Fűrészporos emlékek - Woody Allen: 80

2015. december 01. 16:00 - filmvilág

Bármilyen alakmást öltsön is a filmtörténet legszkeptikusabb bohóca, kíméletlen öniróniája összetéveszthetetlen. Woody Allen 80 éves.

woody1.jpgWoody Allen a huszadik század második felének Chaplinje, a kisembernek álcázott nagy mulattató méltó utódja. Ám míg Charlie bátyánk fegyvere sétapálcája és fehérre mázolt ábrázatán büszkén ülő kefebajusza volt, addig Allen kelléktára egy másfajta szellemi-szociológiai lomtalanítás eredménye: szarukeretes szemüvege mögött a félénk zsidó búvik meg, akinek nem csupán az őt körülvevő anyagi dzsungelben kell helytállnia, de a legmodernebb kor szövevényes szellemi világában is. Míg azonban Chaplin A diktátorban eljutott a század közepének nagy traumája, a világháborús diktatúra kritikájáig (miként korábban a gépiesített kapitalizmus poklát is megénekelte), addig a második világégésben érintetlen amerikai zsidó közösség szemszögéből vizsgálva nincsen törés a XX. század történetében: a nagymamáját megerőszakoló kozákok (Annie Hall) óta nem érte közvetlen külső inzultus az elbeszélő családját, a század nagy társadalmi változásait pedig vagy mellékszereplőként élte meg, vagy egy bőrkötéses Nietzsche-összes és egy intimsampon tévéreklámja közé ékelt kuriózumként nézte végig a karosszékből.

Allen világában a Manhattan partjainál felbukkanó náci tengeralattjáró (A rádió aranykora) gyermekkori vernei képzelgés csupán, és Zelig életében is csak asszimilációs kaland a berlini kiruccanás. Charlie Chaplin a lehető legegyszerűbb figurából kiindulva fájdalmas pontossággal modellezte a világot, Woody Allen fájdalmakkal és félelmekkel vegyes figurája pedig maga a világ kicsinyített mása: kesze-kusza, kapkodó és következetlen, valami mégis egyben tartja. Világvárosi zsidóként definiálja magát, de talán csupán a hitelesség kedvéért, a lényeg ugyanis nem a személyiség milyenségében, hanem annak pozicionálásában van: a zsidóság ugyanolyan elszigetelten él a társadalmakban, mint az emberiség a világban. Allen tehát távolról sem cionista, csupán pozicionista, egy olyan – valós alapokra helyezett – figura atyja, mely népszerű elődjéhez, Jézus Krisztushoz hasonlóan magára vállalja vélt és valós bűneinket és fájdalmainkat. Jó komikushoz méltó módon persze minden fellépés alkalmával igazít egy kicsit a karakteren, képzeletbeli torinói leplén azonban mindig ott van a szemüvegkeret lenyomata.

woody.jpgMinden embernek él a fejében egy tetszőleges Allen-kép, vélhetően egy a színész-író-rendező-komikus-muzsikus (röviden: cselekvő gondolkodó) számtalan figurája közül. Nem biztos azonban, hogy a milliónyi Allen-kép összege kiadja az embert magát, inkább valami ellenkép lesz az eredmény, Allen örökségének ugyanis – és úgynevezett humorának – éppen a megfoghatatlanság, az értelmetlen lét megélésének (és megértésének) abszurditása az alapja. Ha gondolatban összeadjuk a sok kis Allent, hús-vér egészet kapunk, ám az egész valójában nem létezik, hiszen a komplett személyiség az élet értelmének keresése során morzsolódott fel, hullott szét darabjaira. Személyisége megosztó és megosztott: előszeretettel osztja meg pillanatnyi érzéseit és világképét a nagyközönséggel, ám mivel számára minden pillanat új léthelyzetet hoz (ráadásul a Világegyetemmel együtt Brooklyn is tágul), az Allen-személyiség variációinak és permutációinak száma milliárdos nagyságrendű, párhuzamos életekre ítélt figurái legkorábban a végtelenben találkoznak. A gondosan felépített karakter, Woody Allen nem azonos tehát az 1935. december elsején született Allen Stewart Konigsberggel, bár a megtévesztésig hasonlít rá, hiszen úgy van megfaragva, akár egy 3D-animációs figura: minden szögből, minden nézetből valósnak tetszik. Bármilyen léthelyzetbe kerül (bankot rabol, alagutat ás, diktatúrát vezet, rendszert dönt meg, jégrevüt rendez, diáklányt csókol, háborúba vagy megtermékenyíteni megy), az adott történet nézőpontjából tekintve kompatibilis az alapfigurával, a modellel. Woody Allen születésének és tündöklésének története megyegyezik a figura kifaragásának történetével, művészi életútját fűrészporos emlékek kísérik tehát.

