Hét szűk esztendő - A szoba

2016. február 02. 11:02 - Bilsiczky Balázs

room0.jpgLenny Abrahamson nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Emma Donoghue azonos című regényének, A szobának mozgóképes adaptációjáról döntött. A tavaly előtt bemutatott, laza, de nem szétesett, kimondottan szórakoztató Frank után a pozitív fogadtatás ellenére is mindenáron vissza akart térni a biztos talajra. Ráadásul jó nagyot álmodott, mert a klasszikus családi, társadalmi vagy melodrámák, ergo a műfaj legalapvetőbb szubzsánerei helyett Donoghue brutálisan erős és nem elsősorban csontig, sokkal inkább a pszichéig hatoló történetét vette le a polcról. A film alapjául szolgáló regényt a szkriptet is megíró Donoghue öt évvel ezelőtt jelentette meg, amely könyv voltában mint dramatizált pszichothriller is felcímkézhető.

Abrahamson néhány kivételtől eltekintve kisatírozta a sztoriból a thrillerelemeket, és egy különösen nehéz műfajra, a film első felében kétszereplős kamaradarabként működő pszichológiai drámára használta fel az írónő sorait. A rendezőnek sikerült megugrania a magasra tett lécet, és A szoba minden hibája ellenére egy kiemelkedően erős lelki centrifugát forgatott. A néző feje ugyan a helyén marad, de a filmben bőven van annyi drámai alapanyag és következmény, mely a kétórás menetidő alatt több ízben is beindíthatja a könnycsatornák működését.

Legtöbbször a hatásvadász filmek, jelenetek ríkatják meg a publikumot, itt viszont a valóságban is megtörtént, címlapot érdemlő esetek azok, melyekhez Abrahamson változtatás nélkül, kőrealista alapállásból nyúl hozzá, és kitűnő rendezői teljesítményt nyújtva dirigálja végig a cselekményt. Ennek köszönhető, hogy ha ötödszörre is látjuk ugyanannak a testi-lelki erőszaknak "eredményét", a szereplők arcán végigfutó könnycseppet, nem kap el az érzés, hogy az alkotók  fölöslegesen ismételnék a szituációkat. E helyett kihangsúlyozzák, hogy az életpanelek mennyire repetitív módon működnek a falak közt, és minden egyes lecsorgó könny egyre mélyebbre furakszik a tudatunkba.

Donoghue történetében egy fiatal nő hét éve raboskodik egy hangszigetelt, a szökés ellen tökéletesen összerakott fészerben, ahol az egyetlen egy tényező, ami időnként nevetést csempész az abszolút reménytelen helyzetébe és a falakon túl pulzáló élet hiányába, öt éves kisfia, Jack. A külvilágról mit sem tudó gyermek fejét anyja különböző, Jack számára teljesen elfogadható kitalációkkal tölti meg, de a fiú szerencséjére későbbi életét ha ólomlassan is, de megkönnyíti, hogy korának köszönhetően még gyúrható, alakítható gyermeki állapotban van – mind pszichésen, mind mentálisan. Az anya, Joy számára a film második felvonásában kizárólag fia lelki fejlődése jelent örömöt, egyébként legalább olyan erővel fojtogatja őt a poszttraumatikus stressz szindróma, mint az őt tizenkilenc évesen bebörtönző Nick bácsi. A megbocsáthatatlan bűnt elkövető férfi ráadásul Jack vér szerinti apja, aminek a tudatával Joy családjából nem mindenki tud megbirkózni, tovább feszítve az akkor már húszas évei közepén járó nő bármelyik pillanatban elpattanható idegszálait.

