Alkonyzóna - Titanic 22

2015. április 15. 09:03 - Bilsiczky Balázs

spring-toronto-film-festival.jpg

Ahogy azt korábban megemlítettem, az Anima State című pakisztáni brutalitásnak érzésem szerint A sötét oldal szekcióban lett volna a helye. Az alábbiakban értékelt R100 (Valami vadság) és az Amerikai függetlenek blokkban szereplő Újjászületés viszont, ha nem is a koromfekete sötétségben, de legalábbis a téli alkony szürkületében lokalizálható.

A V/H/S: Viral egyik szegmensének alkotópárosa, Justin Benson és Aaron Moorhead legújabb munkájukkal, a fesztiválon Újjászületés címmel vetített Springgel szálltak fel a Titanicra, ami egy különös románcba fulladt, a horror és a thriller elemeit helyenként felvillantó, kissé unalmas melodrámából valamivel izgalmasabb fantasztikus történetté dagadó zsánerkeverék. A férfi főszereplő, Evan a film első perceiben elveszíti halálos beteg édesanyját, Bensonék tehát nem sokat vacakolnak a vaskos drámai vonal meghúzásával. Sajnálatos módon azonban a karakterépítéssel sem, Evanről ugyanis az égvilágon semmit sem tudunk meg, csak annyit, amennyire szükség van a szereplő Európába, azon belül egy olasz kisvárosba, a cselekmény helyszínére történő átköltöztetéséhez. Itt némi közjáték után (ami nyugodtan tekinthető az átlag amerikai turista viselkedésbeli kritikájának) belép a képbe a femme fatale, vörös, nyári ruhában, az egyébként is talajt vesztett Evannek pedig bőven elég egy érzéki mosoly és egy pillantás, hogy azon nyomban kikapcsolja maga körül a valóságot és belezuhanjon a feneketlen kútba. A lányról aztán szépen, apránként adagolva kiderül néhány furcsaság, ami még inkább próbára teszi a naiv fiú realitásérzékét. de nem akarok szpojlerezni, a keddi vetítés után még egyszer műsorra kerül a film.

Az Újjászületés ajánlóiban rendre megemlített jellemzők közül Richard Linklater Before… szériájának hangulata tényleg sokszor visszaköszön a szűk sikátorokkal és macskaköves utcákkal teli kisvárosban tett bolyongások során. A Before… filmek újdonsült szerelmesei ugyanakkor céltalanul kószáltak Bécs vagy Párizs kies városrészeiben, míg az első pillanattól kezdve furcsán viselkedő Louise többnyire határozott céllal vezeti a teljesen megbabonázott Evant a különböző, dramaturgiailag fontos helyszínek felé. A beharangozókban szintén megemlített lovecrafti hangulat viszont erős túlzás. A huszadik század elején aktív Howard Phillips Lovecraft, Poe örököse és a modern horror egyik legnagyobb alakja a saját maga teremtette mítoszvilággal gazdagítva valóban hátborzongató műveiben elképzelhetetlenek lennének az olyan nyugodt pillanatok, amilyenekkel még a titok feltárása után is újra és újra szembesülünk a vásznon. A történet egyébként a titok nyitja után kezd tényleg izgalmassá válni, csakhogy mindez nagyjából az utolsó húsz percre szorul, Benson és Moorhead pedig sajnos épp ott hagyja abba, ahol kezdődne az igazi haláltánc.

A kihalt utcákat gyors tempóban pásztázó kamera vagy a városról mutatott légifelvételek pazar képi világot teremtenek a szereplők köré, ahogy a zene és a baljós effektek is a helyükön vannak. A japán R100 ugyan ezekben is hasonlít a Springre, de a legfontosabb párhuzamot sokkal inkább a középpontba állított karakter céltalan léte és az azt valamilyen módon befolyásoló,sarkából kifordító extrém tényező megjelenése jelenti.

A távol-keleti szigetország szórakoztatóiparának egyik legismertebb és legagyamentebb alakja, mellesleg egy korábbi filmjével, A legnagyobb japánnal korábban a Cannes-i Filmfesztivált is megjárt Hitoshi Matsumoto R100-ra keresztelt filmjének már a címe is magyarázatra szorul. A rendező szerint ugyanis az elkészült munkát csak a száz éven felüliek érthetik meg, 0-99 éves korig nem is ajánlja. A középpontban itt is egy szürke, hétköznapi figura áll, csak őt nem Evan-nek, hanem Katayamának hívják, és legalább annyit megtudunk róla, hogy egy bútoráruházban dolgozik eladóként. Az alapsztori szerint emberünk belép egy olyan BDSM-klubba, ahonnan egy évig tilos kilépni, a szadizmus pedig bárhol és bármikor megjelenhet tűsarkon járó, latexbe öltözött dominák formájában. Az R100 film a filmben, a fenti alapsztori cselekményét ugyanis időről időre megszakítja egy-egy unott, befásult tagok általi brainstorming-jelenet, ami egy mozi első sorában vigyorgó (minden bizonnyal 100 év feletti) matuzsálem elvárásainak megvalósítására irányul.

r100_opt.png

Katayama élete nem sok összetevőből áll, de ami benne van, az egyáltalán nem vicces. Felesége hónapok óta kómában fekszik, az orvosok semmi biztatót nem tudnak mondani. E mellett az eladói státusz sem egy álommeló, ráadásul a sok munka miatt kevés ideje jut kisfiára, akiről inkább anyai nagyapja gondoskodik. A Bondage nevű klub persze valódi izgalmat is jelenthetne a szürke utcákon, szürke épületek előtt, szürke öltönyben és szürke arccal elhaladó kisember számára, ha igaz lenne. Csakhogy a titkos társaság környezetét, a semmiből megjelenő, ostorral csapkodó plasztiklányokat, vagy a Katayama "szerződésszegése" miatt a városba utazó vezetőt látva hihetetlennek tűnik, hogy ez tényleg a valóság volna, nem pedig a főszereplő fantáziálásainak kivetítése. A műfajilag nehezen definiálható, bizonyos B-filmes megoldásokat gyönyörűen összerakott kompozíciókkal vegyítő film összességében ugyanúgy drámai alapokra épül, mint az Újjászületés, de amíg utóbbinál a szerelmi szál, Matsumoto munkájánál a már-már komikus szürrealitás rántja vissza a filmet a végtelen feketeségből a szürke alkonyzónába.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr797369260

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.