Piszkos12 - Migránsok és a mozi

2015. július 31. 19:24 - filmvilág

Kevés olyan téma van, amely annyira sajátja lenne a mozgóképnek, mint a migráció. A vándorlás, a felfedezés, a menekülés, az elvágyódás, és az ezekből fakadó konfliktusok nélkül nem lenne mozi a mozi; akad olyan műfaj is – a western –, amely szinte kizárólag ebből a témából táplálkozik. Volt tehát miből válogatnunk, amikor elkészítettük az alábbi migránsfilmes összeállítást. A Piszkos12 rovat bevezetőjében mindig elmondjuk, hogy a lista nem a teljesség igényével készült. Ez most különösen igaz, úgyhogy várjuk a méltatlanul kimaradt címeket a kommentszekcióban.

A félelem bére (Henri-Georges Clouzot, 1953) / A félelem ára (William Friedkin, 1977)

01-felelem_bere.jpg

Akár Clouzot klasszikusának bohémebb, már-már rejtői világára, akár a Friedkin-féle kultikus remake nyomorúságos földi poklára gondolunk, a Georges Arnaud regényéből készült filmek részben azt viszik nagy erővel vászonra, amiért félünk a bevándorlóktól: ezek rossz, veszélyes emberek, konkrétan bűnözők, vagy legalábbis kétes múltú idegenek. Árnyalja a képet, hogy az Arnaud-adaptációkban a külföldiek minden hibájukkal együtt emberként, és nem gonosz démonként jelennek meg, és hogy egyik esetben sem tudnak-akarnak igazán beilleszkedni -  egyrészt a helyi közösség taszítja ki őket magából (kevés kivétellel, lásd Yves Montand karakterének szerelmi szálát), másrészt ők maguk is legszívesebben továbbállnának, ha tehetnék. Utóbbira lehetőséget is kapnak, amikor egy olajkút kigyullad (a Friedkin-filmben ironikus módon ezzel "helyi" terroristákat vádolnak meg, akiket a nemzetközi változat még határozottabban kapcsol össze az incidenssel), és kiderül, hogy az ellenrobbantáshoz szükséges, instabil nitroglicerint csak teherautókon lehet elszállítani a kúthoz. De kiket lehet ezzel megbízni? És egyáltalán ki az, aki vállalja is a megbízást? Külföldön dolgozó honfitársaink közül sokan tudnának mesélni arról, milyen az aljamunkát elvégezni az "őslakosok" helyett, de ők legalább nem kötelesek az életüket kockáztatni a továbblépés reményében (hogy a két mű végkicsengését ne is elemezzük részletesebben).
Clouzot és Friedkin filmje ugyanazt az alaphelyzetet hasonlóan magas színvonalon, de nagyon eltérően tárgyalja, és a számtalan fontos témájuk mellett az egyik az idegen országból érkezők életének és sorsának mindenkor érdekes, ma pedig különösen aktuális kérdése -- már csak ezért is megérdemelnek egy újranézést. (OD)


Egy maréknyi dollárért
(Sergio Leone, 1964)

A western az amerikai honfoglalás mítoszát meséli újra, a műfaj így törvényszerűen a gazdasági bevándorlás dicshimnuszát zengi. A bigott, merev óhazából érkezett migránsok a végtelenbe nyúló szűz földeken új hazát építenek, a közösséget vérrel, verítékkel és ólommal kovácsolják össze. A terjeszkedő civilizáció bedarálja az őslakosokat és megszelídíti a vidéket, a magányos vadnyugati hősök egyik legfontosabb feladata, hogy írott törvények és működő hatalmi mechanizmusok híján két világ határán képviseljék az erkölcsöt. A pisztolyforgató csavargók vagy friss betelepülők persze nem holmi idealizmusból, hanem önző, jól felfogott önös érdekből szoktak rendet tenni. A poros városkába érkező névtelen hősünk (aki egyébként Joe) üzleti lehetőséget lát a helyi hatalmasok viszálykodásában. Külső szemlélőként felismeri a helyzet abszurditását és ki is használja a kínálkozó alkalmat, nem mellesleg véget vetve a törvénytelenségeknek is. Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy az amerikai műfajt japán receptből spanyol helyszíneken egy tengerentúli sztárral olasz filmesek értelmezték újra. (HZ)

