Goblin koncert - Kultszeánsz az A38-on

2015. március 24. 16:47 - filmvilág

Az év eddigi legfontosabb filmes-zenés eseménye zajlott vasárnap este az A38 állóhajón. A megannyi klasszikus horrorfilm soundtrackjéért felelős Goblin adott vetítéssel egybekötött koncertet. A Filmvilág szerzői közül is többen ott voltak a közönségben, közülük most hárman számolnak be az élményeikről. Soós Tamás ortodox kritikában, Huber Zoltán szubjektív elemzésben, Szabó Ádám pedig rajongói szemszögből.

Mélyvöröstől túlvilágkékig húzott színörvények, geometriai formákba komponált holttestek, hideglelős hangfestmények. Vasárnap a Goblin (pontosabban annak Claudio Simonetti vezette utódzenekara) kísérte élőben a Sóhajokat az A38 Hajón – kiterjesztve Dario Argento klasszikusának delíriumos érzékiségét.

A Goblin a horrorfilmzene nagyhatású együttese volt a ’70-es években: bár pályájukat az akkoriban csúcsra tört brit progresszív rockzenekarok árnyékában kezdték, nevet és népszerűséget Dario Argento két korai klasszikusához, a Profondo Rossóhoz (Mélyvörös, 1975) és a Sóhajokhoz (Suspiria, 1977) írt filmzenéjük hozott nekik. Relatív újszerűségük abban állt, hogy jazzes rockzenéjüket klasszikus zenei hatásokkal (halld a Profondo Rosso baljóslatú templomi orgonáját), valamint szintetizátoralapú dallamokkal dolgozták egybe.

suspiria0.jpg

De Claudio Simonettiék vasárnapi előadása, amennyire kuriózumszámba ment, legalább annyira szabálykövetőre sikerült – pláne, ha a Goblin hírnevének magasságában tesszük fel a mércét. Az olaszok ugyanis nem háttérvetítéssel bővített filmzenekoncertet adtak, hanem pusztán élőzenével kísérték a Suspiriát – játékukat mindvégig alárendelve a filmnek. S hiába él úgy emlékeinkben a Suspiria, hogy szinte minden pillanatában zörög, recseg s pulzál hátterében a goblinok zenéje, valójában többször is hosszú percekig fut hangjegykíséret nélkül a cselekmény. A zenészek ilyenkor ahelyett, hogy óvatos improvizációkkal színesítették volna a dialógusos részeket, békésen üldögéltek bárszékeiken: Simonetti és a dobos a filmet leste nevetgélve, Federico Amorosi némán és elmélyülten basszusgitározgatott, a buzukin pengető Bruno Previtali pedig tétován meredt maga elé. Az előadás így egy filmzenekoncert és egy kultfilmvetítés között rekedt meg valahol félúton: a fel-feldübörgő zene megszakításai a koncert-, az állóhelyek okozta rossz kilátási viszonyok és a középső háttérvászon fakóbb színei pedig a filmélményt halványították.

Amikor viszont Simonetti ráfeküdt hangszerparkjára, és felreptette azokat a zaklatott, csilingelő szintetizátortémákat, amikbe aztán ellentmondást nem tűrően lüktetett bele a basszusgitár hangja, hogy végül mindent elnyomjon a kaotikus, dobhártyakéselő perkusszió – na, akkor a Goblin szállította azt a hangulatot, amit a concerto előzetesen is beígért. A filmzene élő előadása ráadásul kiteljesítette Argento horrorklasszikusát, tovább fokozta, feszítette annak hatását. A Suspiria ereje és erénye ugyanis nem a cselekményben, de még csak nem is az ijesztőnek szánt, gondosan komponált gyilkosságjelenetekben rejlik – hanem a filmet már-már pszichedelikus élménnyé avató, vakító színvilágban, és a lidérces, horrormesei atmoszférában. „A Sóhajok esetében mindaz inspirált, amit a német expresszionizmus jelent: álmok, provokációk és képzelgések, valamint a pszichoanalízis” – mondta Argento, aki minimálcselekményű filmjével nem is annyira a néző lelki békéjét, mint inkább az érzékszerveit, az ingerküszöbét támadta. Elsősorban a rémálomszerű színkontrasztokkal: a szinte kiégetett mélyvörössel, a túlvilági képzeteket sugalló kékkel, valamint a fények és árnyékok játékával. Majd a tér összekuszálásával, az egymáshoz csak lazán kapcsolt folyosók és szobák sokszor irreális, dezorientációt keltő használatával.

