Amikor a nyers máj sem elég - A visszatérő

2016. január 18. 12:27 - Huber Zoltán

revenant2.jpg

Bő egy évvel a Birdman után Iñárritu elkészítette a díjesőt fakasztó filmje túlélős-vadonos alternatív verzióját, mellyel ismét bejelentkezett az Oscarra, rögtön egy tucatra. A visszatérő az első felületes pillantásra talán egészen másnak tűnik, mint a nagy dobásra készülő egykori akciósztár mentális kálváriája, ám ha a figurák szintjén vizsgáljuk, mindkét történet ugyanazt a logikát követi és hasonló kérdéseket feszeget. Míg a színház szűk labirintusában hőseink az alkotás katarzisát keresték, a hajsza célja a végtelen vadonban is a spirituális megújulás. Hiába egymás ellentéte tehát a tér, szereplőink mindkét esetben keskeny kényszerpályán mozognak. A megváltáshoz túl kell lépniük saját testük és jellemük korlátain, miközben a saját fanatizmusuk hálójában vergődnek. A kamera nem engedi el a figurákat, a néző aktív résztvevője lesz ennek a fizikai és mentális utazásnak.

A visszatérő kínzó problémája éppen az, hogy a Birdman újjászülető társulatával szemben a fagyos folyóparton egymásba botló hősök idegenek maradnak. Mintha maga a rendező sem tudná, miért olyan fontos elmesélnie ezt a történetet. A kellő alkotói invenció hiányát pedig sem a fantasztikus képek és hangkulisszák, sem a színészek áldozatos munkája nem pótolhatja. Az irritálóan hatásvadász zárókép után talán épp ezért támad valami különös hiányérzetünk.

A filmet övező hype a forgatás nomád körülményeinek szólt, ám önmagában az a tény, hogy a vegetáriánus DiCaprio nyers májat rágcsál és a jeges vízbe gázol, még nem garantálja a mélyebb, érdekfeszítő gondolatokat. Iñárritu sok-sok kedvelt témát és klasszikus motívumot bedob: az ember és természet viszonyán, a fenséges vadságon át az aszkétizmusig felvonul itt minden, ami a teljesítőképességet feszegető vándorlásokat spirituális élménnyé varázsolja. A film egy másik rétegét az őslakosok tragédiája, illetve a mitikus amerikai határvidék évszázados westernes panelei (bosszú, a törvény és a közösség viszonya, a vadont és a civilizációt egyesítő hős) adják.

Hőseink egytől-egyig keresnek valamit (legyen az isteni vagy emberi igazság, pénz vagy épp elrabolt lány), de csak azok érhetnek célt és élhetnek túl, akik a pragmatizmus helyett megértik és magukévá teszik az anyatermészet embernél hatalmasabb törvényét. Számos kérdéskör felmerül tehát, ezek mégsem állnak össze egységes egésszé. Iñárritu e közhelyes megállapításoknál sokkal többet nem képes mondani és a karakterek komplexebb ábrázolása, e fenti problémák kibontása helyett a zsigeri hatásokra fókuszál. Így lesz a filmnyelv és a forma sokszor öncélú, a színészi játék pedig fakírokat idéző díjcsalogató mutatványba megy át.

revenant1.jpg

Van itt Rambo-féle sebkiégetés és fenyőugrás, a Farkasokkal táncoló és az Apocalypto közösségi drámája, illetve a Valhalla - A vikingek felemelkedése meditatív sodródása. Alkotóink végigzongorázzák ugyan a nagy előképeket (Mallicktól Jarmuschon át egészen Hillcoatig), a filmet mégis inkább a Bear Gyllus-féle dögevős-lókoncolós túlélő-pornó temeti maga alá. Ezeken a pontokon nem Hugh Glass, hanem a színész DiCaprio küzdelmét látjuk és törvényszerűen kizökkenünk a történet fiktív világából. A „tényleg megcsinálta?” kérdése a film konstruáltságára irányítja a figyelmet és ekkor óhatatlanul az villan be, Iñárritu vajon azért hozta tető alá ezt a produkciót, hogy ismét különféle borítékokból kerüljön elő a neve?

A most is zseniális Tom Hardyval szemben Leonardo DiCaprio gyakorlatilag nem kap lehetőséget a figura megformálására, hiszen a játéka kimerül az elemekkel és saját testével vívott harcban. Éppen ezért borítékolhatja a régóta esedékes arany szobrocskát, hisz az Akadémia mindig előnyben részesíti a látványos fizikai attrakciókat az árnyaltabb, ám kevésbé látványos színészi alakításokkal szemben (gondoljunk csak Eddie Redmayne tavalyi díjazására).

A legfrissebb tendenciáknak megfelelően A visszatérő játékideje a két és fél órát nyaldossa, ám ahogy oly sokszor mostanában, a hosszabb snittek és az elnyújtott jelenetek nem minden esetben indokoltak. A kötelező patetizmus mellett leginkább a főhős merengései tűnhetnek erőszakoltnak: attól még, hogy a haldokló férfi a szélben lengedező fákat nézi, nem feltétlen lesz belőle Halott ember. “A bosszú Isten kezében van” - vonja le a tanulságot a DiCaprio megformálta főhős és ezzel egyúttal azt is elárulja, miként élhette túl a túlélhetetlent. Iñárritu panteista szemlélete szerint a természetben ott van Isten, és aki összhangba kerül vele, az üdvözül. E meglátásait az érzéki benyomások szintjén (hang és vizualitás) maximálisan képes átadni, de ennél többre sajnos nem képes. A visszatérő kétségtelenül gyönyörű és nem szokványos élmény, ezen erényei nem avatják megkerülhetetlenül fontos alkotássá.