Drakula vérének íze (Peter Sasdy, 1970)

03-drakula_vere.jpg

Bram Stroker Drakulája erősen épít a nyugati ember kollektív tudatalattijába süllyesztett idegengyűlöletére. Angol utazókat nyelnek el a Kárpátok távoli hegyei, a civilizált világ központjába, Londonba érkező vámpír komoly veszélyt jelent a viktoriánus társadalmi rendre. Az erdélyi gróf kifogástalan modora és előkelő származása mögött ősi ösztönök izzanak, hipnotikus vonzerejét és erotikus kisugárzását a barbár egzotikum és a társasági elegancia vibráló kettőssége adja. Drakulától azért retteg a helyi nyárspolgár, mert irigyli a szabadságát és öntörvényű viselkedését. A gróf szívébe tőrt kell döfni, mielőtt az összes asszonyt megszerzi magának és az éjszaka leple alatt átírja az uralkodó viszonyokat. A hatvanas évek nagy társadalmi felfordulásában a brit Hammer stúdió előszeretettel erősített rá a fenti képletre. A színes és véres, enyhén frivol Drakula-történetekben a legendás vérszívót ellenállhatatlan felforgató elemként, fenyegető szexualitású bevándorlóként ábrázolták. Számos filmcímet említhetnénk, ám a Drakula vérének íze tényleg tankönyvi alapossággal vezeti le az idegen értékek és az új minták állítólagos veszélyeit. Az unatkozó angol úriemberek egy álmos éjszakán megidézik a kelet-európai nemest, aki aztán szép sorjában bosszút áll rajtuk, melyhez a gyerekeiket használja. Drakula a fiatalokat fertőzi meg és végül a szüleik ellen fordítja őket, családokat téve tönkre. Külön érdekesség, hogy a filmet rendezőként szintén egy migráns, a Budapesten született Peter Sasdy jegyzi. (HZ)

A lakó (Roman Polanski, 1976)

„A Polish Man in Paris” - Bár A lakón a bemutató idején sokkal inkább fanyalgott a kritika, mintsem ünnepelte volna (Rogert Ebert egyenesen kínosnak nevezte), ma már Roman Polanski legjobb filmjei között emlegetik, nem véletlenül. Ha egyáltalán létezett ideális rendező Roland Topor regényéhez, az csak ő lehetett (szemben a műre eredetileg szemet vető Jack Claytonnal), és nem is kizárólag azért, mert akkoriban ő maga is „polyák munkavállaló” volt Párizsban, akárcsak a film főszereplője, Trelkovsky, és maga Topor. A Kínai negyed direktorának nemzetisége és két évvel későbbi dicstelen távozása Amerikából Franciaországba közismertnek mondható, azt azonban már kevesebben tudják, hogy valójában Párizsban is született, ahonnan 4 évesen vitték "haza" Lengyelországba a szülei, és hogy az édesapja feltehetően a hazaszeretet megnyilvánulásaként változtatta az eredeti családi nevet (Liebling) a "lengyel" jelentésű Polańskira. Ennyi ki- és bevándorlás a legtöbb embernek egy életre elég lenne, de Polanski identitáskeresését még külön nehezíthette (és groteszk iránti érzékenységét minden bizonnyal növelte), hogy mindkét hazájában zsidónak minősült, akit – egyébként agnosztikus – szülei gyakorlatilag azért költöztettek az óhazába, hogy együtt mind mihamarabb részesei lehessenek a Blitzkriegnek és a II. Világháborúnak, benne a Holokauszttal. A pályáját Lengyelországban kezdő rendező először Franciaországban, majd Angliában és Amerikában folytatta karrierjét, és ugyan életrajza sokban eltér az általa (remekül) alakított Trelkovskyétól, abban biztosak lehetünk, hogy tudta, milyen idegenként kezelt, abszurd és drámai szituációkba keveredő, megvetett és sajnált, paranoiára hajlamos emberként létezni. Az új albérletbe költöző és ott a környezete hatására megőrülő, identitását lassan elvesztő lengyel származású kisember fekete humorral előadott tragédiája több egy felkavaró és intelligens lélektani horrornál. A túlérzékeny psziché és az agresszív környezet értő vizsgálata mellett benne van az emigránslét szomorúsága is – és nem kevés magából Roman Polanskiból. (OD

