„Harminc év színésznőként bőven elég” – Interjú Asia Argentóval

2015. június 23. 09:04 - filmvilág

asia-argento-at-cannes-2014.jpg

Dario Argento lánya, thrillerjeinek és horrorjainak visszatérő főszereplője az olasz film „szent vagy kurva” szerepeiről, a macskák method actingjéről és a gyerekkor filmes ábrázolásáról mesél.

Ötévesen már Todd Browning Szörnyszülöttekje volt a kedvenc filmje, 11 éves korában mellékszerepet kapott Lamberto Bava Démonok 2 című filmjében, a kilencvenes években pedig rendre felbukkant a leszállóágba került Dario Argento műveiben: a rosszul sikerült amerikai bemutatkozásnak számító Traumában, az összeszedettebb Stendhal szindrómában és az alulértékelt Operaház fantomjában. Bár nem ápol olyan közeli kapcsolatot a műfajjal, mint édesapja, továbbra is dolgozott horrorfilmekben, hol jobbakban (George Romero: A holtak földje), hol filléres B-mozikban. 2000-ben megrendezte Olaszország első digitális filmjét, az önéletrajzi Scarlet Divát a „sex, drugs & rock ’n’ roll” szentháromságában töltött fiatal éveiről. Mikor Vin Diesel komikusan túlzó akciófilmje, az xXx után hollywoodi akcióhősnő lehetett volna, ő inkább a rendezést és a független projekteket választotta: Gus Van Santtel (Az utolsó napok), Abel Ferrarával (Go Go Tales) és Catherine Breillat-tal (Az utolsó úrnő) dolgozott, és 2004-ben leforgatta első filmjét Amerikában, A szív csalfa vágyait. Időközben visszaköltözött az Argento-filmek stáblistájára is, forgatott klipet Marilyn Mansonnak és kiadott egy szólólemezt (Total Entropy), tavaly pedig a cannes-i programba is beválogatták az előző kettőnél jóval érettebb rendezését, a Lány macskávalt. A film egy magányos kislány története, akit művész szülei elhanyagolnak, ő pedig egy fekete macska társaságában lel vigaszra – a magyar mozik június 25-től vetítik.

A Lány macskával jól megragadja, milyen is gyereknek lenni: a szinte szimbiotikus gyerekbarátságokat, amik elkerülhetetlenül lazulnak fel pár év után, vagy azokat az apró gonoszságokat, amit a gyerekek tesznek egymással, amikor a felnőttek nem látják őket.

Én nem akarom a gyerekekre rávetíteni az ártatlanságot, amit azok a felnőttek látnak bennük, akik már elfelejtették, milyen volt gyereknek lenni. Hogy olyasmiket is tesznek egymással, ami fájdalommal jár. Nem is az ártatlanság hiányzik belőlük, sokkal inkább arról van szó, hogy utánozzák a felnőtteket, és próbálgatják, hogy meddig mehetnek el. A gyerekkor nagyon kedves téma számomra: még mindig emlékszem arra az elbűvölt érzésre, és az akkor kapott sebekre is, amik talán a mai napig nem gyógyultak be. S bár nagyon személyes a történet, ez nem egy önéletrajzi film. Nem magamról, hanem a gyerekkor általános érzéseiről akartam forgatni, amellyel minden kultúra, nem és korosztály tud azonosulni. A különböző országokban azért nagyon eltérően reagáltak a filmre. Volt, ahol sokkolta őket, máshol többet nevettek, mert jobban ráéreztek a groteszkségre, hogy milyen fura és komikus a felnőttek egoista világa egy gyerek szemében.

lany_macskaval1.jpg

Első filmedet, a Scarlet Divát anno digitálisan forgattad. Milyen előnyei voltak annak, hogy ezúttal filmre dolgoztatok?

