Elhunyt Krencsey Marianne

2016. március 31. 14:45 - filmvilág

krencsey.jpgEgy időben ő volt a magyar film utazó nagykövet-asszonya. Vele akarták bizonyítani a szocializmus diszkrét báját.

Minden színészi pálya – még a látszólag legsikeresebb – mélyén is tragédiák lappanganak. Filmszínésznek lenni pedig egyenesen istenkísértés. E. T. A. Hoffmann se találhatta volna ki agyafúrtabban. A mozi bálványai mind-mind eladták a tükörképüket. Zsebükből kikandikál a pszichiátriai zárójelentés. Azért ne túlozzuk el a helyzetet. Van, aki megússza, mert lehet ezt a pályát Thomas Mann-i józan varázslattal, a szörnyeket féken tartva, polgáriasult foglalkozásként is űzni.

Krencsey Marianne-nak szerencséje volt. Megúszta a szocialista sztárságot (ami csak annyiban különbözik az odaáti, dollárra alapozottól, hogy a pénz nem vagy alig játszik benne szerepet). Igaz, eddigi élete második felében, emigrációs éveiben majdnem teljesen civil életre volt kényszerítve, ám ez nem túl nagy ár az életben maradásért és a családi boldogságért.

Így is akadt buktató elég. Pályakezdését eltérítették – többször is. Az ötvenes évek elején nem mehetett azonnal a választott rendezői pályára, aztán amikor félévnyi várakozás, kényszerű bölcsészkedés után teljesült a vágya, olyan hirtelen lett filmsztár az 1955-ös Magyarországon, hogy egy félbehagyott vizsgaprodukció kivételével semmit sem rendezett. Úgy kellett ő a korabeli magyar filmgyártásba, mint egy falat kenyér. Hiába száműzték akkoriban a sztárrendszert és velük együtt a régi sztárokat, Karádyt, Jávort meg a többieket. Egy bájos arc, egy hamvas profil, Krencsey természetes kedvessége jobb ideológiai fegyvernek bizonyult, mint a tervteljesítés mitológiája, papírfigurák deklamálásában.

krencsey2.jpg

Mégis túl jó volt ő és túlontúl kedves. A Liliomfi Mariskája, a Gábor diák Leilája és A 9-es kórterem becsapott, áldozattá váló ápolónője után nagyon hamar elérték a negatív karakterszerepek. Elzüllő munkáslány (Két vallomás), házasságukból kifelé kacérkodó asszonyok (Gyalog a mennyországba, Két emelet boldogság), Jókai Mór démonikussá váló Atalie-ja (Az aranyember). De még ezek is jobbak a semminél, amely emlékezése szerint a hatvanas évek közepe táján már fenyegette. A színházak pedig soha nem kényeztették. Bár nem lehet szabadulni attól a ma már ténynek tudható, egykor ki nem mondott vélekedéstől, hogy színészetének igazi terepe nem a világot jelentő deszkák, hanem a filmstúdiók környéke. Ezért töltött csak rövid periódusokat Pesten és vidéken (Kecskemét, Szolnok, Pécs) Thália templomaiban. Kárpótolhatta őt, vagy legalább eltakarta a színpadi félsikereket, elfojthatta a kudarcok emlékét, a filmfesztiválok diadalkörútja. Egy időben ő volt a magyar filmgyártás utazó nagykövet-asszonya, egész világon végighordozott üdvöskéje. Vele akarták bizonyítani – és részben sikerült is – a szocializmus diszkrét báját. Emlékezése szerint élvezte ezt a pótlólagos szerepkört – ki nem élvezte volna a helyében –, ám feledte, hogy mi lehet ennek az ára.

krencsey1.jpg

Merthogy a számlát mindig benyújtják. Ha nem a hatalom, az annál még könyörtelenebb, mert megkörnyékezhetetlen sors. Krencsey is megkapta ezt az elszámolást, ám emlékirata tanúsága szerint nem rendkívüli pályafordulatainak (rendezőjelöltből filmsztár, aztán gyors szerepkör-csere) törésvonala mentén kutatja korai mellőztetése okait, hanem személyes indítékokat keresett és talált rá. Nem tudott megbocsátani Ruttkai Évának, akivel lélekben nem rendezte a számlát. Őt ugyanis épp akkor bocsátották el a Vígszínházból, amikor Ruttkai a teátrum első számú színésznőjévé nőtte ki magát. Haragját a volt férjre is kivetítette: Gábor Miklóst később is az ötvenes évek eleji kommunista párttitkári szerepvállalása alapján ítélte meg és el, hiába vallotta és bánta meg a kitűnő színész, s nem kevésbé kitűnő író egykori vétkeit kilencvenes években megjelent köteteiben, melyeket a tájékozott Krencsey is olvasott. Nem volt képes elhinni, hogy idehaza is lehetett azért színvonalas és értékes művészpályát befutni, nem kellett mindenkinek a balatonszemesi sínek felé venni az útját.

 

Kelecsényi László recenziója a Krencsey Marianne: Equinox – 2001. 35 év Budapesten – 35 év New Yorkban című kötetről a Filmvilág 2002. májusi számában jelent meg. A fenti szöveg egy szerkesztett verzió.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr908548816

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Valerya 2016.03.31. 21:17:52

ember volt. nyugodjék békében