Délibáb - Vadkeleten

2016. május 10. 14:46 - filmvilág

delibab.jpg

A konzervatív, kiglancolt westernre mindig a keserű kiábrándulás mocskos és véresen brutális westernje a válasz.

„Olyan, mint egy western” – értetlenkedett több kritikus Hajdu Szabolcs új filmje láttán. De ugyan mi következik egy ilyen állításból? Amikor egy Rolexről azt mondják, olyan, mint egy Rolex, az nem telitalálatos kritika, hanem tájékozatlanság. Hajdu filmje valódi western, mert megvan benne mindaz, ami a műfajt jellemzi. Amerikai kritikusai jobban értették: egyikük szerint a Délibáb olyan, mintha Terrence Malick forgatta volna újra Tarantino Djangóját. A westernről, őshonos amerikai zsáner lévén, nekünk, magyaroknak, meglehetősen felszínes ismereteink és közhelyes elképzeléseink vannak. A sűrű puskaporfüsttől nem látjuk a lényeget. A western ugyan tele van akcióval, lövöldözéssel, lovaglással, meneküléssel és üldözéssel, de nem ez a veleje. A western mindenekelőtt társadalomrajz, mégpedig egy olyan társadalomé, amely a széthullás felé tart, mert elvesztette az eszményeit, értékrendjét.

Ebben a kisiklott világban minden az ellentétébe fordul: a törvény helyét a törvénytelenség veszi át, a tisztesség és a becsület súlyos tehertétel, mely előbb vagy utóbb elnyeri méltó büntetését, ellenben a jellemtelenség határozott versenyelőny. Ilyesmi bármely kisközösségben, bármely társadalomban előfordulhat, épp ezért az amerikai talajban gyökerező zsáner könnyen átültethető, s meglehetősen rugalmasan alkalmazható minden hasonló helyzetben. Aki egy kicsit is elmélyedt a műfaj történetében, tisztában van azzal, mitől lett az amerikai nyugat vadnyugat. A gyorsan mozgó nyugati határsáv, a frontier nyomán a semmiből nőttek ki a gazdagságra, szabadságra vágyó telepesek városai. A társadalom ritmusa lassabb. A nyugatra özönlő telepesek túl sokfélék és túl öntörvényűek voltak ahhoz, hogy egykönnyen közösséggé kovácsolódjanak. A szabadság jobban vonzotta őket, mint a hagyomány előnyei, hiszen többségük a meggazdagodás reménye mellett a keleti part biztonságot adó, ám fojtogató puritán rendje elől menekült a tágas és feltöretlen nyugati szűzföldekre. A telepesek többségében a közösséghez tartozás vágyánál jóval erősebb volt az önállóság vonzereje.

delibab2.jpg

A frontier természetes állapota: a létharc és az anarchia. A nyugat felé terjeszkedő 19. század közepi Amerika – és a helyzetre reflektáló western – alapkérdése, sikerül-e civilizálni a kaotikus vadnyugatot. Ahol frontier van, ott western is van, Hajdu jó érzékkel telepíti eastern-történetét a pusztára, mely nemcsak földrajzi értelemben, de civilizációs szempontból is tabula rasa, senkiföldje, ami a szemünk láttára lesz valakinek (vagy valakiknek) az ebül szerzett birtoka. A kérdés tehát ebben a történetben is ugyanaz, mint a westernfilmben: az anarchia vagy a civilizáció kerekedik-e felül. A frontiert ugyanakkor nem kell feltétlenül topográfiai jelenségként elképzelnünk, a „mozgó határ” időben is mozoghat. Minden nagy társadalmi fordulat megszüli a maga western-legendáriumát, minden forradalmas, új világ építésébe kezdő társadalom átéli a vadnyugati anarchiát, melyben a hagyományos közösségek felbomlanak, és „a mindenki harca mindenki ellen” lesz a kíméletlen alapszabály. A western elsőszámú hőse azonban nem az, aki a létharcban a legerősebbnek bizonyul, ő csak a leghatékonyabb túlélő, a legkönyörtelenebb antagonista címére pályázhat, hanem az, aki véget vet az anarchiának, aki megbékíti és civilizálja a vadnyugatot.