Az esztétikai hatást, amire törekedtünk, a hetvenes-nyolcvanas évekből ránk maradt polaroid fényképek inspirálták. Ezeknek a színei megváltoznak, megfakulnak az idő múlásával: a fekete zöldessé válik, a fehér pedig kicsit rózsaszínné. Mint ahogy az emlékeinket is manipuláljuk, hogy elfogadhatóbbak legyenek. Ahhoz, hogy felidézzük a gyerekkor és az emlékezés hangulatát, filmre kellett forgatnunk. A Scarlet Diva volt Olaszországban az első digitális film, azóta mindenféle digitális kamerát kipróbáltam, és arra jöttem rá, hogy filmre forgatni azért is előnyös, mert így spórolhatok az utómunkán. A színkorrekció például öt hét helyett csak öt napot vett igénybe. A digitális anyagok esetében nagyon fárasztó az utómunka, ráadásul a külső nappali jeleneteknél nehéz olyan felvételeket készíteni, amik nem lesznek fakók. Arról nem is beszélve, hogy a filmnek megvan az a felülmúlhatatlan, természetes minősége, amit a szem is érez. Ezért döntöttem a Super16 mellett. Eredetileg 35 mm-esre akartunk forgatni, de akkor csak feleennyi anyagot tudtam volna rögzíteni, mivel két kamerával dolgoztunk.

Anno te is gyerekként kezdtél el színészkedni. Ez segít abban, hogy könnyebben dolgozz gyerekszínészekkel?

Igen. Azért is szeretek gyerekszínészekkel dolgozni, mert megértem, mit jelent ennyi idősen filmekben szerepelni. De mindig olyan kölyköket választok a filmjeimbe, akik már ebben a korban is tudják, hogy színészek akarnak lenni. Ahogy én is tudtam. Nem a szüleim terelgettek a színészet felé, ők nem is voltak velem, amikor forgattam, mert a saját filmjeiket csinálták [Asia édesanyja Daria Nicolodi, aki a Sóhajokban, a Tenebrében és A könnyek anyjában is játszott – S.T.]. Mindig a stábból vigyázott rám valaki. Tizenévesen főszerepet játszani nehéz volt, ezért is mondom mindig a gyerekszínészeimnek, hogy nem fogok nekik hazudni: a forgatás kemény munka lesz, ezért szóljanak, amikor fáradtak, és én gondoskodom róluk. Olyan rendező szeretnék lenni, amilyen nekem sosem volt gyerekként. A felnőttek gyakran mondják, hogy a legnehezebb állatokkal és gyerekekkel bánni. Számomra a gyerekekkel könnyű, de meg kell mondjam, a macskaszereplőnkkel meggyűlt a bajom. Nem volt a legjobb kapcsolata a főszerepet játszó kislánnyal, Giulia Salernóval, és sose csinálta azt, amit kértünk tőle. Egy kisebb, aranyosabb macskát akartam a filmbe, nem egy nagy, dagadt, törött fülűt, de ő volt az egyetlen elérhető filmes macska Olaszországban. Bob De Nirónak hívják – gondoltam, akkor csak jó színész lehet. Lehet, hogy sok volt vele a probléma, de filmen nagyon erős a személyisége.

Ilyen névvel csak jó method actor lehet.

Pontosan. Ami azt illeti, nem is a kislányt, hanem őt értették félre a leginkább [a Lány macskával angol címe: Misunderstood]. De a filmben végre megcsillantotta a képességeit. Mint minden method actornak, neki is megvoltak a saját módszerei.

Milyen hátrányai voltak annak, hogy nagyon fiatalon bekerültél a filmvilágba?

Nem volt rendes gyerekkorom, mert folyton dolgoztam. De én választottam ezt, pontosabban kiválasztottak, mert ez volt a sorsom, így jutottam el oda, ahol most vagyok. Már megbékéltem magammal, tisztában vagyok a feladatommal, és azzal is, hogy mit tudok megcsinálni, és mit nem. Nem bánok semmit, mert színészként tanultam meg ezt a szakmát. Fiatalkoromban félénk voltam és sérült, úgyhogy más karakterek bőrébe bújni számomra terápia volt. Nem csak filmen: mivel a nyilvánosság előtt éltem az életemet, kitaláltam magamnak egy karaktert, egy hamis személyiséget, hogy megvédjem magam ettől. Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy nem a világ ellen, hanem a világért kell küzdenem.