A nyolcadik utas: a halál (Ridley Scott, 1979) / A bolygó neve: Halál (James Cameron, 1986)

05-aliens.jpg

Nem sok film létezik, ami annyira áthatóan ábrázolja az idegen(ek)től való félelem mélységeit, mint az első két Alien-mozi (az "alien" szó angolul idegent jelent, egyes számban Ridley Scott filmjének eredeti címe, többesben James Cameroné). A Scott alkotásában H. R. Giger rémálmai nyomán megelevenedő lény éppen csak annyira emberi, hogy még riasztóbbak legyenek idegenségének fő jegyei: megjelenése (két láb, két kéz, törzs, fej stb.) nagy vonalakban a főemlősöket idézi, viszont magasabb, vékonyabb, rovarszerű, nincs szeme, az állkapcsa taglópisztolyként működik, hátából csövek állnak ki és még sorolhatnánk. A rémisztő állat (?) azonban nem csak fizikailag tér el az embertől, különlegesek a szokásai is. Életciklusát tojásban kezdi, onnan orális erőszakhoz hasonló módszerrel szabadul ki, majd - a szülés gonosz paródiájaként - kiveti magát a megerőszakolt és keltetőként használt (emberi) test mellkasi-hasi részéből, hogy gyilkoljon és szaporodjon. Amikor a mozinézők először szembesültek ezzel a lénnyel, kiszolgáltatott, leginkább munkásosztálybeli űrhajósokkal, valódi átlagemberekkel kellett azonosulniuk, második alkalommal azonban már magabiztos, állig felfegyverzett katonák nagyobb csoportjával, egy dolog azonban nem változott: akár egyetlen, akár hordányi idegen áll a másik oldalon, az ember első, akaratlan reakciója a rettegés attól, ami (aki) nem olyan, mint ő. Az alien nem pusztán egy űrlény a sikeres rémfilm-sorozatban, azt a szorongást is megtestesíti, amit a tőlünk külsőleg (és akár nyelvben, vallásban, életvitelben, társadalmi osztályban stb.) különböző emberek miatt érzünk, különös tekintettel az illegális bevándorlókra, akik akár munka reményében, akár letelepedési, akár átutazási céllal bukkannak fel a környezetünkben, akaratukon kívül is fenyegetésként jelennek meg. Hiszen az ösztönök ősi parancsa szerint az ismeretlentől minimum tartani kell. (Az "idegen = emigráns" gondolata a Cameron rendezte folytatás előkészítésekor konkrétan is felmerült, méghozzá Jenette Goldstein színésznő fejében, aki a címet hallva abban a hitben ment a meghallgatásra, hogy a film illegális bevándorlókról fog szólni - ennek a félreértésnek köszönhető az Aliens legemlékezetesebb mellékszereplője, a származásával heccelt Vasquez közlegény.) (OD)

A sebhelyesarcú (Brian De Palma, 1983)

