Alien-mozi - Figyeld az eget!

2016. április 26. 13:01 - Orosdy Dániel

sigourney-weaver-in-aliens.jpeg

Ha megszűnik a közérdek összetartó ereje, ha elalszik az értelem, előjönnek a moziszörnyek. A világűr kutatása az ’50-es években új rémeket teremtett.

Amilyen a kor, olyanok a benne élők szorongásai. Az ötvenes évek inváziós sci-fijei és szörnyfilmjei az amerikaiak kollektív félelmét juttatták kifejezésre: a II. világháború után a látványosan gonosz, de távoli nazi helyét a beépülésre kiválóan alkalmas commie vette át. A hidegháború kezdetén a szovjetek démonizálásával, a kémkedésért halálraítélt Rosenberg-házaspárral és az amerikai filmesek sokaságát érintő feketelistával az átlagpolgár paranoiája hosszú távra megkapta a maga táplálékát. Hozzá kellett szokniuk a határaikon belüli támadás gondolatához – amely akár a szomszéd házból is érkezhet, egy másik „igaz amerikaitól”.

it_theterrorfrombeyondspace.jpgAz inváziós filmek egyik visszatérő motívuma, az emberi „gazdatest” külsejét felhasználva támadó idegen értelmes lény gondolata legkésőbb 1938, azaz John W. Campbell nagyhatású novellája, a Ki van odakinn? megjelenése óta létezik, ám az ötvenes évekig érdemben nem jelent meg filmen. Érdekes módon, míg a történet első megfilmesítése éppen a lényeget hagyta el – hiszen a Howard Hawks-féle A Lény – egy másik világból címszereplője nem másolja az embereket, „csak” gyilkol –, a kortárs regények adaptációi – például a Robert A. Heinlein Élősdiekjét plagizáló The Brain Eaters (Roger Corman-produkció, 1958) és a Jack Finney jegyezte The Body Snatchers első feldolgozása (1956) – már némileg eltérő módon, de a bizalom és manipuláció kérdését is vizsgálják.

Ugyancsak az ötvenes évek Amerikájában váltak népszerűvé (nem utolsósorban A Lény és az eredeti Világok háborúja hatására) a politikai szorongásra gonosz űrlények és óriásira nőtt rovarok ábrázolásával reagáló mozik. Ezek közé tartozott Edward L. Cahn B-kategóriás munkája, az It! The Terror from Beyond Space (1958) is – egy film a sok közül, amiben alapvetően békés (amerikai) emberek összeakadnak egy földönkívüli rémmel.

A hatvanas évekre a műfaj egy időre tetszhalott állapotba került, majd új utakra tért: előbb nagyköltségvetésű intellektuális kalandként (2001), majd űroperaként (Csillagok háborúja) tért vissza a vászonra. Az inváziós szubzsáner lelkes híve, a 2005-ben új A világok harcát rendező Steven Spielberg is a békés Harmadik típusú találkozások mellett döntött a hetvenes évek közepén, amivel telibe találta a közönség igényeit. Az emberek nyilvánvalóan nem vágytak semmire, ami egyszerre futurisztikus és nyomasztó.

Vagy mégis? A nyolcadik utas a halált (Alien, 1979) gyakran nevezik a sci-fi–horror műfaji keverék megteremtőjének, amiben nem kevés igazság van. Ridley Scott filmje sok szempontból úttörő darab, miközben az alapötlet szintjén nem több az ötvenes évekbeli olcsó rémfilmek felmelegítésénél, konkrétan A Lény – egy másik világból és – főleg – az It! The Terror from Beyond Space felturbózott változatánál (utóbbi jelenetekben, dizájnötletekben és beállításokban meg is idéződik benne). 1979-ben azonban két okból is az újszerűség erejével hathatott: egyrészt az Alien minden volt, csak nem olcsó (ennek köszönhetően a speciális effektusai a mai napig lenyűgözőek), másrészt a közönség bő 20 éven át legfeljebb a késő esti tévéműsorokban találkozhatott hasonló alkotásokkal. Ilyen tévéműsorok rajongója lehetett az ifjú John Carpenter, egy másik hasonlóan nagy hatású tudományos-fantasztikus horror, A Dolog (The Thing, 1982) rendezője. Erre első sikerfilmje, a Halloween (1978) egyik jelenetéből következtethetünk, amelyben a gyerekek A Lényt nézik a tévében mindenszentek éjszakáján.

