Határsértés - Sicario - A bérgyilkos

2015. október 22. 10:35 - Bilsiczky Balázs

01_1.jpgA filmipar összeesküvés-elméleteken alapuló történeteinek számos darabja általában a CIA-t, mint az amerikai kormányzat mellett (fölött) működő, kvázi világhatalmi szervezetet építi be szüzséjébe a szálakat a háttérből mozgató láthatatlan kéz gazdájaként. A múlt és a jelen történelmi eseményei, az ügynökséggel kapcsolatban kiszivárgott törvénytelenségek vagy túlkapások pedig időről időre azokat a filmeseket igazolják, akikre nem hibbantak gyülekezeteként, hanem a valóság bátor lefestőiként, realista mesteremberekként tekint a közönség. Megesik persze, hogy egy írónak/rendezőnek a kelleténél messzebbre repül az agya, és annyira túltolja a potmétert, hogy megjelennek a képzeletünkben a nagyhatalmak vezetőit botkormánnyal irányító gyíkemberek. Ekkor a filmről vagy kiderül, hogy szándékoltan karikírozott sci-fi, ha pedig komolyan gondolják az alkotók, akkor szerencsés esetben hamar elnyeli a feledés jótékony köde.

Létezik viszont az a (nem is annyira szűk) nézői réteg, melynek már az első megközelítés is sok, és a különböző titkosszolgálatok itt-ott törvénytelen működését illető feltételezéseket is szentségtörésnek tartja. Például azt, hogy az Egyesült Államok vezetése (pontosabban a CIA) nem feltétlenül akarja megszüntetni az országban működő illegális drogkereskedelmet, csak rajta akarja tartani a szemét, hogy pontosan tisztában legyen az erőviszonyokkal, és adott esetben még be is avatkozik egy, a sztereotípiák szerint dél-amerikai drogbáróval szemben, amivel óhatatlanul a konkurencia malmára hajtja a vizet. Csakhogy a konkurenciát már jól ismeri, bizonyos fokig kontrollálni tudja a tevékenységét, és a kisebb rossz elve alapján eltünteti az útból a trónkövetelőket vagy a számtalan bajkeverőt, akik jóval több halottat hagynak maguk után és a bűnözési rátákra is igen kedvezőtlenül hatnak.

A kortárs tengerentúli mozi egyik legizgalmasabb alakja, Dennis Villeneuve egy pattanásig feszített krimi (Fogságban), majd az elmúlt néhány év egyik legagyafúrtabb, misztikus thrillere, az Ellenség (kritikánk itt) után a fenti dilemmára épülő, de elsősorban nem a szervezet működésére, hanem az egyén vívódásaira vagy éppen kíméletlen eltökéltségére kihegyezett akcióthrillerével az év végi felhozatal bivalyerős darabját hozta tető alá. A Sicario – A bérgyilkos a mellett, hogy az akciófilmet és a thrillert nem csak címkéjében összefésülő, hanem a műfaji jegyeket makulátlan tisztasággal a vászonra festő film, a karakterek személyes drámáit, sorsuknak alakulását is majdhogynem hibátlanul bemutató alkotás.

A Villeneuve által alkalmazott, javarészt dokurealista stílus Roger Deakins lencséinek vagy Jóhann Jóhannsonn zeneszerző letaglózó szubbasszusainak is köszönhetően ráadásul olyan hangulatot teremt az arizonai sivatag és a mexikói határvidék ábrázolása mellé, ami helyenként szinte agyonnyomja a közönséget monumentalitásával. Csakhogy a kanadai rendező kitűnő érzékkel egyensúlyoz a szöveg nélküli, kizárólag a képekre és a zenére épített, lassan úszó felvételek, illetve a történet hősei kitöltötte, százhúszra pörgetett akciójelenetek és a drámaiságukból adódóan alacsonyabb fordulatszámon járatott, tömör és velős dialógok között.