Mikrofon által élesen

Meghallgatva a hatvanas évek derekáról származó standup-komikusi etüdöket, a Woody Allen-figura tökéletes zsebszobrára ismerhetünk rá. A harmincas évei elején járó humorista hibátlanul beszéli a színpad nyelvét, szórakoztató módon meséli el a hétköznapi élet szerencsétlenségeit, münchauseni zsenialitással díszíti a szürke szenvedéseket szürreális, szociálisan-politikailag aktuális kalandokká. A korai szkeccsekben benne van az egész későbbi vígjátéki életmű (legújabb filmje, az Éjfél Párizsban alapötlete például az Elveszett generációból ered), ám az eredeti előadás sokszor sikerültebb a későbbi filmes feldolgozásnál, mert míg a standup nyelvének már karrierje elején birtokában van, a film nyelvét évtizedekig tanulja, mozgóképes teljesítményében hullámhegyek és -völgyek váltakoznak. Allen szkeccsei a folytatás ismeretének hiányában is zseniálisak volnának, így azonban rámutatnak arra is, hogy milyen nehéz filmbe önteni egy kiforrott és más körülmények között már prezentált gondolatot. Jó lenne úgy végignézni Tarr életművét, ha meghallgathatnánk mellé egy korai kocsmai szónoklatát (ha ugyan volt ilyen), és az sem volna minden tanulság nélkül való, ha egy régi felvétel őrizné a fiatal Lubitsch hangját, amint viccet mesél.

woody2.jpg

A harmincas Allen sztereotípiákat emel a magasba és tapos a porba, élénken színészkedik hangjával, meghökkentő felkészültségével és ritmusérzékével azokat is szakadatlan nevetésre készteti, akik normális körülmények között inkább átnéznének a vézna brooklyni fickón, nemhogy meghallgatnák mondandóját. Szünet nélkül sorolja hibáit és gyengeségeit, az azokból fakadó tragikus szerencsétlenségek sorozatát vázolja fel, és bár az agy nem akarja látni a hétköznapok viharában megtépázott ember meztelenségét, a lélek befogadja a panaszt, és a hallgató végül öntudatlanul is saját gyengéit ismeri fel a mesélő halmozottan hátrányos kalandjaiban. A standup-komikusi évek erős kezdést adnak a karriernek, és bár Allen később sokszor komorabb hangnemben, egy tengerentúli Bergman modorában értekezik a világ – és benne az ember – állapotáról, a keserűséget el nem fedő fanyar humor a mai napig meghatározó eleme maradt beszédmódjának, ma is előszeretettel szól viccesen az életről, ami talán maga is vicc. Hogy jó vagy rossz vicc, azt mindenki döntse el maga.

Csak szex és más minden

Filmrendezői munkásságának első tíz éve sok meglepetést tartogat azok számára, akik az Annie Hall vagy a Manhattan kiforrott, a nagyvárosi dzsungel ideg-indáin receptre szedett magabiztossággal közlekedő központi figurájával azonosítják Allent, első hat rendezése ugyanis témájában és stílusában legalább annyira sokszínű, mint Zelig, a kaméleonember. A kezdődarab, a magyar címmel nem büszkélkedő What’s Up, Tiger Lily? (1966) nem is önálló film, inkább csak sikertelen műfajkísérlet: konkrétan egy bugyuta japán kémfilm újraszinkronizálása. Szerény próbálkozás egy olyan alkotó részéről, akinek egy korábbi forgatókönyvéből már világsztárokkal forgattak filmet (Mi újság, cicamica?), a sorban következő Fogd a pénzt és fuss! (1969) azonban már felmutat jópár alleni sikerjegyet: a riportszerű áldokumentarizmust, a nyelvi-intellektuális slapstick-elemeket, a spontán személyiségábrázolást, valamint az egzisztencialista létproblémák integrálását a mindennapok történéseibe. Igaz, a cselekményt helyenként dramaturgiailag indokolatlan szkeccsek szakítják meg, a film felépítménye tehát ingatag, sokan mégis ezt a friss és csapongó időszakot tartják Allen legjobb periódusának.