Nagyjából egy órát töltünk el Jackkel és Joy-jal a szobában, ahol a hely szűkösségével és az ezzel járó premier plánokkal Abrahamson ellentmondást nem tűrve kényszerít bele az anya és gyermeke legintimebb szférájába, és bármennyire is tiltakozunk ellene, nem tehetünk mást, mint hogy azonosulunk velük. Egyszerre két, súlyos lelki problémákkal küzdő karakterrel, ami példátlan beleélést biztosít, viszont rettentő mód igénybe veszi és megdolgoztatja a nézőt. Mintha mi magunk is Nick bácsi foglyaiként vergődnénk a reménytelenség poklában. Hab a tortán: a film közben vagy a moziból távozva eszünkbe juthat az osztrák Natascha Kampusch valódi, címlapsztoris története, akit nyolc évig tartott pincéjében aberrált fogvatartója, vagy a legsokkolóbb, szintén Ausztriában felgöngyölített Josef F. esete, aki huszonnégy éven át tartotta sakkban saját lányát, számtalanszor megerőszakolva őt, aminek hét gyerek lett a következménye.

room7.jpg

Nyilvánvaló, hogy Donoghue ezekből a bűnügyekből is nagykanállal merített  ötleteket a könyv megírásához. Fontos viszont, hogy a regényadaptációknál általában jogosan állapítjuk meg, hogy az alapmű erősebb volt a feldolgozásnál - A szoba a ritka kivételek egyike. Ahogy arra fentebb már kitértem, Abrahamson zseniális rendezése, az operatőri munka, és a példás együttműködésből adódó, remekbe szabott jelenetek, kiemelve Jack szabadulásának negyed órán át pörgött képkockáit, a snitteket, beállításokat vagy a hangkulisszát, illetve a suspense patikamérlegen történő adagolását, a mozgókép ezúttal felülkerekedik a sztori írott formáján.

Ez persze annak is köszönhető, hogy egy izgalommal teli pszichodráma esetében a hús-vér karakterek állnak a fontossági sorrend élén. A könyvben részletes leírást kaphatunk róluk, de ettől még nem válnak többdimenzióssá. A színészeknél viszont adott a vásznon való megjelenés, és ha a stábnak rendelkezésére áll egy Brie Larson kaliberű főszereplő, aki azon kevesek közé tartozik, aki - mint láthatjuk - nagyon alaposan tudja visszatükrözni az elméjét rágcsáló téboly jeleit vagy állapotát, az alkotóknak máris nyert ügyük van. A szubzsánerre méltó gyermekszínészt találni viszont majdhogynem lehetetlen feladat: a Jacket eljátszó Jacob Tremblay sem emelkedik ki a mezőnyből. Mosolyog, bánatos, hisztizik vagy megnémul - mindig ugyanúgy. Semmi olyat nem tesz, amit egy hasonló korú színészpalánta ne tudna ugyanígy eljátszani. Igaz, az anya szerepéért a Golden Globe-ot bezsebelő, és az Oscarért is versenyben lévő Larson remeklésének fényében Tremblay-n is megcsillan néhányszor valami, de ezt kizárólag partnerének köszönheti.

room1.jpg

A szoba teljeskörű élvezetéhez a nézőnek szüksége van valamilyen hozzá kapcsolódó élményanyagra. Ez persze nem azt jelenti, hogy kizárólag perverz véglények által évekre börtönbe zárt nézőket érinthet meg a film, de egy lelkileg jó ideig láncon tartott mozilátogató is felismerhet benne párhuzamokat saját életével. Ugyanígy a gyermekétől elszakított vagy az esetleges elszakítástól rettegő szülőnek is sűrűn szálkás lehet a moziszék.

Abrahamson munkája rétegfilm. Az átlagember (ordinary man) az újság címlapján szereplő, két bekezdésnyi híradást még elolvassa, hogy aztán társaságban legyen min szörnyülködnie vagy ítélkezni a történet minden egyes résztvevője fölött. Ezzel szemben két órán keresztül analizálni az áldozatok személyiségében történt legkisebb változásokat már erős koncentrációt igényel, holott manapság a látvány miatt megy el a nézők meghatározó része a moziba, egy felhőtlen kikapcsolódást ígérő romboláspornó vagy CGI-orgia szétpromózott vetítésére. A szoba rétegfilmes volta miatt a rendező és csapata nem is álmodhat a legjobb filmnek járó aranyszobrocskáról (tegyük hozzá: nem is lenne indokolt), de a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb női főszereplő vagy akár a legjobb rendezésnek járó díjak közül egyet-kettőt kétségkívül megérdemelne.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr158341912

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.