Kárpáti György: A negyvenes évek sajtófilmjei (2. részlet)

2015. július 10. 09:19 - filmvilág

Az újságíró mindig is kedvelt karaktere volt a mozgóképnek, s bár az újságírófilm nem önálló műfaj, hanem tematika, a zsurnaliszták mégis már a filmgyártás kezdetétől rendszeres szereplői voltak az amerikai mozgókép történetének.
Kárpáti György filmkritikus az amerikai hangosfilm 90 évét áttekintve vizsgálta meg az újságírószerep változását, illetve az újságírókép alakulását. Az alábbiakban részletet közlünk a Címlapsztori című, frissen megjelent könyvéből, amely kilenc évig tartó munka eredménye. (Első részlet: itt.)

2.3. Screwball komédiából a frontra

karpati-borito.jpgTalán első pillantásra éles kontrasztot jelent az újságíró tematika eltolódása a screwball komédiáktól a háborús filmek felé, de látni fogjuk, hogy nemcsak logikus a műfaji eltolódása, de a folyamatnak még egyenes következménye lesz a film noirokhoz való végső fordulás is. A Pearl Harbor-i tragikus események 1941-ben többszörösen katalizálták az amerikai filmművészet alakulását. A világ hirtelen kiszámíthatatlanná vált az addigi ismert kereteihez képest, a társadalom számára teljes értékválságot idézett elő, és a változásra első kézből reflektáltak a film noirok, valamint ezzel párhuzamosan az amerikaiak belépése a második világháborúba instant módon sokszorozta meg a háborús filmek számát.

Utóbbiak egy része kifejezetten propagandisztikus céllal készült (gondoljunk John Wayne hazafias dolgozataira, vagy akár a Why We Fight propagandasorozatra, amelyben olyan jegyzett filmesek is rendeztek epizódot, mint Frank Capra), de a háborús állapotok, az ellenpólusok felskiccelése a kevésbé direkt háborús filmekben is egyértelműek voltak. Természetes, hogy ebbe a világba azonnal megérkezik az újságíró is, akinek bérelt helye van, legyen szó haditudósítóról vagy összeesküvéseket leleplező oknyomozóról, netán „csak” újságírói kötelességét teljesítő riporterről. Figyelemreméltó ugyanakkor a folyamat, ahogy a háborús filmek szerepének változásával párhuzamosan az újságírókarakter is formálódik, a nézői és alkotói igényeknek megfelelően.

A háborús filmekben, vagy a háború kitörését megelőző időszakról szóló pre-háborús darabokban a riporter még sokkal inkább olyan harsány, rámenős és vakmerő figura, amelyeket a screwball komédiák hosszú éveken át termeltek ki magukból. Ezek a filmek előszeretettel mossák el a különbséget egy amerikai nagyváros hétköznapjai és egy háború árnyékában visszafojtott lélegzettel a jövőért aggódó európai város között – pontosabban az amerikai újságíró nem érzi vagy nem éli meg a kettő közötti különbséget, esetleg a tengerentúlról hozott mentalitása és viselkedése ugyanolyan eredményeket hoz számára, függetlenül a körülményektől. Klasszikus screwball figurák ők, akik arrogánsabbak és erőszakosabbak annál, semhogy a drámaibb helyzetekben ne tudnák habitusukat a környezetre rákényszeríteni, és az a tudás, amivel rendelkezik láthatóan átsegíti őket egy háborús konfliktuson is. Ez nem jelenti azt, hogy a haditudósítók eme típusa képletesen ne „harcolna" maga is a frontvonalban, se ne venné ki a maga részét a háború megnyeréséért. Ezen alkotások zömében közvetlenül a háború előtt játszódnak, beszámolnak a háború kitörésének első időszakáról, vagy beszámolnak arról, hogy milyen az élet a harcok sújtotta övezetben. A riportereknek többnyire az életük is kockán forog, így saját, esetleg más(ok) életét igyekeznek menteni – ilyenkor a végső céljuk elhagyni a háborús övezetet, és hazajutni Amerikába, vagy legalább felszállni egy, az Egyesült Államokba tartó közlekedési eszközre.

volt_egyszer_egy_naszut1.jpg

A Volt egyszer egy nászút (Once Upon a Honeymoon, r.: Leo McCarey, 1942) története 1938-ban Varsóban kezdődik, ahol a háborús készülődés már javában tart. A film olyannyira az elsők között foglalkozik Hollywoodban a második világháborúval, hogy úttörőként hangzik el benne a zsidó kifejezés, valamint a menekültkérdés. A sztori egy amerikai varietéhölgyről szól, aki egy osztrák báróhoz készül hozzámenni, ám utóbbi felettébb gyanús egy amerikai rádióriporternek. Az újságíró nyomozásának eredményeképp ki is derülnek a báró náci kötődései, és mivel a riporter szerelmes lesz az amerikai nőbe, így már két érve is van amellett, hogy a nőt kimenekítse a háborús övezetté váló Európából. Láthatjuk, hogy a németek megszállják Csehszlovákiát, lerohanják Lengyelországot, a külföldi tudósító eközben csendesen követi az idővel összeházasodó párt, akik Bécsből Prágába, majd Varsóba mennek, de a nácik mindenhol ott vannak. A báró náci mivolta gyorsan nyilvánvalóvá válik, mint ahogy a nő és az újságíró közötti szerelem is. A történet eztán elsősorban meneküléstörténetté válik, amelyben azért a szakmai leleményre is szükség lesz, hogy sikerüljön az Amerikába menekülés.

