Szubjektív filmnapló a Titanic-ról - 1. rész

2015. április 16. 16:05 - Baski Sándor

(Aki részletesebb és komolyabb fesztiválbeszámolót olvasna inkább, annak kiváló kollégám, Bilsiczky Balázs napi bejelentkezéseit ajánlom.)

71.jpg

’71 (Yann Demange, 2014)

Minden szempontból korrekt és kompakt, de csak mérsékelten izgalmas nyitófilmet választottak a szervezők. Az eddig csak a televíziós produkciókban jeleskedő Yann Demange rendező a brit-ír filmek slágertémáját a brit-ír konfliktust dolgozta fel egy zöldfülű angol katona szemszögéből. Az újonc egyedül találja magát Belfast utcáin, társa agyonlőve, neki menekülnie kell. A szituáció akkor se lehetne sokkal forróbb, ha a dzsungelben lennénk és vietkongok vadásznának hősünkre, és erre az abszurd helyzetre – ti.: hogy saját otthonától pár száz kilométerre, a nyugati civilizáció közepén kell az életéért küzdenie valakinek –, fel is hívja a figyelmet a film. Demange ugyanakkor nem mentegeti egyik felet sem: a háború ugyanúgy korrumpál mindenkit. A lecke tehát felmondva, a feszültséggel és a tempóval sincs gond, jár az 5/3.

Csadoros vérszívó (Ana Lily Amirpour, 2014)

Huber kolléga alaposan körbedicsérte minden idők legjobb iráni-amerikai vámpír-western-noirját, és ugyan nem vitatnám el a laudációk jogosságát, egy lábjegyzetet azért ki kell tennem. Ana Lily Amirpournak valóban fantasztikus műfajmixtúrát sikerült kikevernie, de nyilvánvaló stílusérzéke és technikai profizmusa ellenére is érződik, hogy egy elsőfilmes rendező munkáját látjuk. Amirpour a kelleténél egy kicsit jobban tiszteli idoljait, elsősorban Jarmusch-t, és talán ennek is köszönhető, hogy filmjének tempójával helyenként akadnak problémák. A Csadoros vérszívó ezért sem hibátlan, és talán azért sem, mert Amirpour mintha túlságosan tudatában lenne annak, hogy amit csinál, az nagyon menő, és azért tartja ki sokszor a kelleténél hosszabban a képeket. 5/4

Távol az emberektől (David Oelhoffen, 2014)

David Oelhoffen westernparafrázisát nem lehet különösebben ambiciózusnak minősíteni, egy nagyon egyszerű, sokszor elmesélt történetet mond el újra, különösebb dramaturgiai flik-flakok nélkül. A két tűz közé keveredő, emberségéhez a háborús helyzetben is ragaszkodó magányos hős figurája sem éppen forradalmi újítás. A Távol az emberektől mégis működik, méghozzá az atmoszféra miatt. Az algériai kősivatag ideális westernhelyszín (pláne Nick Cave és Warren Ellis hipnotikus hangkulisszájával megtámogatva), a szigorú arcú Viggo Mortensen pedig tökéletesen testesíti meg a sziklaszilárd morális kóddal felvértezett westernhőst. A történet Albert Camus egyik novellája nyomán íródott (A vendég), de az alaphelyzet a Börtönvonat Yumába cselekményével mutat hasonlóságot, miközben hangulata inkább Az ajánlattal rokonítja. Annyira nem izgalmas, mint az előbbi, és nem olyan katartikus hatású, mint az utóbbi, csendessége, sallangmentessége miatt mégis könnyű szeretni. (Érdekesség: a hat nyelven is perfekt Mortensen ezúttal végig franciául játszik.) 5/4

Weng Weng nyomában (Andrew Leavold, 2013)

Két évvel ezelőtt óriási sikert aratott (és egy Oscar-díjat is begyűjtött) a Rodriguez nyomában című dokumentumfilm, amelyben egy nagyközönség által kevéssé ismert, de szűk körben kultikus tisztelettel övezett, és rövid tündöklés után eltűnt zenészt próbált felkutatni egyik rajongója. Egy ugyanilyen projekt eredménye a Weng Weng nyomában is, csak itt egy 83 centis filippínó filmsztár a nagyon keresett személy, a fejvadász pedig egy megszállott ex-videotékás. Filmje nem annyira profi produkció, mint a Searching for Sugarman, de nagyjából mindent meg lehet belőle tudni a rejtélyes Weng Weng életéről, a nyugati mozisikerek lekopírozására berendezkedett 70-es, -80-as évekbeli fülöp-szigeteki filmiparról, és arról a közegről, amely ezt a kultúrát kitermelte. A páratlanul izgalmas trashfilmtörténelemóra fénypontjai persze, nem meglepő módon, a filmrészletek, amelyekből feltárul Weng Weng fergeteges munkásságának esszenciája. 5/3.5

Taxi (Jafar Panahi, 2015)

Hogy Alex Garland sci-fije, az Ex Machina telt házzal futott (sőt még pótvetítés is lesz belőle, szombat éjjel) aligha meglepő, arra ellenben nem gondoltam volna, hogy Jafar Panahi Taxiját is csak az első sorból tudom majd megnézni. A film előéletével (Arany Medve a Berlinalén) és háttértörténetével (Panahit az iráni rezsim házi őrizetre és szilenciumra ítélte, ezt a filmet is fél-legálisan forgathatta csak le) persze indokolható a kiemelt figyelem, az első félórában sűrűn felharsanó nevetésre viszont tényleg nem számítottam. A botcsinálta taxisofőrként Teherán útjait járó Panahi, alkalmi utasainak köszönhetően, tragikomikus epizódoknak és párbeszédeknek lesz tanúja, majd a film második felére a hangvétel komorabbra vált, és a játékos helyzetgyakorlatokba is egyre több didaktikus pillanat vegyül. A rendező múltjának és jelen helyzetének ismeretében (sem) lenne szerencsés a Taxit egy jól megcsinált filmblöffnek minősíteni, de sokkal többet előző, szintén gerillamódszerekkel forgatott filmjéhez (Ez nem egy film) nem tud vagy akar hozzátenni. 5/3

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr357373596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2015.04.17. 11:54:06

Ezezk közül hármat láttam:

A Weng-Wenggel teljesen egyetértek, számomra, aki érdeklödik az obskurasabb részei iránt, érdekes film volt. Viszont, akit a téma nem érdekel, annak nem érdemes megnéznie, mert mint film, nincs semmi újszerű vagy érdekes dramaturgia megoldása.

A Csadoros Vérszívó-ról számomra felemás volt. A hangulata, a fényképezése, a szinészek remekek, ténlyeg egy olyan álomszerű opszihedelikus filmélmény, amihez hasonlót most nem nagyon tudnék mondani (Lynch és Jarmusch nem az én asztalom), de a - lassú- cselekmény számomra nem állt össze kerek-egésszé. Több téma is megjelenik a filmben, de egyik sem kerül igazán kifejtésre. Viszont nem is unatkoztam rajta.

A '71-től (annak ellenére, hogy az eredeti hangból az akcentus miatt volt, hogy alig értetettem valamit - narrácíó engem nagyon kiránt a filmből) viszont pont azt kaptam amit vártam, egy sötét és realista thrillert. Számomra szinte végig torokszorítóan izgalmas volt. Nem igazán tudnám elmarasztalni a filmet és biztos újra néze majd.