Brian De Palma ‘83-ban forgatott, Howard Hawks ’32-es, azonos című filmjének remake-jében a 70-es és 80-as évek fordulóján tetőző kubai menekülthullám dokumentálásán túl nem véletlenül tette meg központi karakterének a Castro-rezsim börtönviselt senkijét, a diktatúrából az ígéret földjére lépő, ugyanakkor minden érzéketlenségét és gátlástalanságát magával hozó antagonista alakját. A film első negyed órájában, a menekültek bevándorlásügyi kihallgatásán rögtön elhangzik a kulcsmondat Tony Montana szájából: teljesen mindegy, milyen táborba küldik vagy milyen lakat alá zárják, úgysem tudnak vele rosszabbat tenni annál, amit Castro és rendszere korábban el ne követett volna. Ez a „minden mindegy” típusú attitűd pontosan ugyanaz, mint amivel ma az anti-migrációs politika élharcosai rettegésben tartják országaik népességét. Túl azon, hogy a doku-felvételekkel startoló gengsztereposz Montana alakján keresztül valóban egy elszabadult fenevadat mutat be, a vele együtt Florida partjain kikötő több ezer kubai menekült sanyarú sorsát sem hagyja figyelmen kívül. Tony becsületesen dolgozó, a blood money-ból egy árva centet sem elfogadó anya, vagy a végül hallgatólagos cinkostárssá lett, a kezdetben viszont az ártatlanság szimbólumaként ábrázolt húg szerepeltetésével a rendező igyekszik rávilágítani a népes latin közösség tagjai közti alapvető különbségekre, ahogy a főszereplő anyjánál tett látogatásakor és Ginával, a testvérével való első találkozásakor Giorgo Moroder sötét taktusokkal teli szintetizátor-zenéje is idillikus dallamokra vált. Montana könyörtelenségét tehát ugyanolyan hiba összemosni a korabeli amerikai elnök, Jimmy Carter által befogadott politikai menekültek személyiségének sokszínűségével, mint vérfarkast kiáltani napjaink menekültáradata, illetve a migránsok közül kikerült tomboló őrültek kapcsán. (BB)


Florida, a paradicsom (Jim Jarmusch, 1984)

07-florida.jpg

„Olyan ez a film, mintha a ti kormányotok finanszírozta volna (…) Mintha kommunista propaganda lenne az emigráció ellen.” Kézdi-Kovács Zsolt filmrendezőnek nyilatkozott így egy amerikai kollégája, még a 80-as években, amikor szóba került Jarmusch filmje. A Florida, a paradicsom természetesen nem agitprop dolgozat, de érthető, hogy miért idegenkedhet tőle az, aki az amerikai álom mindenhatóságát hirdető Hollywoodon szocializálódott. Jarmusch filmjének hőse, Éva (Bálint Eszter – maga is emigráns), nem az ígéret földjére érkezik meg 1982-ben, hanem egy nyomasztó, szürke világba, ahol majdnem akkora a nihil, mint odahaza, Budapesten. A fekete-fehér képek, a statikus beállítások és a néhány lakásbelsőre szűkített helyszín sem a lehetőséget végtelenségét hirdetik, és amikor a nagynénje New York-i lakásában élő Éva nagybátyját követve átteszi a székhelyét Floridába, ott sem pont a paradicsomot fedezi fel. Jarmusch „egy álneorealista fekete komédiát kívánt rendezni egy elképzelt kelet-európai filmrendező stílusában, akinek kedvence Ozu és aki jól ismeri az ötvenes évekbeli Nászutasok című amerikai tévésorozatot”, de közben akarva-akaratlanul is azt a tételt illusztrálja filmjével, hogy romantikus képzeteink a mesés nyugatról vagy keletről könnyen lehet, hogy pont azok, amiknek tűnnek: romantikus képzetek. Még szerencse, hogy a Florida, a paradicsom nem kőkemény dráma, hanem fekete komédia, ami az elmúlt 30 évben szinte semmit nem öregedett. (BS)

Honfoglalás (Koltay Gábor, 1996)

