Sam Klemke időgépe – Meta a maxon

2015. szeptember 25. 14:54 - Huber Zoltán

klemke.jpgA metafilmezés végpontja valószínűleg egy tükörbe tartott kamera visszaverődő képe lenne, ahol a kifelé fordított kijelzőjén a kamera képét látnánk, egészen a végtelenségig. A Sam Klemke időgépe (Sam Klemke’s Time Machine) ilyen durva mélységekbe szerencsére nem rugaszkodik, de izgalmasan csúcsra járatja a mozgóképes önreflexió lehetőségeit. Címszereplőnk 1977-től kezdve irányítja saját magára a kamerát és kommentálja az élete apró, leginkább jelentéktelen eseményeit. Sam Klemke egy “rendkívüli senki”, aki lassan négy évtizede, különféle nyersanyagokon próbálja csapdába ejteni saját létét. Önmagunk dokumentálása és közvetítése a YouTube korában már nem számít különlegesnek, így Klemke évtizedeken át tartó mániákus alapossága és bizarr méretű archívuma a technikai változások fényében még érdekesebb kérdésket vet fel. Az ausztrál Matthew Bate az interneten talált rá az amerikai férfira és halált megvető bátorsággal rágta át magát az óriási anyagon. Mivel az alkotói folyamatba végül magát Klemkét is bevonta, a végeredmény metább lett még Charlie Kaufman legdurvább agymenéseinél is.

Az önreflexió masszív koncentrációja mellett valójában el is törpül az a tény, hogy miről is akarna szólni ez a dokumentumfilm. Hősünk számos irányba kibontható kamerafixációját Bate egzisztencialista segélykiáltásként magyarázza és párhuzamot von az emberiség kozmikus magánya, illetve Klemke identitáskeresése között. Sajnos a rendező mintha nem bízna eléggé a rendelkezésére álló leletek erejében és a szenzációs házimozit ellenpontozó hasonlataként egy gigantikus emberi vállalkozást választ. Az emberiség Voyager űrszondával fellőtt üzenete és a szemünk előtt öregedő főszereplő videói között nyilvánvaló átfedések vannak. Az ember küzd a saját jelentéktelensége ellen és nyomot akar hagyni, a csillagok felé száguldó aranylemez és Klepke felvételei is a nagy fekete semmibe kiáltott öndefiníciós kísérletek, melyek paradox módon már a létrejöttükkel elérték a céljukat. Az allegória magától értetődő, a visszatérő szonda képe és az ironikusan francia tudományos filmnek álcázott magyarázó szöveg így néhol kissé erőltetetté és túlmagyarázottá válik.

A Sam Klemke időgépe lételméleti érvelésként talán nem átütő, de a film és a filmezés csodálatos lehetőségeire igen sajátos módon tapint rá. Klemke és Bate (hisz ebben az esetben nehezen dönthető el, ki is a fő alkotó) az apró mozgóképes mozaikokból tényleg működő időgépet épít. Akár super8, VHS vagy digitális a „nyersanyag”, a film kíméletlenül beszippant, eltárol és visszaad mindent, ami az objektív elé került. A Sráckor fókuszált történetével szemben itt kaotikusan csapongunk hősünk tarka relikviái között. Klemke kívülről figyeli önmagát és a kamera segítségével keresi a válaszokat. A rendező nagyon bölcsen hasonló alapállást vesz fel, azaz behoz még egy szintet és folyamatosan utal a saját szerepére az alkotói folyamatban. Klemke a mű egy adott pontján találkozik a rendezővel, melyet egészen zseniális módon mindkét résztvevő szemszögéből megnézhetünk. Innen aztán tényleg felpörögnek a meta-események: hősünk a rendező jelenlétében megnézi az addig elkészült (tehát általunk eddig látott) filmet és ennek fényében jutnak el a fináléig.

Klemke akaratlanul is tragikomikus figura (nem véletlenül karikaturista), aki kitartóan keresi önmagát és a boldogságot, de a mából visszanézve mintha szándékosan követte volna el mindig ugyanazokat a hibákat. A szabad akarat illúziója, a sorsként felfogott személyiség, az énkép lehetőségei és az önvizsgálat konok kényszere legalább olyan érdekes témák, mint az előtérbe tolt kozmikus dimenzió. A jelenbe érve szereplőnk kilép a filmes időgépből, az alkotás folyamata és az elkészült film itt végleg összeolvad. Felszabadító a végkifejlet, hisz a tükörkép élessé válik és a kísérlet is sikerül. Az őrült szenvedély a helyére került, a senkiből valaki lesz, Klemke gigászi vállalkozása valamiféle értelmet nyer. A legfontosabb azonban mégis az, hogy a Sam Klemke időgépe alapvetően egy igen élvezetes és szórakoztató dokumentumfilm. Anélkül is maximálisan élvezhető, hogy túlzottan belegabalyodnánk ebbe a sok metába, legyen az filozófiai vagy filmnyelvi. Másfél órában végigpörgetni egy különös fickó negyven éves videónaplóját akkor is tanulságos lenne, ha csak különféle monológokat látnánk a tükörben. A film hihetetlen dolgokat képes megragadni, még akkor is, ha felvevőgomb lenyomásakor nem számítunk semmi különösre.

 

A filmet a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr817826296

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.