A rádiós tudósítót a sármos Cary Grant alakítja, aki mindvégig öltönyben és a nagyvárosi zugfirkászt idéző harsánysággal teszi a dolgát az európai hadszíntéren – és elődeihez hasonlóan meggyőződéses zsurnaliszta. „Miért lett újságíró?" – kérdezi tőle az egyik jelenetben a nő, mire a magától értetődő válasz érkezik: „mert az akartam lenni". A riporter ebben a történetben megkérdőjelezhetetlen pozitív protagonista, akinek a hősszerepen nem kell osztoznia parancsnokkal, más tisztekkel és katonákkal. Minden konfliktus és feszültség ellenére a néző számára nincs olyan tétje a történteknek, mint a fronton játszódó alkotásokban, kiváltképp, mert az újságíró a screwball komédiák klasszikus személyiségjegyeivel még a legszorultabb helyzetből is kivágja magát, köszönhetően dörzsöltségének és újságírói rafinériáinak. Így aztán nem véletlen, hogy a történet végére hősszerelmesként megmenti asszonyát, a náci báró elnyeri méltó büntetését, és a szerelmes amerikai párt boldogan viszi egy tengerjáró a biztonságos Egyesült Államokba.

comrade_x.jpg

Hasonló a felütés és narratíva a Comrade X (r.: King Vidor, 1940) című filmben, ahol Clark Gable moszkvai külföldi tudósítót játszik éppen az orosz-német konfliktus eszkalálódása előtti időszakban. A Comrade X inkább hidegháborús darab, amely fegyveres konfliktus híján a sajtó- és szólásszabadságról beszél. A moszkvai külföldi tudósítók még az időjárás jelentést sem küldhetik ki cenzúrázás nélkül, ezért vall nagy bátorságra az egyik újságírótól, hogy Comrade X álnéven igazi tudósításokat juttat ki a valós orosz viszonyokról. A szovjetek természetesen nem szívelik a kémet, aki természetesen nem más, mint az amerikai Gable.

Az újságíró a szenzációt hajszoló, annak publikálása érdekében az életét is kockáztató karakter, akinek harsánysága, arroganciája még szorult helyzetben sem csökken. Ebben a filmben szó szerint fegyvert még nem ragad a főhős, de közvetve már maga is részt vesz a hadi eseményekben: miután a férfinak idővel már a saját életét is mentenie kell, kalandos körülmények, no meg egy orosz tank és két menekülő orosz közreműködésével Romániába jut el. Közben az egyik megmenteni szándékozott orosz polgárral, egy nővel nemcsak szerelembe esik, de – igaz első szándékból még csak érdekből – össze is házasodik vele. Már a Comrade X-ben is erőteljesen érződik, hogy a totális szabadság megtestesítője az Egyesült Államok, amely Noé bárkájaként fogadja be a szabad lelkeket, és az amerikai állampolgárok számára pedig lelkesítő a nemzeti identitásuk. Bár a Comrade X főhőse révén még erősen kötődik a screwball komédia hagyományaihoz, sőt konfliktuskezelése is közelebb áll egy vígjátékhoz, semmint egy háborús filmhez, de a háború milyenségére már elődjeinél erőteljesebben hívja fel a figyelmet. Az 1940-es film ugyanis pontosan előlegezi meg a vásznon és fiktív környezetben a német hadüzenetet az oroszoknak, amelyre csak 1941 nyarán kerül sor, és meglehetősen hollywoodi megoldásokkal ábrázolja az amerikaiakat pozitív, a végtelenül sematizált és sztereotipizált oroszokat pedig negatív szereplőnek a háborúban.

boszorkanykonyha2.jpg

A mind egyértelműbb utalások és üzenetek ellenére az első határfilmnek a screwball komédiák eltúlzott újságíró figurája és a háborús filmekben reálisabb karaktert kapó riporterek között nem az említett alkotások, hanem Alfred Hitchcock Boszorkánykonyha (Foreign Correspondent, 1940) című filmje tekintendő. Hogy az újságíróképről alkotott paradigmaváltás mennyire határozottan és egyértelműen köthető Hitchcock 1940-es filmjéhez, arról megoszlanak ugyan a vélemények, az azonban egyértelműen látszik, hogy ebben az újságírófilmben a riporter kilép addigi (relatíve) passzív szerepéből, és egy olyan új karaktertípust képvisel, aki aktívan vesz részt a háborúban, ennek megfelelően figurája is sokkal inkább idealizálódik és pozitívabb színben tűnik fel a realistább kontextusban. Már a film felütése is sokkal patriótább húrokat pendít meg elődjeinél, és az alkotást „azoknak a bátor embereknek" ajánlja, „akik átkeltek az óceánon, hogy Amerika szemei és fülei legyenek”. „Ezt a filmet a külföldi tudósítók tiszteletére készítettük" – olvasható a bevezetőben, amelyben a korábbiakhoz képest szinte szemet szúr az újságíró és tisztelet szavak együttes használata.