09-honfoglalas.jpg
A millecentenárium jeles alkalmából készült legendás mozi legalább olyan jellemző audiovizuális tünete a kilencvenes évek Magyarországának, mint egy szabadon választott Szomszédok-epizód. Igaz, alkotóink a történelem mély kútjába révednek és ezeregyszáz évet ugranak vissza az időben, a látlelet mégis pontos, és már most, két évtized elteltével is tanulságos időkapszulaként funkcionál. Nihilista eseménytelenség, nagy távolba révedések, olcsó giccs és émelyítő pátosz némi anakronizmussal és egy haknizó külföldi vendégszínésszel megtámogatva. Utólag akár azt is gondolhatnánk, alkotóink egy merész posztmodern geggel tartottak görbe tükröt a mindig véresen komolyan vett és kínzóan ünnepélyes történelemszemléletünk elé. A magyarság egyik legtöbbet hivatkozott és az évszázadok során rendkívül látványossá csiszolt eseménysorát dübörgő akciók helyett az önparódia határán táncoló egzisztencialista kamaradarabként tálalták, de sajnos nem pimasz fricskaként. Határozottan kikerülve a mindenkori aktuálpolitika mételyét és szemet hunyva a megvalósítás minősége felett az egész vállalkozás talán legnagyobb tévedése, hogy a magyarok tömeges migrációját nem a büszke szabad hordák elkerülhetetlen és merész lépéseként, hanem valamiféle transzcendentális küldetésként, amolyan spirituális  utazásként tálalja. No persze a világon mindenhol így szokott ez lenni: a gazdasági bevándorlás és az új haza erőszakos megszerzése idővel eredetmítosszá, az egykori migráns pedig büszke őslakossá válik. (HZ)


A kuszkusz titka (Abdellatif Kechiche, 2007)

Az Adéle élete rendezője, Abdellatif Kechiche az Arany Pálma előtt sem volt akárki. Ekkor már négy elismert filmet tudhatott maga mögött, amelyek egyike A kuszkusz titka. Főhőse egy idős emigráns munkás, akit kirúgnak, így éttermet nyit, amiben népes családja próbálja segíteni a francia bürokrácia útvesztőjében. A cselekményben az a meglepő, hogy nincs benne semmi meglepő: hősünknek világos a célja, majd akadályokat kell átlépnie, bonyodalmakat kell megoldania a küldetés teljesítése során. Sőt, e film cselekménye alapján akár egy valóságshow is lehetne, noha a kidolgozása művészfilmesen rögrealista. És persze szerzői. A tunéziai származású író-rendező egy hagyományos történet keretein belül ábrázol realista módon emigránsokat, a szokatlan tartalmat tehát régimódi stílussal neutralizálja, így műve befogadható a nagyközönség számára is. Az emigránsok ábrázolásakor nem a többségi társadalomtól való különbözőségre, hanem a hasonlóságra fókuszál. Nem egzotizál, épp ellenkezőleg, ezzel kvázi integrálja az ábrázolt kisebbséget a társadalom fősodrába, közelebb hozza őket a nagyközönséghez. Ebben áll Kechiche szerzőisége. Nem csak arról van szó, hogy klisés műfaji történeteket helyez újszerű miliőbe. Témaválasztása mindig rendhagyó: a Voltaire átka és A kitérés egyaránt emigráns miliőben játszódik, a kosztümös Fekete Vénusz egy afrikai rabszolganőről szól, az Adéle élete pedig leszbikusokról. A szokatlan témaválasztáshoz és a valósághű ábrázolásmódhoz Kechiche olyan zsánert választ, ami nem csak népszerű és hatásvadász (azaz régimódi, melodramatikus), de rögrealizmus is gyakorolható általa. A Fekete Vénusz ízig-vérig melodráma, ami viszont ezúttal társadalomkritikát is közvetít, a Voltaire átka, A kitérés és az Adéle élete pedig egyaránt tragikus románcok, amikben a lehetetlen szerelem gyakran lehetetlen is marad. (CSÁ)

Szabad világ (Ken Loach, 2007)

