A Star Trek televíziós univerzuma a látványos akciók és epikus összecsapások helyett a sci-fi filozofikusabb vonulatát képviselte. A Csillagflotta hajói a tudomány, az etika és az emberi lét kérdéseit boncolgató hullámait szelték és a zsigeri attrakció helyett intellektuális izgalmakat kínáltak a közönségüknek. A kisebb képernyőn, sorozatként működő receptet másfél órába szűkíteni és a vászon is hatásosan visszaadni nyilván nem egyszerű. Az ingadozó minőségű egész estés Star Trek-mozik főleg a rajongóknak okoztak örömet, a semleges nézőket inkább az 1982-es Khan haragja, illetve az eredeti hagyományoktól élesen elkanyarodó kortárs újrafazonírozások hozhatták lázba. A bűnösebb élvezetekre, a hajmeresztően direkt üzenetekre és furcsa kikacsintásokra fogékony kisebbségnek azonban nem ezekkel, hanem az Űrszekerek hatodik felvonásával érdemes próbálkoznia. A nem ismert tartomány rendkívül szórakoztatóan egyensúlyozik az önfeledt jutalomjáték, a tudatos önparódia és a lelkes bénázás határán. Az 1991-es alkotásra ma már többen kultuszfilmként hivatkoznak - teljes joggal, tegyük hozzá.
Vélhetően nincs szükségünk komolyabb világtörténelmi ismeretekre ahhoz, hogy felfejtsük a sztori szimbólumrendszerét és a valósághoz fűződő viszonyát. A gonosz Klingon Birodalom anyabolygóján szörnyű nukleáris baleset történik, a megállíthatatlanul terjedő sugárszennyezés miatt a Föderáció ősellensége váratlanul béketárgyalásokat kezdeményez. A kölcsönös bizalmatlanság, a régi sérelmek és a kulturális különbségek mind a két oldalon megnehezítik a közeledést. A Klingon kancellár kíséretéül a Flotta az Enterprise űrhajót jelöli ki, ám a legénység a keményvonalas katonai vezetők csúnya összeesküvésébe keveredik. A két oldal háborúpárti héjái az egész balhét a hőseinkre kenik, ám Kirk kapitány a galaxis jövője érdekében haladéktalanul feladja magát, alávetve magát a nevetséges kirakatpernek is. A barbár klingonok végül egy távoli, jeges büntetőtáborba száműzik, és ha meg akarja akadályozni a galaktikus háború kirobbanását, innen kellene valahogyan megszöknie.
Egy hollywoodi stúdiófilm elkészüléséhez az ötlettől a megvalósításig általában néhány év szükségeltetik. A látottak frissességét illetően ez az időtáv általában nem okoz komolyabb problémát, de a valós eseményeket feldolgozó mozik esetében a történelem néha megtréfálja az alkotókat. A nem ismert tartomány sajátos minőségét az adja, hogy a rendkívül átlátszó üzenet már a forgatás alatt csúnyán érvényét vesztette. A Szovjetunió totális összeomlása, a vasfüggöny lehullása után kissé bizarr egy csernobili balesettel, titkos szuperfegyverrel, atomháborúval és ármánykodó tábornokkal riogató hidegháborús békepropagandát készíteni. A jövőről elmélkedő forgatókönyvírók elrettentő példaként még Nixon és Hitler (!) neveit is beleszövik az űrfantáziába, miközben rendkívül ellentmondásosan viszonyulnak magához az ellenfélhez és a megbékéléshez. A klingonok/oroszok röhejesen sztereotip ábrázolása, a diktatúra és gulág fájóan elrajzolt „borzalmai” mellett a szereplők örökké tartó békéről és egymást megértő gyermekekről monologizálnak. A Shakespeare-idézetekkel megtámogatott, vaskos cukormázba áztatott üzenet óhatatlanul önmaga paródiájába fordul.
A karikaturisztikus felhangokat tovább erősíti, hogy ebben a filmben tűnik fel utoljára a Star Trek eredeti szereplőgárdája. A “történelem vége” euforikus jóslata, a kölcsönös megértés, töretlen fejlődés és globális harmónia jegyében a producerek nyugdíjba küldik a “hidegháborús” csapatot és előkészítik a terepet az új generációnak. A tisztán érezhető búcsúbuli-hangulatot erősíti, hogy az önfeledten mókázó színészek egy-egy pillanatra mintha élcelődnének az évtizedekig játszott figuráikon. William Shatner különösen élvezi a helyzetet és számos feledhetetlen pillanattal ajándékoz meg minket. Az egyik jelenetben kénytelen a saját hasonmásával megmérkőzni és a küzdelem hevében válogatott sértéseket vág a másikhoz, azaz saját magához. Ha másért nem is, ezért az önbunyóért már önmagában érdemes megtekinteni a filmet.
A saját korukon viccelődő színészek jó néhány poént, beszólást, önkritikus riposztot elsütnek. Ezek egy része röhejesen erőltetett, a másik részük pedig pont azért hatásos, mert a legkevésbé sem illenek egy ilyen produkcióba. Egyedül szegény Christopher Plummer szenved a félszemű klingon tábornok hálátlan szerepében, és vélhetően az egy apró villanásra feltűnő Christian Slater sem volt maradéktalanul elégedett a jelenlétével. Bizonyára az újonc Kim Cattrall sem gondolta még ekkor, hogy néhány évvel később férfifaló New York-i szingliként lesz majd világhírű.
Ha a sztori, a párbeszédek és a színészi játék bumfordi túlkapásaihoz hozzáadjuk a mai szemmel már kimondottan retrónak tűnő trükköket és díszleteket, a gyakran egészen szürreális jelmezeket, meg is kapjuk a kultcímke magyarázatát. Ikonikus szerepeiktől búcsúzó sztárok, Hamlet- és IV. Henrik-idézetekkel súlyosbított politikai üzenetek egy hidegháborús megbékélést propagáló űrfantáziában?! J.J. Abrams produceri felügyelete mellett az ilyesmi már abszolút elképzelhetetlen.