A Boszorkánykonyha ezt követően nem is úgy folytatódik, mintha jelentős változások várnának ránk a történetben. A New York Morning Globe nevű újság szerkesztőségét a szokásos kellékekkel, rohanó riporterekkel, kattogó írógépekkel illusztrálják, amelyben a szerkesztőnek a legfőbb fejfájást az okozza, hogy külföldi tudósítója nem képes szenzációkat szállítani a háborús előkészületek lázában égő Európából. „Európa robbanásra kész, az ottani szerkesztőség pedig másra sem képes, csak találgatásra. Nekem tényekre van szükségem. Mindegy milyenekre, csak tényekre!" – harsogja, majd igyekszik egy, a feladatra megfelelő újságírót találni. „Jó tollú, ügyes, bűnügyi riporter. Ez kell a Globe-nak. Ez kell Európának" – mondja, és szerinte még az sem baj, ha az illető buta. Így esik a választásra egy korábban postarablásról tudósító riporterre, aki megvert egy rendőrt, és el kellene bocsátani, ám éppen ez a bűnlajstroma teszi alkalmassá a külföldi tudósítói posztra. Mindez meglehetősen bulvárízű, s ha még hozzátesszük, hogy olyan embert küldenek oda, aki azt sem tudja, hogy mi folyik Európában, de „ha a költségeket fedezik, bármit megír", gyorsan világossá válik, hogy a történet ezen a ponton nem elsősorban az újságírói tisztességről szól.

boszorkanykonyha3.jpg

A szakmaiságot tovább bontja Hitchcock, amikor megismerjük az eredeti külföldi tudósítót, aki munka helyett inkább csinos nőkkel randizgat, és az angol kormány minden jelentését továbbította az elmúlt 25 évben a Globe-nak, s egyszerűen aláírta, mint tudósítást. Később mellékesen megjegyzi, „küldtem New Yorkba egy táviratot, hadd higgyék azt, hogy dolgozom. Amit New York rendel, azt küldöm, ebben áll a tudósító munkája". Az előzmények függvényében meglepő lesz a fordulat, hogy az újságíró nemcsak aktívvá válik, de olyan keménykötésű figurává is, amelyről a film noir műfaja megismerszik. Amikor a riporter egy, a nemzetközi diplomáciát alapvetően befolyásoló kémügybe keveredik, rögtön vérbeli újságíróként ered a sztori nyomába, s csak akkor akar beszámolni a fejleményekről, amikor igazolt tények birtokába kerül. A téma érdekében még az élete is veszélybe kerül, és bár az események alakulását befolyásolni nem lesz képes, de a határhelyzetben végül életben marad, s furmányosan képes lesz a nemzetközi vizekről tudósítani a lapját is. Ezt követően serényen dolgozni kezdenek a nyomdagépek, megjelennek a hatalmas szenzációt harsogó címlapok, s amikor az újságíró immár Londonból jelentkezik be élő rádióadásban, így konferálják fel: „vendégünk a sajtó egyik jeles katonája, azoknak az újságíróknak a seregébe tartozik, akik az ágyúk árnyékában írnak az eseményekről." Ezen a ponton összeér a srcewball komédia, a háborús film és film noir újságíró karaktere, s olyan elegyként látjuk a vásznon, amely adott pillanatokban mindegyik figurának megfelel.

boszorkanykonyha1.jpg

A Boszorkánykonyha ráadásul nem feledkezik meg a valós eseményekről sem, mert a rádiótudósítást az első német bombázások szinte megszakítják, s miközben kezdetét veszi az angliai csata, a tudósító az utolsó másodpercekben, úgymond a világvégét élőben közvetítve így zárja mondandóját: „a Halál itt van Londonban, igen, most érkezik ide." Ez a lezárás azért is volt figyelemreméltó, mert utóbb került leforgatásra, amikor Hitchcock brit látogatásakor a német bombázás lehetséges közelségéről értesült. Az angliai csata pedig a gyakorlatban a film premierjével egyidőben következett be, az újságíró figurát pedig szinte azonnal a valós londoni tudósító Edward R. Murrow-val azonosították. A Boszorkánykonyha riporter főhőse közvetlen információk birtokába jut oknyomozása során egy diplomáciai összeesküvés-elméletről, ám akcióhős kvalitásai ellenére sem képes megakadályozni a második világháború kitörését. A világ komorrá válása azonban az ő személyiségére is kihat, így lesz az arrogáns riporterből olyan haditudósító, aki őszintén igyekszik szolgálni szakmájával a társadalmat, és felnyitni a sajtófogyasztók szemét.

 Folytatás jövő pénteken. Az első rész: itt.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr497609274

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.