Abel Ferrara mondta egyszer, hogy „jól játszani egy rossz filmben, az szart sem ér”. Gyakran érezted, hogy téged is lehúzott a film színvonala, amiben szerepeltél?

Ha nem jó a dialógus, amit el kell mondanod, vagy nincs kihívás a szerepben, akkor tényleg nem fog jól játszani egy jó színész sem, mert érzi, hogy valami nem stimmel. Az én hibám is, hogy milyen filmekben szerepeltem, főként az elmúlt tíz évben, mert amióta gyerekeim vannak, olyan filmeket vállaltam el, amikért jó pénzt kaptam és nem kellett hosszú időre elszakadni a családomtól. Kiveszett belőlem a tűz, egyáltalán nem voltam ambiciózus, és nem is feltétlenül a film alapján válogattam meg a szerepeimet. Emiatt olyanokban is játszottam, amiket nem szerettem különösebben. Ez nagy tiszteletlenség volt a részemről a rendezők iránt, akik kiválasztottak engem és hittek a projektben. Az emberek azt szokták mondani, hogy én választottam ezeket az extrém szerepeket, de az az igazság, hogy sok esetben nem volt választásom, mert ha csak ilyen típusú szerepajánlatokat kapok, akkor ilyeneket fogok eljátszani. Nem dönthettem, hogy a szentet vagy a kurvát akarom-e eljátszani, mert mindig csak a kurvaszerepeket ajánlottak fel nekem. És ami azt illeti, jól is játszottam ezeket. Könnyen ment, mert hiszek abban, hogy az ember többoldalú, összetett személyiség, így csak elő kellett hívnom ezt az oldalamat. De már nem tölt el örömmel a színészet, úgyhogy felhagytam vele. Harminc év színésznőként bőven elég volt. Ennyi film után önismétléssé vált az egész. Ráadásul gyerekként nem arról álmodoztam, hogy színésznő, hanem hogy író leszek. Hálás vagyok, hogy ilyen sok filmben dolgozhattam, mert rendezőként ez volt a filmiskolám, de nem folytathatom, mert nem tesz jót nekem.

lany_macskaval2.jpg

Ezek szerint végleg felhagytál a színészettel?

Hogy végleg, azt nem tudom, de két éve minden szerepet visszautasítok. Lehet, hogy egyszer eljön az idő, amikor annyira csóró leszek, vagy olyan szereppel keresnek meg, hogy nem tudom visszautasítani az ajánlatot. Vagy olyan rendező kér fel, akivel szeretnék együtt dolgozni, hogy tanulhassak tőle. De ez egyelőre még nem történt meg, és nem tudom elképzelni, hogy a közeljövőben bekövetkezzen.

Abel Ferrarától és édesapádtól, Dario Argentótól mit tanultál rendezőként?

Abel Ferrarától elsősorban azt, hogyan kell hangulatot teremteni a forgatáson, hova kell lerakni a kamerát, és hogyan kell úgy rendezni a színészeket, hogy azt érezzék, ők is részesei a folyamatnak, nem pedig a rendező képzeletének bábjai. Össze kell zavarni és meg kell lepni őket, főleg a felnőtteket, hogy ők is hozzátegyék a saját ötleteiket a karakterhez. Az apámtól főleg technikai dolgokat lestem el, és egy bizonyos fajta esztétika szeretetét, még ha az enyém kevésbé cizellált, és sokkal nyersebb is, mint az övé. De bennem is megvan a szenvedély a kamera iránt, én is szeretem filmszemként használni a felvevőgépet.

Soós Tamás

 

A Lány macskával június 25-én kerül nálunk mozikba.

Szólj hozzá!
Címkék: interjú új

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr437565030

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.