A jegesmedvéket lelövik, ugye? – Nézd meg az Oscar-finalista Symphony No. 42-t

2016. február 09. 15:53 - filmvilág

symphony_no_42.jpg

A Szellemirtók 2 egyik jelenetében életre kelnek egy szőrmebunda egykori „gazdái”, azaz a megnyúzott állatok, s visszakövetelvén jogos tulajdonukat, megszöknek a ruha viselőjétől. Bizarr és többértelmű geg, amely igen közel áll az animációs gondolkodásmódhoz is. Sokáig váratott magára, hogy valaki ehhez hasonló, szürrealisztikus és társadalomkritikus ötletek garmadájára építsen komplex világot – egészen mostanáig. Bucsi Réka Symphony No. 42 című, digitálisan létrehozott rajzfilmje az animáció több evidenciaként kezelt motívumát állítja új fénytörésbe, s ember és természet kapcsolataira rákérdező szatíraként is kiváló. Nem mellesleg a kortárs magyar mozgókép egyik legelismertebb, számos fesztiváldíjjal kitüntetett darabja; az Oscar-esélyes animációk közé sem véletlenül került be.

Nemcsak címével utal Beethovenre a Symphony No. 42, hanem egy epizódszereplőjeként is fellépteti a zeneszerzőt, sőt legismertebb művéből is felhasznál egy részletet; ismétlődésekre és variációkra építő szerkezete pedig inkább a zenei építkezéshez áll közel, mintsem a hagyományos elbeszélő logikához. Olyan rövidebb-hosszabb szituációk, jelenetek, eseménytöredékek katalógusát kínálja a film, amelyet nem ok-okozati logika köt össze, hanem a képtartalom szürreális fantáziája és abszurd hangvétele, illetve ember, állat és – a legtágabb, azaz a kozmikus dimenzió értelmében vett – természet hármassága fog egybe.

E negyvenkét tételes szürreália-szimfónia példátlanul erős felütéssel adja meg az alaphangot: emberforma rókakezek rajzolják meg az atommodell ábráját – középütt a visszapislogó-visszanéző mindent látó szemmel –, majd a fára akasztott séma előtt a róka (megvilágosodván? végsőkig elkeseredvén?) főbe lövi magát (!). Ha az abszurditásnak ezt a dózisát nem is éri el valamennyi következő ötlet, a legtöbb jó úton halad efelé; így láthatunk többek között fenyőket öklendező állatfigurát, horgászás közben meglőtt jegesmedvét, fűnyíróval szembetalálkozó kalapos delfint, fókával ölelkező nőt, vagy villanykörteként felfénylő szentjánosbogarakat.

symphony_no_4.png

Ha esetlegesnek tűnik is a képek kapcsolódása, valójában szoros összefüggések létesülnek közöttük: visszatérő figurák, folytatódó mozgások, továbbszőtt motívumok hálózzák be a Symphony No. 42 sajátos, de nem előzménytelen elbeszélői módszerét. Bár a Symphony No. 42 a modern film olyan alkotóira utal direkten, mint Godard (Bolond Pierrot) és Kubrick (2001 - Űrodüsszeia), legközelebbi élőszereplős rokona mégis inkább Buñuel, s tőle is A szabadság fantomja. A mozaik- vagy tablószerű elbeszélésmód (lásd Filmvilág 2010/11) frusztráló alkalmazásával, a racionális logika és a mindennapi konvenciók fejtetőre állításával s nem utolsó sorban az állatszimbolikával (lásd a struccot) Buñuel filmje értelemvesztett és kiismerhetetlen világba kalauzol, akárcsak Bucsi Réka animációja – még jeges humoruk is hasonló. A Symphony No. 42 ugyanakkor az animációban óriási hagyománnyal bíró sorozatelvű elbeszélésmód (melynek alapváltozata a „variációk egy témára”-típus) eseteként is értelmezhető. Nálunk sok tekintetben Vajda Béla Moto perpetuója jutott el a sorozatelvű elbeszélésmód legelvontabb alkalmazásáig, felvetve akár az ember és a világmindenség viszonyának örök dilemmáit is – e törekvésében a Symphony No. 42 a Moto perpetuo örököse, kérdésfeltevését azonban más élőlényekre is kiterjeszti.

Bucsi Réka filmje ugyanis az egyik legalapvetőbb animációs motívum, az emberi tulajdonságokkal felruházott állat figuratípusával folytat komoly játékot; maszkot öltő, bicikliző, bulizó számítógépező állatok éppúgy előfordulnak benne, mint természetes megjelenésükhöz közelebb álló – jórészt áldozatszerepbe kényszerülő – állatepizodisták. Megjelenítésük a képalkotásban is halmozza a paradoxonokat: az animáció számára ugyancsak kiemelkedően fontos kétértelmű térhasználat – itt legkivált a külső és a belső összemosódása – a szürrealista festészetből René Magritte rejtélyességet favorizáló munkáit idézi. A Symphony No. 42 egyúttal annak is eminens példája, hogy a legeredetibb animációk hangsávjában – különösen a zene minimalizálásával és a szavak elhagyásával – a zörej a kreativitás elsődleges közege (Filmvilág 2011/9). A Lukács Péter Benjámin hangmérnöki munkáját dicsérő szikár és pontos, egyszerre mosolyogtató és nyugtalanító hangzásvilág kulcsfontosságú része a provokatív és enigmatikus víziónak.


Varga Zoltán

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr868376560

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.