A különféle zsánerek és kapcsolódó hivatkozások idézőjelezése és szimpla keverése lejárt lemez. A tarka popkultúra gondos átválogatásából és aprólékos elrendezéséből ma már markáns, önálló szerzői univerzumok épülnek, lásd Wes Anderson egyetlen képkockáról felismerhető munkásságát. Az első iráni vámpír-westernként hájpolt, közösségi finanszírozással megtámogatott A Girl Walks Home Alone at Night (az eredeti cím magyarítását inkább hagyjuk) hasonló kirakósként rak össze egy egészen különleges világot. Ana Lily Amirpour csodálatos debütfilmje lehengerlően széles palettáról merít és egymástól fényévnyi távolságra lévő motívumokat olvaszt egybe. Az iráni származású amerikai rendezőnő minden felhasznált elemet átformál és a saját víziójához szab, így a kollázsból egyéni stílus születik. Egy olyan mozi, amely részleteiben talán ismerős lehet, de amelyhez hasonlót még egészen biztosan nem láttunk.
Melodráma, románc, western, vámpír-horror, film noir, sötétebb tónusú tini- és gimi- és drogmozik. A zsánerek helyett sorolhatnánk a rendezőket is, Jarmusch, Wenders, Kaurismäki, Lynch, szigorúan a teljesség igénye nélkül. Amirpour ízlése kifogástalan, filmtörténeti érzékenysége és jártassága egészen elképesztő, a lista ráadásul jóval túlmutat a mozgókép világán. Korszakok, divatok, pop-ikonok bukkannak fel, Dracula és Batman ugyanúgy megfér egymás mellett, mint James Dean és Ennio Morricone. Sin City és szomorkás new wave, olcsó perzsa pop és csillogó Cadillac, a fanatikus filmrajongók, az apróságokat értékelők és a mindenkori hipszterek akár pezsgőt is bonthatnak. Valódi kincsestárról van szó, mely az újranézések során újabb felfedezésekkel kecsegtet. Amirpour biztos kézzel, hibátlan arányérzékkel nyúl a forrásokhoz, így azok szolgálják az ő céljait és nem fordítva. A kirakósból egy rendkívül egységes, éjfekete látomás bontakozik ki.
Ahogyan Werner Herzog az őserdőre vagy Antal Nimród a budapesti metróra, olyan szerencsésen talált rá a rendezőnő a gigászi olajfinomító mellett épült álmos kaliforniai kisvárosra. A képzeletbeli Bad City szürreális, meseszerű helyszín, az éjszakai utcák, az ipari táj fényei és a nappali vágóképek valahol a képzelet és valóság határán lebegnek. A fekete-fehérben fényképezett film egész egyszerűen gyönyörűen néz ki, Lyle Vincent operatőr nevét mindenképpen érdemes megemlíteni. Az álomszerű hangulatot tovább fokozza a lassan sodródó, kisebb epizódokból összeálló történet és az elénk lépő szokatlan figurák. Amirpour iráni filmet szeretett volna készíteni úgy, hogy ott nem forgathatott volna hasonlót. A szerepeket egytől-egyig az országból származó, nyugaton élő színészek alakítják, a párbeszédek fárszi nyelven hangzanak el, még jobban erősítve a különleges hatást. A kultikus státusz szinte garantált.
A rendezőnő talentumáról sokat elárul az a tény, hogy a film legizgalmasabb, legerősebb jelenetében hősnőnk a hősünknek háttal áll, mindketten mozdulatlanok és egy lemezt hallgatnak. Amirpour különös, alapvetően magányos karaktereket mutat be és önállóan is értelmes sztorik segítésével fűzi őket egybe. Nem véletlen, hogy a film világa gond nélkül adaptálható a képregény médiumára is, a rendezőnő gyakran állóképekből, ikonszerű beállításokból építkezik. A hangulati egyezésen túl az egyes eseményeket egy laza főszál összetartja. A két kívülálló finoman kibontakozó szerelme nagyon is klasszikus történet, és tulajdonképpen ez viszi el a hátán a filmet. A szokatlan felszín, az alkotó bravúrok mit sem érnének, ha nem lenne semmi átélhető mögöttük.
Az iráni összetevők és a különböző státuszú nők hangsúlyos szerepeltetése miatt a mesének van egy igen érdekes felhangja. Amirpour értelmezésében a fekete csador egyszerre változtatja túlvilági lénnyé, szuperhőssé és láthatatlan szellemmé a hősnőt. A rendezőnő a háttérben egészen konkrétan reflektál a muszlim nők helyzetére, így a filmet akár egy bizarr rape and revenge moziként is felfoghatjuk. A feminista réteg mellett más irányokba is elindulhatunk: az Egyesült Államokban, fárszi nyelven, iráni származású szereplőkkel forgatott, globális kulturális hatásokat egybegyúró moziban a többszörös identitás kérdései is felmerülnek. Amirpour alkotásában az a nagyszerű, hogy nem sugallja, de nem is áll ellen a különféle olvasatoknak. Elegáns társadalomkritika, melankolikus románc, festői filmtörténeti képeskönyv, mindenki mást találhat majd, de a lényeg, hogy ebben a moziban el lehet merülni.
A filmet a Titanic Fesztiválon vetítik: 04. 10. - 20.45, Uránia; 04.15.- 21.00, Uránia