11_szabad_vilag.jpg

A „gazdasági bevándorlásról” folytatott magasröptű diskurzusban általában kevés szó esik arról, hogy az esetek többségében nem csak a migránsnak van szüksége munkára, de a befogadó országban is jelentős kereslet mutatkozik az olcsó munkaerőre. A modern kizsákmányolással kapcsolatban pedig ki más is emelhetne szót, mint a jobboldalisággal kevéssé vádolható brit Ken Loach. A kiszolgáltatott kisemberek krónikása a migráns-témához is a tőle megszokott empátiával nyúlt, ráadásul a Szabad világ – meglepő módon – még túlzott hatásvadászattal sem vádolható. Loach egy munkaközvetítő cég fiatal alkalmazottját, Angie-t választja főszereplőül, aki az első jelentben még Lengyelországban toboroz munkaerőt az Angliába vágyó helyiekből, hirtelen kirúgása után viszont barátnőjével saját céget indít. Itt jönne az a rész, ahol Angie, megbánva korábbi módszereit, átáll a barikád másik oldalára, a migránsokhoz, és merő emberbaráti szeretetből egyengeti az útjukat. Csakhogy Loach most sem akar elszakadni a realitásoktól, hősnője ugyanazt csinálja, mint korábban, sőt immár az illegális, papírok nélküli külföldieket is kiközvetíti a törvény megkerülésével. Angie mégsem egy ördögi karakter – igaz, nevével ellentétben nem is angyali –, hanem csak egy esendő, hétköznapi ember, akinek akár meg is érthetjük a motivációt (pénztelenség, egyedül nevelt gyerek, stb.) A Szabad világ egy érzékeny alkotó mélyen humanista filmje, amely sajnos még sokáig aktuális marad. (BS)

A lány és a költő (Andrea Segre, 2012)

Ha van, ami izgalmasabb a bevándorlók és az „őslakosok” kapcsolatánál, az a frissen bevándoroltak viszonya a már letelepedett, egykori migránsokéval. Aki egykor idegenként érkezett, és azóta beilleszkedett a társadalomba, maga is bizalmatlanul, sőt ellenségesen figyelheti az „új idegeneket.” (Vagy: éppen azért utasítja el az új migránsokat, hogy ezzel bizonygassa új környezete és saját maga számára is, hogy már őslakosnak számít – lásd: túlkompenzálás.) A lány és a költőben ennek pont a fordítottja zajlik le: Bepi, a jugoszláv halász 30 éve él Olaszországban, minden oka meglenne tehát rá, hogy ő is hasonló távolságtartással viszonyuljon a kisvárosba érkező kínai Lihoz. A két kívülálló ehhez képest – természetesen – összebarátkozik, amit a helyi kisközösség – természetesen – nem néz jó szemmel. Andrea Segre filmje, amely 2012-ben elnyerte a Lux-díjat, nemcsak az emigránslét lelki kínjait ábrázolj pontosan, de azt is, hogy a gyakorlatban milyen lehetetlennek tűnő – és számunkra láthatatlan – akadályokon kell túllendülniük a köztünk élő idegeneknek. Li számára sem a helyiek elutasítása jelenti a legnagyobb problémát, hanem saját honfitársai, akik tartozása miatt rabszolgaként vezényelik egyik munkahelyről a másikra, és a kényszerűségből Kínában hagyott fiával zsarolják. A lány és a költő nem fog bekerülni a filmtörténeti klasszikusok közé, de hivalkodó eszközök nélkül mutat be két migránssorsot a sok közül. (BS)


Szülőföld, szex és más kellemetlenségek (Kincses Réka, 2014)