A klasszikus westernben a feladat, habár egész embert, nagy formátumú hőst kíván, tulajdonképpen könnyen teljesíthető próbatételnek látszik. A seriff eleve nyerésre van ítélve, hiszen becsület dolgában toronymagasan felülmúlja a városka békéjét fenyegető gazfickókat. Az erény mindig diadalmaskodik, és a tisztesség bajnoka még csak be sem piszkolódik, miközben eltakarítja a város szemetét.

delibab1.jpg

A konzervatív, kiglancolt westernre válaszul a keserű kiábrándulás piszkos, mocskos, véresen brutális westernje következett A jó, a rossz és a csúf-tól a Vad bandáig. A műfaj alkonyán, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a western igazából már ellen-western, mert nem hisz többé a vadnyugati történetek eredendő eszméjében, miszerint a civilizáció jó és lehetséges. Az anti-western hősei két tűz közé kerülnek: az anarchia és az agyonszabályozott társadalom, a végtelen szabadság és a bürokratikus rend egyidejű rémuralma fenyegeti őket. Emitt a brutális törvényenkívüliek, amott a törvény éppoly kíméletlen szolgái és hívei. A kései western nem hisz a jól temperált társadalom lehetőségében. Társadalmon kívül vagy belül, egyre megy, mindenütt az erőszak az úr.

Ilyen mélységesen kiábrándult western Hajdu Délibábja is. A különbség legfeljebb annyi, hogy a messziről jött hőssel az amerikai vadnyugat legsötétebb bugyránál is rondább bugyorba ereszkedünk alá. A törvény elől a pusztába menekülő elefántcsontparti focista, Francis (Isaach de Bankolé) ugyan sokat tapasztalt desperado benyomását kelti, de a hortobágyi pusztaság sajátos létesszenciája láttán még ő is hátrahőköl. A film elején rövid prológus igazít el és figyelmezteti a nézőt, hogy mire is számíthat: „A vidéknek lőttek. A főváros ragyogása távoli csillag. A magukra hagyott falvakban apátia és szegénység. Az elhagyott gazdaságokban bűnözői csoportok tűnnek fel és újra divatba jön a rabszolgaság.” Lidérces látlelet, de még így is halovány mindahhoz képest, ami a főhősre és a nézőre vár.

delibab4.jpg

Ebben a Pusztaországban mindenen és mindenkin a pusztulás az úr, minden a mállás, rothadás állapotában van, a tanyaházak, a hortobágyi kisvasút állomása és „állomásfőnöke”, a mozdony, amit már csak a rozsda tart össze, akárcsak a vénségesen vén masinisztát, aki menetközben egyszer csak jobblétre szenderül, úgyhogy onnantól Francisnek kell elvezetnie a rozoga járgányt a végállomásig, a légyszaros tanyasi csárdáig. Ahol aztán a nehézbeszédű tanyasiak hamar be is zsuppolják egy düledező fészerbe, hogy aztán gyilkosság gyanújával rendőrkézre adják. Az általános lezüllésből természetesen a közrend őrei sem maradhatnak ki, a hortobágyi Keresztapa (Cisco szerepében a bekattant kis cézárként is meggyőző Razvan Vasilescu) emberei némi kenőpénzzel és fenyegetéssel kiszabadítják a hozzájuk igyekvő körözött futballistát. Aki hamarosan megérti, jobban járt volna, ha a smasszerek viszik el. Az isten háta mögötti tanya nem menedék, hanem redvás rabszolgatelep, ahol Francis-re is keserves sors vár.