the_thing.jpg

Ahogy az Alien felhozta a korabeli A-kategóriás szuperprodukciók szintjére a régi idők szörnyes meséit, úgy tette ismét aktuálissá a testrablókról és -másolókról szóló mozikat A Dolog. És mivel a kettő szorosan összefügg egymással (hiszen már az ötvenes években ilyen filmek rivalizáltak egymással az autósmozikban), a későbbi film nem is úszta meg a gyanúsítást, hogy merített a korábbiból – pedig a hasonlóság oka csupán az volt, hogy ugyanahhoz a filmtörténeti korszakhoz nyúltak vissza. Az sem mellékes szempont, hogy míg Scott filmje óriási sikert aratott, Carpenteré megbukott. A hetvenes évek végére a gonosz földönkívüli témája már különösebb gond nélkül megmérkőzött az olyan szelídebb, de gyengébb színvonalú riválisokkal, mint az első Star Trek-film vagy a Holdkelte, a nyolcvanas évek elején viszont a nézők inkább E.T.-re, a kifejezetten kedves és bájos űrlényre szavaztak, mai szemmel nézve kínos elutasításban részeltetve Carpenter remekét.

Ami az Alien és a Thing viszonyát, illetve ihletőiket illeti, a helyzet valójában jóval összetettebb a leírtaknál. Mindkét film egyértelműen magán viseli a rendező kéznyomát, de egyik direktor sem tekinthető kizárólagos szerzőnek.

alien2.png

Ridley Scott rendezése kimért tempójával és vizuális tökélyével szörnyfilm létére leginkább a thriller hatásmechanizmusát juttatja az ember eszébe, amin az sem változtat, hogy a sokk eszközével él (végül is ez a Psychótól sem idegen). Scott egy látszólag nagyon eltérő stílusú modern horrort, a realista-szatirikus megközelítésű A texasi láncfűrészes mészárlást vette kiindulási alapul. Tobe Hooper filmje az Alienhez hasonlóan sok időt hagy az előkészületeknek, hogy aztán egymást egyre zaklatottabban követő és egyre felkavaróbb (de gyakorlatilag vérmentes!) jelenetekkel hozza a frászt nézőjére. És ugyan A nyolcadik utas a halálban láthatóak zsigerek és egyéb felkavaró részletek is, a montázsok többnyire sokkal többet bíznak a néző fantáziájára, mint amennyit ténylegesen mutatnak – akárcsak Hitchcock híres zuhanyjelenete. (Az már igazán csak ráadás, hogy A texasi láncfűrészes mészárlás és a Psycho éppenséggel ugyanazon a valós eseten, Ed Gein sorozatgyilkos történetén alapul.)

Nyomot hagytak a filmen az írók, Dan O’Bannon, Ronald Shusett, Walter Hill és David Giler korábbi filmélményei, munkái és olvasmányai is. A vészjel figyelmen kívül hagyásának és az ebből következő haláleseteknek az ötlete a Tiltott bolygóból (1956) eredeztethető. Egyesek felfedezni vélik az idegenen, illetve a film szexuálitással-vírusokkal kapcsolatos motívumain David Cronenberg Paraziták című művének hatását is, ami nem kizárt ugyan, de nem is valószínű (a lény petézésének és kiszabadulásának ötlete Ronald Shusettől származott még a hetvenes évek közepéről, egy ízeltlábú szaporodási módszere és különböző horror-képregények ihlették meg).