A Goblin élőzenéje pedig már pusztán a rockkoncertek túltolt hangerejével is hozzájárult az érzékszerveket megcélzó argentói offenzívához. Ironikus módon a hangképben nem is Simonetti billentyűi, hanem a ritmusszekció dominált: a repetitív, bizsergető basszusgitár- és a kakofón üstdobjáték. A filmben visszatérő motívumként ismételgetett főtéma mellett így a filmzenealbum legzajosabb tétele, a Witch préselte ki a legnagyobb hatást. Simonetti és zenekara a lehető leghűségesebb rekonstrukcióra törekedett, bár a tablát, celesztát és hegedűt is felvonultató soundtrack színességét értelemszerűen csak megközelíteni tudták. Főként a gyilkosságjeleneteknél értek közel kép és hang tökéletes fúziójához, a zsigertájt beköszönő horrorhatás felfokozásához. Ezekben a taglózó pillanatokban Simonetti végül feledtetni tudta a koncert alatt folyton vissza-visszatérő gondolatot: hogy egy alázenélt Suspiria-vetítésnél csak egy Argento-képsorokkal kísért Goblin-koncert lehetne jobb. (Soós Tamás)

suspiria2.jpg

A kultusz szó eredetileg a vallás gyakorlását, a nyilvános tiszteletadást jelölte, a szó ezért különösen alkalmas a Suspiria vetítés/koncert lényegének tömör megragadására. Az A38 fedélzetén megjelent kemény mag a kötelező zarándoklatát teljesítette és elvégezte a maga rítusát, maga a konkrét produkció ebben a képletben gyakorlatilag zárójelezhető. A Goblin munkássága előtt feje hajtó közönségnek már az is eksztatikus tapasztalat, hogy láthatta a mexikói mariachi-ingben feszítő Maestrót a billentyűk közé csapni. Claudio Simonetti olyan ikonikus figura, akinél még az is bőven belefér, ha csak a körmét rágcsálva üldögél a színpadon. Az ominózus film legendás kísérőzenéje annyira masszív anyag, hogy még akkor is óriási volt hallani, ha egyébként semmi kiszámíthatatlan, meghökkentő nem volt az élő előadásban.

Talán az én tudatlanságom volt az oka, de kissé meglepődtem, hogy nem egy képi anyaggal kísért koncertre, hanem egy élő zenével aláfestett filmvetítésre érkeztünk. Simonetti és fiatal zenésztársai természetesen hibátlanul lekísérték Argento műremekét, és amikor felcsendültek a hideglelős melódiák, az hatás valóban elementáris volt. Az A38 eszményi helyszíne bármilyen zenei rendezvénynek, mozizásra viszont nem különösebben alkalmas. A három különböző vászonra egészen eltérő minőségben kivetülő képre még feliratot sem sikerült varázsolni, így az erőteljes zenei etapokat a film dialógus-orientált részei valósággal szétszabdalták. A produkció így a két szék között pont a padlóra esett: vagy a koncerthez kellett volna összevágni a vizuális kíséretet, vagy egy moziban pereghettek volna Argento képei, miközben a Maestro hátborzongatóan kántál a mikrofonba.

