Vége az európai művészfilmnek? - A Mozisirató margójára

2015. december 14. 13:30 - teszár

Földényi F. László Mozisirató című írása a Filmvilág decemberi számában  az európai művészfilm felett vetett keresztet. A cikk olvasása közben a következő reflexiók fogalmazódtak meg bennem.

A szerző alapállása azért fundamentálisan téves, mert abból indul ki, hogy a létezésnek van nem-metafizikai aspektusa: Földényi F. László a varázslatot mindenekelőtt a moziban keresi, nem pedig az egyetemes tudattal (tehát az Abszolútummal) egylényegű saját tudatának a „mozivásznán”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szerző a saját életét alighanem nézőként, és nem pedig alkotóként éli meg: a filmrendezőtől várja a „sűrű atmoszférát” és azt, hogy „betörjön a csoda”. A sűrű atmoszféra a konszenzuális valóságban is adott és a csoda már betört, tekintve, hogy önreflexióra képes, öntudattal rendelkező, szentiens életformák vagyunk: történetesen emberek.

cinema_paradiso.jpg

A szerző szerint a mozi egykor szabaddá tette az embereket. A mozi soha nem tette és soha nem is fogja szabaddá tenni az embereket: az emberek legfeljebb saját belátásuk és erőfeszítésük eredményeképp tudják magukat szabaddá tenni, nem az illuzórius Más(ik) révén. A létezés káprázatából nem a mozivászon további káprázat-rétege fog kiszabadítani, hanem mondjuk elsőként az, hogy felismerem: nemcsak az elvarázsolt vagyok én (vagyis a néző), hanem a varázsló (vagyis a rendező) is. Ez az álom tudatállapotában mintegy nyilvánvaló (noha rendkívül valóságosnak hat, álmomban minden és mindenki a saját tudatom terméke), az ébrenlétkor ez az észlelet ugyanakkor jellemzően lefátyolozódik, elfelejtődik.

„A mai moziban az ember már [...] nem a világ elől akar elrejtőzni.” A régi és a mai moziban is a világ (tehát végső soron Önmagam) elől akart és akar elmenekülni az ember: a moziba járás par excellence eszképista megnyilvánulás – egy azon végtelen számú lehetőség közül, amellyel az ember elkerülheti azt, hogy mozdulatlanul csendben maradjon, és szembenézzen Önmaga teljességével (a fényteli oldala mellett az Árnyékával is: kínzó rögeszméivel, kioldásra váró görcseivel, begyógyításra váró múltbéli sérüléseivel, mélységes mély félelmeivel és valamennyi negatív attribútumával).

A cikkben említett varázs és varázstalanítás mindenekelőtt nem a mozi, hanem a létezés terrénuma: a szerző tehát végső soron nem is a mozit, hanem saját magát siratja, hiszen örök nézőként kívülről várja a megváltást. Ezen szemléletbeli alapállásból kiindulva tényleg van is miért könnycseppeket hullajtani.

narrow_path.jpg

Gondolatkísérletként fogadjuk el a szerző varázstalanított, tehát szükségképpen gyászos alapállását, és vizsgáljuk meg az érveit. Földényi F. írását a filmművészet (a „jó”) és a filmipar (a „rossz”) dichotómiája strukturálja. Sugallati szinten az is megjelenik, hogy filmművészet kizárólag európai illetőségű lehet, hiszen még a legragyogóbb film noirok is „hamisítatlanul amerikai fogantatásúak voltak”.

Ez két szempontból is problematikus: egyrészt azért, mert csak film létezik, a további bélyegek már önkényes jellegűek, ennek következtében pedig nemcsak az európai, hanem a más egyéb kontinenseken forgatott alkotások is készülhetnek művészi igénnyel. „Mert a film ’ősbűne’ az, hogy nem ’művészetként’ született meg.” Szerintem éppen a filmtörténetírás ősbűne az, hogy önkényes megkülönböztetést tett filmművészet és filmipar között. A Mozisirató szerzője ekként maga is részese az ősbűnnek. Tiszta szerencse, hogy a film felkent történetírói és papjai (ítészei) nem ölték halomra egymást ezen kiötölt kategóriák folyományaképpen, legfeljebb csak (kamera)töltőtolljaikkal, írógépeikkel és billentyűzetükkel kardoztak egymással. „– Az a művészfilm, amire én azt mondom! – Nem, a művészfilm az, amire én mondom azt!” A világvallások esetében hasonlóan gyermeteg, a legmélyebb nem-értés jegyében álló kakaskodások néptömegek halálát idézték elő.

