló emberi testet ruház fel élettel. A puffadó hulla és a kiutat kereső férfi többek között társadalmi normákról és a boldogságról csevegnek, az egzisztenciális eszmecserét pedig folyamatosan megtöri egy célzott erekció vagy kiszabaduló gázfelhő. Dan Kwan és Daniel Scheinert író-rendezők a dráma, a komédia és a morbid folyamatos egymásra játszásával próbálják meglepni és megnyerni a nézőt. A fizikai törvények rajzfilmes használata és a Gondry világát idéző barkács-esztétika kétségtelenül izgalmasak, a poénok egy idő után önismétlővé válnak. A jól időzített fordulatok és a nyilvánvaló kreativitás végig fenntartják az érdeklődést, de a film a második félidőre egyértelműen veszít az erejéből és eredetiségéből.

A fingó hulla tökéletesen előzetesíthető motívumához hasonló reklámértéket ugyan nem tud felmutatni, a cannes-i debütálása óta hasonlóan a Toni Erdmann körül is komoly hírverés generálódott. A filmet fesztiválokon elcsípő kritikusok nagyon szerették, az art-hájpot pedig tovább fűtötte, hogy papíron nem igazán volt világos, pontosan miért. Itt ez a német film, ahol apa és a lánya beszélgetnek egymással és más emberekkel, nagyrészt Bukarestben, közel három órán keresztül. Ez így leírva, valljuk be, nem éppen az év egyik legviccesebb, legkedvesebb filmjét ígéri, pedig pontosan erről van szó.

Aztán megjelenik a főszereplő a vásznon és egy béna parókában, idióta műfogsorral parádézik. Zavarba ejtően ciki poénjaival sokkolja a környezetét és lányát, aki komoly üzletasszonyként külföldön dolgozik. A néző hirtelen ott találja magát a dermesztően rossz tréfákat kieszelő apa és a lélekölő munkába temetkező nő között, majd szép lassan szurkolni kezdünk nekik. Maren Ade író-rendezőnő nagyon izgalmas, felfedezni való karaktereket mutat be, így látványos dramaturgiai vagy filmnyelvi húzásokra nincs szüksége. A szereplők mindenféléről beszélgetnek és a legnagyobb természetességgel keverednek humoros, sőt, gyakran egészen szürreális helyzetekbe. A film a szülő-gyerek viszony megkapó állapotrajzaként és a multinacionális vállalati kultúra (és a globalizáció) csípős szatírájaként is nézhető, de elsősorban azért nagyon jó, mert nagyon emberi.

Megbízható hájp-generátorként működött Taika Waititi neve is, az új filmjéről előzetesen ráadásul szintén nagyon jókat lehetett olvasni. A Slágermájerek említése ugyan keveseket hoz lázba, a Hétköznapi vámpírok és az új Thor rendezői széke óta az új-zélandi alkotó neve egyre ismertebb. A vademberek hajszája tovább fogja öregbíteni a hírnevét, a nagydumás kissrác és a mogorva farmer menekülős kalandjában ugyanis minden összejön neki. Waititi nagyon érzi a figurákat, a stílust, a tájat és a zenéket, a végeredmény pedig egy szívet melengető, vicces és izgalmas szórakozás.

A filmmel kapcsolatban sokan Wes Anderson nevét emlegették, de ha a használt filmnyelvet nézzük, akkor a hongkongi kung-fu moziktól kezdve a nyolcvanas évek dzsungeles akcióin át a dokumentarizmusig van itt minden. A vizuális gegek mellett zenei és filmes utalások egész sora vár ránk, vicces mellékszereplőkkel, jó dumákkal, kellően fordulatos sztorival. Az egész persze kártyavárként dőlhetett volna össze, ha Waititi esetleg nem a megfelelő gyerekszínészt választja a feladatra. A Fel! duci cserkészfiújának pimpelt változataként brillírozó Julian Dennison szerencsére nem csak biodíszlet és a cukiságmérő sem lendül ki a már idegesítő tartományba. A fiatalember nemcsak ösztönös komédiás, de az egyébként legjobb formáját hozó Sam Neill egyenrangú partnere. Nagy baj tehát nem lehetett, hisz a páros között tökéletesen működik a kémia, amit pedig Waititi még erre rápakolt, az garantálja a film helyét az év végi toplistákon.

Szólj hozzá!
Címkék: kritika új cinefest

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr5011722645

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.