A filmet tovább erősíti a remek színészválasztás. Az Emily Blunt-Josh Brolin-Benicio Del Toro hármas női alakja, Kate Macer FBI-ügynök a testület büszkesége, aki egységével túszmentő akciókat vezet Phoenix környékén, elég közel a mexikói határhoz ahhoz, hogy kénytelen-kelletlen szembesüljön a drogkartellek elkövette bűntényekkel. A titokzatos Matt Graver (Brolin), akit Kate elég gyorsan összekapcsol a CIA-vel, vagy a még titokzatosabb Alejandro (Del Toro), akiről kiderül, hogy nem is amerikai állampolgár, egy olyan különleges egység vezetői, amelynek célja az igazi nagykutyák, így az elcsíphetetlen kartellvezér, Fausto Alcaron felkutatása és valószínűsíthető likvidálása. Körülöttük sündörög Reggie, Kate állandó társa, akit Graverék ugyan kihagynának az akcióból, idővel mégis aktív résztvevője lesz a cselekménynek.

x02.jpg

Villeneuve-ék a két FBI-ügynök, elsősorban Kate karakterét csomagolják ki a legfinomabb mozdulatokkal. A férfiak között egy szem nőként bizonyítási kényszerrel küzdő Kate-et ugyanolyan mértékben hajtja a bűnösök felkutatása, mint a törvényes rendbe vetett hit megingathatatlanságának fenntartása, csakhogy egyre világosabbá válik előtte, hogy a kettő ezúttal nem hogy nem fér meg egymás mellett, de kifejezetten üti egymást. Ezt a kettősséget tisztán szimbolizálják az őt körülvevő figurák. Graver egyre türelmetlenebbül hozza a nő tudtára, hogy a céljuk bármilyen eszközt szentesít, míg Reggie (jogászdiplomával a zsebében) megállás nélkül dobálja felé az elbizonytalanító kérdőjeleket. A dilemmát a események folyása mellett végül a szószátyárnak egyáltalán nem mondható Alejandro oldja fel, amikor múltja feltárásával egy olyan tényezővel bővíti az egyenletet, amivel szemben képtelenség lenne felhozni bármilyen paragrafust, de még moralizálni sem igazán érdemes rajta.

Brolin és Del Toro tehát a sokat látott, harcedzett katonák szerepében fénylenek – főként az előbbi, aki rutinból hozza a „laza vagyok, de ha kell, a szívedet is kivágom a helyéről” archetípust. Del Toro karakterét illetően viszont szó sincs lazaságról, a kezdettől fogva érezhető rajta, hogy hajtja valami, mint a ragadozót, aki hang nélkül, összeszorított fogakkal rohan a préda felé. A legizgalmasabb alakítás mégsem a három nagy név egyikéhez, hanem a Reggie-t játszó Daniel Kaluuya-hoz köthető. A fiatal, brit színész korábban Charlie Brooker disztopikus kultsorozata, a hírek szerint hamarosan a Netflixen visszatérő Black Mirror egyik epizódját vitte el a hátán elképesztő intenzitásával, ezzel szemben itt A-listás színészek mellett is halálos nyugalommal teszi a dolgát, ami a film dramaturgiájához is hézagmentesen kapcsolódik. Reggie karaktere ugyanis a különböző okok miatt időnként robbanni készülő vagy dühroham-közeli állapotot tükröző szereplőket több alkalommal is az atyáskodás vagy modorosság legkisebb jele nélkül állítja vissza a megfelelő röppályára.

x04.jpg

Villeneuve és stábja egyetlen helyen nyúl mellé: belesző a filmbe egy látszólag független mellékszálat, amiről sejthető persze, hogy előbb vagy utóbb találkozik a főfonállal. Egészen a történet végéig kell várni a csomópontra, amely épp attól válik hangsúlyossá, hogy ott, abban a pillanatban mennyire jelentéktelen. Ez akár a film további fényezését is indokolhatná, csakhogy az utolsó képsorok is ennek a szálnak a nyomvonalát mutatják, amitől viszont didaktikussá válik a lezárás. A kanadai kismester legújabb filmjében viszont van annyi erő, hogy elbírja ezt a megbicsaklást, és visszatekintve nem a hibára fogunk emlékezni, hanem Emily Blunt porcelánarcának és Del Toro egyre barázdáltabb vonásainak szimbolikus kontrasztjára, vagy a földi poklot jelentő Juárez forró betonján hasító koromfekete SUV-ok vésztjosló karavánjára.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr958010379

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Beyonder 2016.01.02. 01:14:34

Pótoltam végre. Menet közben nem küldött padlóra, de minél többet agyalok rajta azóta, annál jobban értékelem. A tévé (még ha nagyképernyős is) viszont nem tudja sajnos pótolni a moziélményt. :(

Bilsiczky Balázs 2016.01.02. 01:48:22

@Beyonder: én még a Puskin Amarcord termének a vásznát is kicsinek gondoltam (mert az). Corvin kellett volna...