woody3.jpg

És ő meghálálja a bizalmat: egy-egy korai filmjébe olyan mennyiségű ötletet pakol, hogy attól még a Monty Python-csapat könyvelője is megrettenne; a múltat, a jelent és egy ondóvezetéket megjárva a világ számtalan ismert, rejtett és a tudattalanba elnyomott problémáját és szépségét ismerteti; stílusokat és műfajokat elegyít, és közben mindig ügyel a fájdalmasan vicces és a menthetetlenül kínos egyensúlyára. Bármilyen történelmi korban és földrajzi koordináták mellett képes felbukkanni védjegyévé vált szemüvegében, jelezve ezzel, hogy figurája és annak modellje, az ember minden helyzettel kompatibilis, de legalábbis minden kort nyugodtan vizsgálhatunk jelen szemszögünkből, hiszen megérteni csakis a mosthoz viszonyítva leszünk képesek.

A Banánköztársaság (1971) Fielding Mellish-e egy latin-amerikai diktatúra vezetője lesz, a Hétalvó (1973) Miles Monroe-ja a jövő emberiségét menti meg egy autoriter orrtól, a Szerelem és halál (1975) Borisz Grusenkója Napóleon életére tör, az Amit tudni akarsz a szexről... (1972) epizódjaiban pedig számos reinkarnációját látjuk cseppet sem hétköznapi helyzetekben: egy erényövvel küzdve, olasz dzsigolóként, bevetés előtt álló spermaként, és még talán Dolly a birka szerepében is Allen karakterét, az örökös áldozatot lehet felismerni. Ezek a korai, úgynevezett formátlan vagy szabálytalan vígjátékok két szempontból fontosak: 1. korlátlan lehetőséget adnak az alkotónak a kísérletezésre és a mentális erőfitogtatásra; 2. kivitelezésükben a hetvenes évek eleji amerikai film teljes jogú darabjai, ugyanakkor a helyszínek és fények használata, a képi nyelv plasztikussága európai hatásról árulkodik. Negyvenéves korára Woody Allen ismét lezárt életművében egy komplett fejezetet, a standup-komédia műfajának megteremtése után a műfajtalanság örömeiben lubickolva mondott kritikát a szexuális forradalom korának emberiségéről, és közben titokban erőt gyűjtött pályája legegységesebb, leginkább kiforrott fejezetének megnyitásához.

5001189.jpeg

Párkapcsolat esetén túsz

Ne tévesszen meg senkit, hogy az Annie Hall (1977) nyitányában a rendező szinte leplezetlen őszinteséggel áll a kamera elé, és vall arról, hogy aktuálisan hogyan érzi magát. Allen már letett annyit a vágóasztalra, hogy a nézőknek legyen róla világos képük, és hogy ezt a képet lecsupaszítva elképzeljék a hétköznapi embert magát. Könnyen hiheti valaki, hogy itt éppen az ember maga vezeti fel a történetet, félretéve minden kelléket – és a szemüveget is csak a tisztánlátás miatt hagyva fent – csupaszon áll a nézők elé. Ne legyenek azonban illúzióink: Woody Allen már olyan sokszor és sokféleképpen meztelenedett le előttünk, hogy ez a legújabb, meglepően emberi gesztus is csak egy mutatvány a sok közül, egy hangnem, mely megkönnyíti a későbbi manipulációt. A rendező legsikerültebb kortárs párkapcsolati vígdrámái ebben a másfél évtizedben készülnek el, Gordon Willis és Carlo Di Palma értő operatőri tekintete segítségével Hollywood és Európa között félúton sikerül elegyíteni Billy Wilder és Ingmar Bergman művészetét, úgy ábrázolni a New York-i értelmiségi felsőközép életét, ahogyan még senki sem látta, de már sokan megélték.