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr708282544

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mamoulian 2016.01.18. 19:09:28

Az az érdekes, hogy abszolút egyet tudok érteni a kritikával, de mégse szabadulok az élménytől amit kaptam a moziban és ahogy elkezdek a filmen gondolkodni, minden más elszáll, csak azt érzem, hogy a részese akarok lenni újra. :)

valtine 2016.01.18. 23:17:14

szerintem a forgatókönyvre nem fordítottak kellő figyelmet, én például a The Grey-t őszintébb filmnek éltem meg, abból szempontból, hogy a sivár testi elemekre koncentrál, míg a Visszatérő esetén a szimbolika kicsit összeollózottnak tűnik (nekem pl. eszembejutott a Gladiátor menyasszony flashback-et miatt).

én nem adnék ezért a szerepért Oscar-díjat, bár nem tűnik erősnek mezőnynek, esélyesnek tartom, de nem adnám oda neki, hehe :)

Netuddki. 2016.01.19. 15:23:42

Na ne bubogja már meg a film készítője, hogy 1-2 fokos vízben 1 órát lubickol a főhős aztán túléli! Még akkor se ha előtte a jeges tengerben gyakorolt volna.
Másik ilyen baki, hogy mindenki szellemi fogyatékos. Nem részletezem miért, mert spojler lenne.
Ezért oszkár?

kaamir 2016.01.21. 15:56:56

E meglátásait az érzéki benyomások szintjén (hang és vizualitás) maximálisan képes átadni.

Még jó, hogy a film nem egy érzéki, vizuális műfaj, ugyebár...Még százszor jól a szánkba kellett volna rágni is.

Igen, ebben a filmben nincsenek gondolatok, nincsenek karakterek, se történet, sőt, még nagybetűs mondanivaló sem. Éppen ettől, mert mindent, amit akar, azt filmnyelvi eszközökkel éri el, lesz megkerülhetetlen mestermű. Utoljára talán a Nem vénnek való vidék volt ennyire zsigeri, valódi filmélmény.

Huber Zoltán 2016.01.21. 16:09:12

@kaamir: "zsigeri, valódi filmélmény" - hadd idézzem egy kolléga kiváló cikkét a témában: "Szóval ez a fordulat a legjobb esetben is csak egy nevetségesen szentimentális filmeszményt fejez ki – de legtöbbször, mint minden tisztességes közhely, egyszerűen nem jelent semmit: csupán az artikulálatlan tetszés és a semmitmondás jele."

Azzal meg nem vitatkozom, hogy a film érzéki, vizuális műfaj - de azzal igen, hogy kizárólagosan az lenne. Ha ez egy kísérleti film lenne, oké - de ha már elkezdünk karaktereket meg történetet építeni és a hollywoodi gépezet köpi ki a terméket, talán nem ördögtől való az érzéki vizualitáson túlmutató narratív megoldásokat számon kérni.

kaamir 2016.01.21. 17:25:15

@Huber Zoltán: a zsigeri, valódi filmélmény nálam azt jelenti, hogy egy film elsősorban az érzékszerveimre akar hatni és olyan eszközökkel operál, amikre csak a film képes. Jó történettel, dramaturgiával, párbeszédekkel más művészeti ágakban is találkozhatok. A Visszatérő úgy beszél valamiről, úgy hat rám, hogy azt se leírni, se elzenélni, se lefesteni nem lehet. Ezt így, ebben a formában csak a mozi tudja. Inarritu nagysága pedig abban áll, hogy bár sokan próbálkoznak ilyesmivel, nála ez nem válik valami öncélú, művészieskedő köldökszösznézegetésbe.

Történetet itt egy percig nem akartak építeni, épp csak amennyi kellett, karakterekben pedig sztem kifejezetten erős a film. Az meg elég rossz irány, hogy csak azért, mert Hollywoodból jött, kötelezően narratívnak kéne lennie. Ugyan miért?

Huber Zoltán 2016.01.21. 17:34:01

@kaamir: igen, ebben is egyet tudunk érteni, de pont azért zártam úgy a kritikát, mert engem is beszippantott a film és sajátosan hatott rám, csak nem éreztem semmit. ezt próbáltam megérteni, hogy miért nem és erre a megoldásra jutottam.

rosszul fejeztem ki magam...mivel Hollywood egy erős brand és ez egy stúdiófilm, óhatatlanul követ bizonyos megoldásokat és talán épp ez nem kellett volna. gondolok itt Iñárritu és DiCaprio Oscar-hajszájára. sokszor ezek rántottak ki abból, ami neked annyira tetszett és pont öncélúvá vált. de hogy Iñárritu egyébként izgalmas rendező, na ebben nincs vita köztünk