Ebből a szempontból érdemes szemrevételezni az egyetlen olyan világvallást (taoizmus), amelynek a Forrását (vagyis a Taót) nem tudta senki a saját kicsinyes hatalmi céljaira kisajátítani. Lao-ce ugyanis úgy kezdte a Tao Te Kinget, hogy „Az út [a Tao], mely szóba-fogható, // nem az öröktől való; // A szó, mely rája-mondható, // nem az örök szó.” Weöres fordítása meglehetősen pontos, bár stilisztikailag virtuózabb (ekként hamisabb), mint Lao-ce faék egyszerűségű szövegezése. Jelen esetben a mozgó-kép a Tao, míg a művészfilm/kommersz film, filmművészet/filmipar distinkció a „rája-mondott szó”.

A megnevezéssel máris kicsúszott a kezünk közül és egy raklap mesterségesen keltett problémát szabadítottunk a világra. Például olyasmiket, hogy „Amit ma filmnek neveznek, annak túlnyomó része a valódi emberi hiányt, a metafizika utáni eredendő emberi éhséget mesterségesen ébresztett álhiányok sokaságával takarja el.” Nem gondolnám. Szerintem az ősbűnt kitaláló kánonírók és az ősbűnre a mai napig emlékeztető ítészek felelősek ezért az álproblémáért, amely aztán további tragikomikus légvárak felhúzására ad lehetőséget.

amarcord1.jpg

Talán arról lenne szó, hogy az Amarcord pusztán csak az ifjúság és a nagybetűs Mozi megidézése lenne? Miért, az Amarcord említett fodrásznője nem egy önmagában is megálló metafizikai deklaráció? Kreacionistáknak ajánlva: egy szép nő talán nem a Szentlélek (Spiritus Sanctus, pontos fordításban: Szent Szellem), a hindu prakriti, a zsidó binah, vagy a kínai yin terresztriális letéteményese lenne? Evolucionistáknak ajánlva: egy szép nő talán nem a hímnemű emberi lények figyelmének felkeltésére kiválóan alkalmas, deluxe evolúciós lelemény lenne a fajfenntartás oltárán? A Dolemite című 1975-ös keltezésű blaxploitation-klasszikusban talán nem egy markáns metafizikai állásfoglalás az, amikor Rudy Ray Moore ágyasa orgazmusának horderejét az alattuk összedőlő ház jelképezi? Pedig olybá tűnik, hogy a női orgazmusnak semmilyen evolúciós funkciója nincsen. Valószínűleg nem egy afro-amerikai proto-rapper vállalta magára az európai szellem hagyományának ébren tartását, ugyanakkor elképzelhető, hogy huncut lelkesedésből, az élan vital felfelé tartó, örvénylő lendületének segedelmével meglelte a szexualitás Szent Grálját.

A hollywoodi gépezet olyan korszakos kultuszfilm-trilógiái, mint a Csillagok háborúja (1977-83) vagy a Mátrix (1999-2003) az emberi kultúra legősibb mítoszai cselekményvázát húzzák rá a jelenkor nagy hatású sztármédiumára. Joseph Campbell sémája maradéktalanul illik rájuk, ezért aztán a szó legszorosabb értelmében is metafizikai kötődésűek. Inspirálni (ad absurdum: orientálni) akkor fogják a nézőt, ha a publikum tagjai azonosulnak a Hős archetipikus figurájával: Luke Skywalkerrel és Neóval ugyanúgy, mint egykor Odüsszeusz, Orfeusz vagy Héraklész önmagát Önmagába transzcendáló karakterével. Ha kizárólag a moziban azonosulnak velük, akkor a néző megbukott a vizsgán. Akkor nincs befejezve az opus magnum. A gép (a szimuláció) ettől persze még forog tovább, az alkotó (az Egy) pedig továbbra is pihen, ahogy Madách mondotta.