Csakhogy az ott senyvedő páriákhoz képest van egy aduja: nem az élet napos oldaláról keveredett oda, kőkemény férfi, akinek megtöréséhez a dörzsölt és könyörtelen Cisco is kevésnek bizonyul. Az anti-western banditákkal leszámoló főhőse már nem snájdig seriff, nem kifogástalanul erényes mintapolgár, hanem rosszfiú. Francis köztörvényes bűnei ellenére is szabad ember. És ebben a filmben ez rajta kívül senki másról nem mondható el. Ezért lesz ő a hős, aki a végső leszámolás után győztesen ellovagolhat az örök ideál délibábja, a szabad és boldog nagyvilág felé.

delibab3.jpg

A történet ennél ugyan szövevényesebb, de azért nem túl bonyolult, és mi tagadás a jellemrajz sem túl szofisztikált, de számon kérni egyiket sem érdemes, miként azt a kritikusok egy része tette. A Délibáb nem Bergman-film, nem is Agatha Christie. Balladai szűkszavúsága ellenére mégis elegendő támpontot ad egy minden ízében megbomlott társadalom megértéséhez. Ahogy a népballadák csak a történet drámai csúcspontjait emelik ki, a részleteket „balladai homályban” hagyják, itt sem az ismerős alaphelyzet, hanem a stílus, az elbeszélés módja az izgalmas. És erről nem akármilyen tehetségek gondoskodnak, mindenekelőtt Bankolé, akinek egy szót sem kell szólnia ahhoz, hogy sugározzon belőle a szabadság. Taníthatatlan, elmesélhetetlen, meg kell nézni a filmet.

Ugyanez mondható el Nagy András operatőr képeiről is: nem az a legfőbb érdemük, hogy szépen komponáltak, olykor hipnotikusan álomszerűek, hanem hogy a történet arcokban, tájban, kiégett pusztaságban, az elkóborolt bikát benyelő alattomos mocsárban, csillagos égboltban, leharcolt szobabelsőkben, rozsdamarta vasakban, bűzlő hulladékban és rogyadozó pajtákban mesélődik el. A puszta épp oly hangsúlyos szereplő, amilyennek Jancsónál láttuk. Mindezt költészetnek hívják. Ennek a költészetnek azonban semmi köze a „puszta, gulasch, fokos, betyár” vadromantikus érzületéhez. „Hatalmas legyek cikáztak a levegőben, másztak a mosatlan edényen, a falon, rászálltak az arcára, a falatra, amit fogott, amit a szájához emelt, a levegőben finom pihék úsztak, rátapadtak izzadt bőrére, szemébe, szájába, orrára, nem lehetett kiköpni, kifújni…, szünet nélkül zsivajgott a libák hada, hányni kellett a szagtól mindenütt. Mikos ezt érezte a levegőben, a kezén, ilyen íze volt a kenyérnek, a víznek, a cigarettának a szájában. A trágya ellepett mindent, szétkenődött a cipőjén, mindenen, amit megfogott, amit látott, megszáradt pora szállt a levegőben és akkor úgy érezte, most elég.” Hajdu érzékeny olvasónak bizonyult, miközben – alaposan átformálva – filmre vitte Tar Sándor novelláját (Ház a térkép szélén), tökéletesen átmentette nyomasztóan hiteles poézisét. Életünk képe ez: nyomor és káprázat, „délibáb minden mennyiségben”.

DÉLIBÁB – magyar, 2014. Rendezte: Hajdu Szabolcs. Írta: Hajdu Szabolcs, Lovas Nándor és Jim Stark. Kép: Nagy András. Zene: Billy Martin. Hang: Balázs Gábor. Vágó: Politzer Péter. Szereplők: Isaach De Bankolé (Francis), Razvan Vasilescu (Cisco), Török Illyés Orsolya (Anna), Dragos Bucur (Kokas), Polgár Tamás (Attila). 90 perc.
Vetítik: TV2 - 03:30

 Schubert Gusztáv

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr168702074

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.