12-szulofold.jpg

A magyar társadalom egyre nagyobb részét érintő, mindennél aktuálisabb kérdésére egy két évvel ezelőtt készített „külhoni” film reflektál a leghatásosabban. Az erdélyi származású Kincses Réka 2007-ben, a saját édesapjáról forgatott Balkán bajnok című dokumentumfilmjével megnyerte a Filmszemle dokuszekciójának fődíját. Második filmje, a Szülőföld, szex és más kellemetlenségek már fikciós alkotás, de ugyanúgy a saját életéből merít ihletet. A Németországban élő rendezőnő arról forgatott, amit a legjobban ismer: az emigránslétről. A menni vagy maradni szokásos kérdését teszi fel, de a már „kitelepültek” szemszögéből. Túl tudunk-e lépni a múltunkon, élhetünk-e úgy új hazánkban, mintha eleve oda születtünk volna?
Zsuzsinak és Sándornak látszólag sikerült a beilleszkedés: a házaspár egy német város peremén, modern kertes házban, viszonylagos jólétben él; a férfi orvos, a nő asszisztens egy laborban. Az asszimilációt olyan fontosnak tartják, hogy még odahaza, egymás közt is németül beszélnek. Egy magyar barátnőjének a látogatása és a nyomában felerősödő honvágy azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy Zsuzsi nem tudta úgy elengedi a hazáját, ahogy a férje. Sándor maradna, ő menne.
A népszerű, kurrens témák legnagyobb veszélye, hogy didaktikus megoldásokra csábítanak. Kincses Réka szerencsére úgy mond nagyot, hogy nem akar nagyot mondani. Finom iróniával, de a megfigyelő dokumentarizmus stílusában rögzíti a páros mindennapjait; az Ausztriában élő, amatőr Kerekes Krisztina és a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, Bogdán Zsolt olyan természetesen léteznek a kamera előtt, mintha valóban dokumentumfilmben szerepelnének. Nincsenek mesterkélt konfliktusok, hiteltelen mozzanatok – látszik, hogy a bemutatott szituációk, és a főszereplőt kínzó dilemmák mélyen átéltek. Hazát cserélni jóval macerásabb mutatvány, mint ahogy az elsőre annak tetszik. Erre az evidenciára figyelmeztet, korántsem szokványos eszközökkel a Szülőföld…, de nem akarja azt állítani, hogy a hazatérés lenne a megoldás. Kérdéseket tesz fel, méghozzá a megfelelő kérdéseket, és ennél többet egy fontos film aligha tehet. (BS)

 
+1 Hunky Blues (Forgács Péter, 2009)

1907-ben a Clevelandben megjelenő Szabadság napilap körkérdést intézett az olvasóihoz: Miért jöttem Amerikába? A válaszadók többsége a megélhetés, a jobb kereset reményében érkezett, mások kalandvágyból, de akadtak néhányan, akiket a polgári öntudat vezérelt. Például a chicagói illetőségű John Szabót, aki azért vándorolt ki, mert úgy érezte, hogy Magyarországon „nem az az ember vagyok, akinek lennem jogom van… független, szabad ember.” (Folytatás: itt.)


Az összeállítást készítette: Baski Sándor, Bilsiczky Balázs, Csiger Ádám, Huber Zoltán, Orosdy Dániel.

21 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr407668956

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sage5 2015.08.01. 05:10:37

kicsit izzadsagszaguan jott ossze a 12

Rakaia 2015.08.01. 05:34:50

Én is ajánlanék kettőt:

Stephen Frears: Gyönyörű mocsokságok (Audrey Tatou-val és Chiwetel Ejiofor-ral).
Londonban a bevándorlók (gazdasági és politikai - valójában mindegy) egymáshoz fűződő viszonyát ábrázolja az őket kiveséző, egymással kiveséztető, be nem fogadó ország legaljának bugyraiban. Elég egyértelmű üzenet a kivándorlóknak, mire számítsanak.

Abderrahmane Sissako: Timbuktu
Még egyszerűbb üzenet azoktól, akik befogadnak: végünk.
Régen látott szépségű képi világban ábrázolja egy tudatosan terjesztett eszme és rítusrendszer váratlanul gyors, sok szempontból a szavanna tűz terjedéséhez hasonlatos, megállíthatatlan és megsemmisítő hatását a tűz terjedésére egyébként alkalmas közegre.

Mindkét film igazi élmény (erre pénz visszafizetési garanciát vállalok :) de így is mindössze csak egy-egy ecsetvonás a témaábrázolás vásznán.

Kéne egy nick... (törölt) 2015.08.01. 06:50:43

@Rakaia: +1

Köszi.
Ezért szeretek kommenteket olvasni, jobbak, informatívabbak, mint a posztok nagy része az index blogokon.