matrix-neo-bullets.jpg

„A huszadik század első felében úgy tűnt, végérvényesen megroppant ez a hagyomány.” Ezt helytálló észleletnek gondolom. Utoljára körülbelül ez idő tájt volt az, amikor egy efféle válságdeklaráció újszerűnek hatott az európai kultúrkörben (vö. Spengler: A Nyugat alkonya; Guénon: A modern világ válsága). Ha kilépünk azon tévképzet bilincséből, hogy az egyetemes Szellemet csak az európai szellem élteti, akkor belátható, hogy a filmművészet maga nincs válságban, legfeljebb a földrajzi hangsúlyok helyeződtek át. Bergman és Antonioni halálával tehát szükségtelen siratni a filmművészetet: ezzel már 2008-ban sem értettem egyet (lásd ezen írás utolsó bekezdését). „A filmművészetet immár nem egy átfogó kultúra tartja fenn és hordozza, hanem elszigetelt nevek, magányos filmrendezők [...]”. Ez a hésziodoszi vaskor (avagy a hindu Kali-juga) fragmentáltságában, szélsőséges szétaprózodottságában korántsem meglepő kijelentés. „De az is látszik, hogy a [filmművészet magányos bolygói] nem tudnak maguk mögött egy széles közösséget, amely a nyelvüket beszélné.”

pansophia.jpgAz internet korában ez szerfelett merész állításnak tetszik. A szerző szerinti nagybetűs mozi korában a filmszínházhoz „közeli étteremben vagy kávézóban” történt meg a film kitárgyalása, ám ez a praxis ma is él, csak éppen átköltözött a digitális térbe. Az új technológia ugyanis amellett, hogy legális vagy illegális formában elhárította a hozzáférhetőségi kérdéseket (legyen az bár nagyrabecsült szovjet némafilm vagy ’80-as évekbeli, filléres fülöp-szigeteki sexploitation), átterelte a diskurzust az akadémiai, zsurnalisztikus vagy bulvár jellegű filmes blogoktól az obskúrus mozikra specializálódott, zárt torrentoldalakon (és azok belső fórumain) át a YouTube-on elérhető filmelemzős/videóblogos csatornákig és a Facebook filmeket kitárgyaló, publikus vagy meghívásos rendszerű csoportjaiig.

Erről az izgalmas kérdéskörről egyébként épp az idén jelent meg egy olyan tanulmány (Girish Shambu: The New Cinephilia), amelyet a kortárs amerikai filmkritika első számú doyenje, a nagyformátumú Jonathan Rosenbaum is ajánl minden érdeklődő figyelmébe. Vitaindítónak álljon itt Shambu egyik ingyenesen elérhető cikkje ugyanerről a témáról.

„Nem mintha ne lenne tudomásuk [von Triernek, Hanekének vagy Tarrnak] a megmásíthatatlan döntésről, amit a globalizálódott filmipar a fejük felett meghozott. De érzékeltetni tudják a transzcendencia törékenységét és sérülékenységét [...]” A Mozisirató zárlata visszatér a bevezetőben említetthez, miszerint a nagybetűs mozi már nem olyan, amilyen volt: a sárkány önnön farkába harap, miként az uroborosz ősi szimbóluma. Az uroborosz az örök élet jelképe, amely a kezdet és a vég, az élet és a halál soha meg nem szűnő folytonosságát tárja elénk. Ekként tökéletesen értelmetlen felvetés a transzcendencia sérülékenységéről beszélni: a szanátana dharma törhetetlen paradigma, tekintve, hogy nem valaki véleményén alapul. A szanátana dharma ugyanis nem emberi konstrukció: azt, hogy a gyümölcsfa olyan gyümölcsöt terem, amelynek magja önmagában található, nem én találtam ki. Ezért aztán a Mozisirató számomra egy tévképzet-uroborosz, amelyben az illuzórius sárkány a saját káprázat-farkába harap bele – a problémafixált, rögeszmés csimpaszkodás és a meddő busongás kevercse.

Amennyiben kedvük tartja, helyezzék el az európai művészfilm vélelmezett lehanyatlásának jelentőségét és az utolsó sorban megidézett utóvédharcosok rezignált melankóliájának intenzitását ezen a csúszkán.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr378171032

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.