Egy kultusz esetében persze a fanyalgás múló zavar, lényegtelen intermezzo csupán, melyet végül felülír az imádat tárgyával való találkozás. Bár jómagam inkább csak afféle felszínes, műkedvelő giallo-nézőnek számítok, a Goblin-effekt maximálisan átjött. Utánozhatatlan, a konkrét kísérőzenén túlmutató élmény volt figyelni a folyamatot, ahogyan a zene és kép összegéből valami magasabb minőség születik. Egy filmkritikust az ilyesmivel nyilván könnyű levenni a lábáról, igazán autentikus véleménye így talán mégiscsak a kultusz-fertőzéstől abszolút mentes táncpartneremnek lehet. Ő most találkozott először Argento filmjével és az aláfestő muzsikával, majd az este végén úgy nyilatkozott, érteni véli a Manó iránti megkülönböztetett rajongást. (Huber Zoltán)

suspiria1.jpg 

Két részletet nem tudok feledni a Suspiriából 2008 nyara óta. A nyitányt. Suzy Bannion, Argento Hófehérkéje egy esős, barátságtalan éjszakán érkezik a müncheni reptérre. Körötte expresszív, Technicolorban pompázó fények, árnyak. Mintha egy fantáziabirodalomba zuhanna. Bele a nyúl üregébe. A zárlatot. Heroinánk fényt derít a rejtélyre. Passzív lánykából tüzes amazonná válik a nagy feketeségben. Opera harsog. Nemcsak 7 évvel ezelőtt, de 2015. március 22-én este is ugyanaz adott löketet a film keretbe zárásához: a Goblin progresszív rockmuzsikája. Miss Bannion Grimm-mesébe toppant, a zene mind jobban kifejtette az ő nyomozó-szálát. A balerina öntudatra ébredését. Ahogy szétnéz, és látja, mi zajlik a fehér, vörös, rózsaszín iskolafalak mögött.

A giallo általában a percepcióról, az emlékekről szól. Nem pusztán valóságosnak ható krimiként, de akár természetfeletti horrorként is. Arról, hogyan éljük meg szemtanúkként a múlt benyomásait. Más is szemet szúr. Látom, ahogy Claudio Simonetti tőlem 4-5 méterre nyomogatja a billentyűket. Gitározik, és kántálja a démoni sóhajanya "lá-lá-lá"-ját, ami legalább olyan hátborzongató, mint a Rosemary gyermeke Komedás altatódala. Halljam YouTube-on, a filmben, vagy élőben. Titta Tani, a dobos egyedül alkot, de minden porcikájába beleépült egy sátánista rituáléra hajazó koreográfia. Mikor a nagy ezüstszínű instrumentum fémsarkát kopogtatja, zseniként tarol. Mikor a fináléban az ő dobja, a Simonetti mellett ülő Federico Amorosi basszusgitárja megvadulnak, lángba borul a freiburgi táncintézet. A boszorkányokat lángnyelvek emésztik. Extatikus állapotba kerülök. Közben a buzukit pengető Bruno Previtali, és az elektromos gitár húrjait bűvölő Amorosi jeleznek egymás felé. Olykor a közönségre is mosolyognak. Már a Suspiria közepe táján bravúrt hajtottak végre. Sarah meggyilkolásakor Titta váratlanul ráütött a dobra, és én összerezzentem ott, a színpad szélén. Mégsem dühöngtem, hanem azt motyogtam magam elé: "Na, így kell ezt!" Rémületre vágytam. Színpadi rémületet kaptam. Valahol ugyanitt, a mozi félidejében, köszönhetően a pszichedelikus rocknak, újradefiniálódott a klausztrofóbia. Sötét, tágas, nyílt tér. Ám a vak férfit vezető kutya bezárja az áldozatot és a koncertezőt is az ember-állat kis terébe. Később, amikor Suzy a kék virágot választotta, újabb előjáték indult. Halkan, csendben. Aztán visszatértünk a hangok orgiájához. A dobokhoz, a basszusgitárhoz, a kántáláshoz, a buzukihoz. És Suzy, aki áldozati hősnőként épphogy bevonszolta magát a balettképző ajtaján, felszabadul. Nagy traumát hátrahagyva sétál ki a levegőre. Újjászületett. Alice kijutott az üregből. Minden idők legjobb és legérzékibb misztikus-okkultista horror-thrillerében. (Szabó Ádám

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr167300669

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dontom 2015.03.25. 10:23:33

Olyan volt, mintha a moziban állva kellett volna megnézni az előadást, de mozinak gyenge volt, meg koncertnek is. A Szlovákoknál pl rendes koncert volt 2 nappal előtte.....

www.youtube.com/watch?v=pDY743JxCVc