hurt.jpg

Sokkal inkább adósa Scott filmje az európai sci-fi egyik kevésbé ismert darabjának, a Mario Bava jegyezte A vámpírok bolygójának (főleg az első fele és a space jockey-nak keresztelt „másik” idegen figurája miatt), valamint az Alien alapötletéért felelős Dan O’Bannon első munkájának, a Sötét csillag című sci-fi szatírának (O’Bannon vizuális és dramaturgiai ötletek átmentése mellett egy komplett jelenetet is átvett a későbbi projektbe). A Sötét csillagot mellesleg egy ifjú titán, bizonyos John Carpenter rendezte... Kicsi a világ.

Ami A Dolog hátterét/eredetét illeti, nem annyira a filmes vonatkozásai érdekesek, hanem Carpenter és Bill Lancaster forgatókönyvíró variációja Campbell történetére és az alakmásoló valami okozta paranoiára. Az ő értelmezésük szerint a szereplők között eleve hiányzik az összhang (furcsa fordulat Hawks derűlátó patriotizmusához képest), és ez idővel csak egyre rosszabb lesz. Az alaktalan és megfoghatatlan testmásoló támadása nem összehozza, hanem szétszakítja a csapatot, a hirtelen kötött szövetségek sem életképesek. Ráadásul Carpenter megfejeli a sztorit egy nyitott befejezéssel, amely nem csak a novella happy endjéhez és A lény fináléjának mozgósító üzenetéhez képest („Figyeld az eget!”) végtelenül cinikus, de az Alien „mindössze” megnyugtató lezárását is már-már idillikussá teszi. Jobb esetben csak két ember vész oda egy lassan kihűlő táborban, rosszabb esetben (vagyis ha egyiküknek nem véletlenül láthatatlan a lehelete a fagyban) az egész emberiségnek vége.

the_thing.png

Mint látható, annak ellenére, hogy Carpenter fanatikus Hawks-rajongó (már A 13-as rendőrőrs ostroma című Carpenter-mozi is egy Hawks-film, a Rio Bravo átirata volt), rendezőként egyáltalán nem ragaszkodott A Lényhez, sőt. Míg A Lény összességében csak laza adaptáció, amely a Ki van odakinn?-től a kiindulóponton túl szinte semmit nem vesz kölcsön, Carpenter és Lancaster éppen az irodalmi forrás kezdetét (és végét) módosította leginkább a forgatókönyvben, hogy a kettő között konkrét jeleneteket, szereplőneveket és fordulatokat ültessen át a vászonra, gyakorlatilag változtatás nélkül.

A Dolog tehát nem annyira remake, mint inkább az eredeti novella hű feldolgozása, amely az idegen elleni küzdelem hősiessége helyett a homály és ellentmondás tudatos alkalmazásával teremti meg a bizalmatlanság légkörét, és ragasztja át a közönségre a szereplők egyre jobban elhatalmasodó hisztériáját és elkeseredettségét. Ám a rendező még így is fontosnak tartotta, hogy adózzon a korábbi moziváltozat (egyik kedvence) nagyszerűsége előtt: a „The Thing” felirat elhelyezése és betűtípusa a főcímben tökéletes másolata A lény elején láthatónak, miközben már megidézi A nyolcadik utas a halál bevezetőjét is… Kicsi a világűr.

Az ötvenes évek Amerikájában gyökeret vert, politikai alapú félelem a mai napig nem tűnt el a tudományos-fantasztikum műfajából. Az emberi testet kívülről és belülről egyaránt támadó rémek olyan riadalmat gerjesztettek, ami hosszú távon is megtermékenyítette a mozit. Számtalan egyéb mellett talán erre volt a leginkább szükség ahhoz, hogy életre keljen az Idegen és A Dolog – a modern sci-fi két legkülönlegesebb szörnyetege.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr388662942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.