@poszt
A honfoglalás nem bevándorlás volt, hanem mondjuk hódítás, majd államalapítás. Ma magyarok nem lettek szlávok vagy avarok, helyi urak alattvalói a Kárpát-medencébe érkezés után, hanem pont fordítva. Ahogy a törökök mondjuk a középkorban nem bevándoroltak a Balkánra, hanem meghódították azt. Az oroszok se bevándoroltak mondjuk Szibériába, hanem az országuk részévé tették.

Az Alien sorozat listázásánál már fogtam a hasamat. Persze a lista elég hajánál előrángatott jellegű egyes pontokon.

Életunt Cápa · http://eletuntcapa.blog.hu 2015.08.01. 07:04:54

Tudom hogy nem ilyen alapon készült a lista, de az egyik legelismertebb, konkrétan erről szóló film a "Félelem megeszi a lelket"

rohadjonmegmindenpolitikus 2015.08.01. 11:09:38

Disctrict 9!
Ha már sci-fi és bevándorlás!

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2015.08.01. 11:11:52

@Kéne egy nick...: Nem vagyunk "index blog", akármi is az. A többihez no comment.

Dekárvolt 2015.08.01. 11:16:48

Ez a post legalább annyira felesleges mint ez a komment, csak még munka is több volt vele.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2015.08.01. 11:47:59

@Dekárvolt: Ha téged egy fölösleges komment írására késztetett, már megért minden vesződséget.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2015.08.01. 11:50:34

@Venyercsán Dávid: @Rakaia: @Hidasy Eleonora: @Életunt Cápa: @rohadjonmegmindenpolitikus: Köszi!

Huber Zoltán 2015.08.01. 12:20:19

@Kéne egy nick...:

Köszi.
Ezért szeretek kommenteket olvasni, mindig meglep, mennyire nem értik egyesek az iróniát.

@pingwin: :) ez volt a cél

@sage5:

az ötletelés során végül 25-30 címből választottunk, a cél egy unortodox lista volt és még csaltunk is vele, ahogy a kolléga is írta

MetalWarrior 2015.08.01. 13:48:57

Hamár sci-fi (vigjáték) Támad a Mars
:-)
Azért köszi a posztot, van amit még nem láttam.

2015.08.02. 13:06:38

Érdekes lista, némelyik film eszembe se jutott volna ebben a vonatkozásban, de végül is elfogadható érveléssel kerültek ide. Nem mondanám, hogy határozottan hiányolom az alábbi filmeket, mindazonáltal a témába vágónak látom őket:

A FÉLELEM MEGESZI A LELKET (ahogy Életunt Cápa kolléga is említette)
AZ ÉN SZÉP KIS MOSODÁM (Stephen Frears filmje Londonban élő pakisztán bevándorlókról)
KIVÁNDORLÓK (Jan Troell kétrészes filmeposzának első fele Amerikába emigráló svédekről a XIX. században)

De némi áttétellel ide sorolható akár A KERESZTAPA is.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2015.08.02. 15:30:25

@field 64: Köszi, ezek többsége fel is merült lehetőségként, de végül ilyen-olyan okok miatt nem kerültek be az utolsó körbe. (Ahogy pl. Az emigráns [Chaplin], Az új világ [Malick], a Border Incident [Mann] stb. sem.)

Keresztény szellemiségű luxuskurva 2015.08.03. 18:52:05

Elfullladt lélegzettel várom a Kis hableány, a Veszedelmes viszonyok vagy az Iván gyermekkora mélyelemzését szigorúan a migránsok szemszögéből, vagy nem is, inkább a Bud Spencer-összes hiányzó marxista vetülete érdekelne minimum 15 kötetben.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2015.08.03. 21:44:57

@Keresztény szellemiségű luxuskurva: Minden vágyad így teljesüljön! "Bunyó ítéletnapig" címen keresd, igaz, nem 15 kötet, csak 4 nagyobb etap. Egyébként meg Teszárnak volt igaza, tényleg jönnek.