Az Annie Hall, a Manhattan (1979), a Hannah és nővérei (1986) és a Férjek és feleségek (1992) világverő négyese végleg és valójában feltette a szarukeretes szemüveget Allen képére, mert az már nemcsak kellék, illetve nem csupán az optikai obstrukció eszköze, hanem finomra hangolt lencse, melyen keresztül Allen lát bennünket és mi látjuk az ő látását. A művész figurája elkezdett formálódni, az életnagyságú faszobor az első nyesések után emberformát öltött. Idő és gyakorlat kellett ahhoz, hogy a rendező saját természetes közegében játszódó filmeket merjen készíteni, hiszen egy hiúzt is könnyebb ketrecben vagy cirkuszban mutogatni, mint meglesni és megérteni, hogyan él az erdőben. Az Annie Hallban bemutatott Alvy Singer a nagyvárosi Allen prototípusa, pályafutása során számtalanszor visszatér az ő – és sajnos esetenként mások – alakításában, a szigorú drámák esetében azonban (Belső terek, Szeptember, Egy másik asszony) látványosan kimarad a történetből, mert felemás világa nem telepedhet rá a dráma szövetére. Singer belépője olyan jól sikerült tehát 1977-ben, hogy ahhoz viszonyítva minden korábbi Allen-film korai és kiforratlan, s bár érkezése két, szinte tökéletes fejezetet zár le az életműben, a „Singer-korszak” önmagában is megállja a helyét. Márcsak azért is, mert az említett kortárs párkapcsolati négyes mellett olyan kis remekművek „csúsztak be” az oeuvre-be, melyek a szerzőivé avanzsált műfaji négyes mellett zsánerkirándulásoknak is tekinthetők, holott maguk is erős szubjektív-kísérleti jegyekkel bírnak.

zelig.jpg

A Csillagporos emlékek (1980) erős Fellini-utánérzés, a Zelig (1983) az áldokumentumfilmek koronázatlan királya, a Broadway Danny Rose (1984) bámulatosan stílusos krimikomédia, a Kairó bíbor rózsája (1985) tisztelgés egy filmes korszak és általában véve a romantikus történetek előtt, A rádió aranykora (1987) pedig Allen saját gyermekkorának megfestése – Freud szívélyes támogatásával. Az 1989-es Bűnök és vétkek a párkapcsolati négyes ötödik tagjaként is megállná a helyét, de valójában két, csak lazán kapcsolódó történetet mesél el, és csak jóindulattal nevezhető kompakt alkotásnak. A Férjek és feleségek után nem készül több Allen-film a klasszikus nagyvárosi recept szerint, melyben ő maga is szerepelne.

Hosszú búcsú

A kilencvenes évek újabb kísérleteket hoz, a gengszter- (Lövések a Broadwayn) és jazzkorszak (A világ második legjobb gitárosa) megidézése mellett műfaji kísérleteké (Hatalmas Aphrodité, A varázsige: I Love You, Süti, nem süti, A Jade skorpió átka) a terep, de a termékeny időszak ellenére az alkotó nem találja a hangot. Hang híján pedig pénzt is egyre nehezebben talál, ezért új finanszírozási formák után kénytelen nézni, megkezdődik hát az ötödik fejezet életművében: az európai filmek sora. A Match Pointtal (2005) kezdődő sorozat darabjai körülbelül annyira európaiak, mint egy Tajvanon gyártott és amerikai repülőtereken árult felfújható Eiffel-torony, az új levegő azonban felszabadulást hozott Allen számára, és mintha – különösen az angliai történetek esetében – erőt nyert volna ahhoz, hogy teljesítve fiatalkori vágyait, szikár morális drámákat készítsen.

Egy ekkora életművet tisztességesen lezárni nehéz feladat, és talán nem is fog sikerülni, hiszen egy esetleges, igazán frappáns összegző munka után Woody Allen biztosan összeszedi majd végső erejét, hogy letegyen az asztalra egy bumfordi japán vígjátékot vagy kosztümös környezetvédő sci-fit, csak hogy senkinek ne legyen se nyugta, se igaza.

Csillag Márton

A portré először a Filmvilág 2011 augusztusi számában jelent meg.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr248129844

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.