Gaspar Noé: Visszafordíthatatlan - A boldogság illúziója

2015. március 13. 15:43 - Pernecker Dávid

visszaford0.jpg

A Visszafordíthatatlanról – akár látatlanban is – tudható, hogy két igen komoly erőszakos eseményt is ábrázol. Az első, a film felütésekor lezajló verekedés, melynek felvezetésében a Vincent Cassel által alakított Marcust majdnem megerőszakolják a Rectum melegbárban, s melyben Albert Dupontel karaktere szétveri egy rezidens homoszexuális fejét. A második ilyen tett, mely a Visszafordíthatatlan publicitását is elősegítette, a vágatlan szekvencia, melyben megerőszakolják a Monica Bellucci által megformált Alexet. E jelenetek gyomrosként felérő tálalása miatt vélik Gaspar Noé alkotását a mai napig öncélú erőszakfilmnek.

A szép pusztulása

Noé úgy nyújtja át a nézőnek az erőszakot, ahogy az a valóságban megtörténik, ahogy banális véletlenek, tettek és mondatok következtében véres könnyekbe taszítja a lakossági racionalitást és katalizál borzasztó cselekedeteket. Az 1998-as Egy mindenki ellen hentese arcba szúrja az arab bérmunkást, és elszabadul atavisztikus mocsadék dühe. (Elemzés: itt.) A 2009-ben debütált Enter the Void drogosa a szülei halála okozta traumát nem képes feldolgozni, megindul hát a lejtőn. Marcus és Pierre szeme láttára tolják be a felismerhetetlenségig összevert Alexet a mentőautóba. Egyikükből gejzírként tör fel az állatias agresszió, míg a másik képes visszafojtani azt az utolsó percig. Marcus és Pierre egy-egy pólusát képviselik a hentes undorító őrületének – a kapcsolatot pedig tovább erősíti a hentes megjelenése a Visszafordíthatatlan felütésében.

Míg az Egy mindenki ellen főképp a néző intellektusát és moralitás-felfogását vette célba egy amorális és közel sem intelligens szereplő tetteivel, addig a Visszafordíthatatlan tovább lép egy sokkal nehezebben megragadható szintre, s az ösztönöket, valamint az érzelmeket sokkolja. A hentes még filozofált, de nem hagyta, hogy ezt vele együtt tegyük. Marcus és Pierre nem ilyen gondolati megtestesülések, nem monologizálnak. Noé megtisztította karaktereit a kimondottaktól, s tetteikkel beszél helyettük. A lappangási szakaszok pedig esetükben sokkal burkoltabbak, Marcus és Pierre ugyanis a film során (a szüzsé és nem a fabula haladtával) nem mutat semmilyen erőszakosságra való hajlamot. Ugyanakkor mindkettejük esetében láthatunk olyan jeleket, melyekkel akár meg is indokolhatjuk tetteiket. Marcus a parti-jelentben bekábulva bebizonyítja, hogy szerelme Alex iránt mégsem áll szilárd alapokon. Pierre – Alex volt barátja – pedig a metró-jelenetben látszik kifejezetten ijesztő figurának, amint megosztja a szubjektív szexualitásáról szóló sajátos agymenését.

visszaford1.jpg

Noé a fizikai erőszakon túl a perverziót, a szexuális erőszakot is megtestesítő Giliszta karakterének ábrázolásakor is a nézőre bízza a kognitív munka javát, hisz a Giliszta nem fogható meg sémákkal. Épp ezért nem is hasonlítható a „francia extrémek” mondvacsinált motivációkkal szabadon eresztett szadista gyilkosaihoz. Míg a Magasfeszültség skizofrén gyilkosa (szintén Nahon, a hentes), vagy A betolakodó őrült nőszemélye alapvetően két lábon járó fegyverek, addig Noé gonosztevője egyszerre univerzális és megismételhetetlenül egyszeri. A Giliszta nem enged a kontrollnak. Nem meleg, nem biszexuális, és nem heteroszexuális. Fékevesztett, őrült, mindennel szembe menő karakter, akinek tettei nem a nemiségből erednek (mint azt sokan hinni vélik), hanem a legrohadékabb őserők szabadon eresztéséből. Bármire és bárkire veszélyes lény, akit Noé nem ábrázol démoni túlzással. A Gilisztával Noé antropomorfizálja életműve velejét. Ő a hentes minden elfojtott vágya, ő Marcus és Pierre tébolyának okozója, ő az, amiért az Enter the Void ifjú drogosa szülei halála után nem marad Franciaországban. A Giliszta az a pillanat, ami minden felépített, stabilnak hitt szépet megsemmisít. Ebből a szemszögből nézve a Visszafordíthatatlan horror.

A szép pedig Monica Bellucci, aki – dichotomikus értelmezésekkel kacérkodva – a Giliszta ellenpárja lehet. Egyszerre tündököl benne a női szépség, valamint az a szépség, mely az életbe férkőzik. Marcus életét jobbá teszi, míg Pierre életéből pont a boldogságot tünteti el. Esztétikai szépség, életcél, a termékenység megtestesítője. A Giliszta pedig ezt a szépséget destruálja a lehető legdurvábban.

A jelenlét hiánya

A nemi erőszak-jelenet igazi súlya ebben a gondolatban van, melyet Noé tovább árnyal némi szocio-kritika beemelésével. Míg a Lóhús / Egy mindenki ellen kettőse az arab emigránsok és a melegek elleni előítéleteket állította be az erőszak egyik fő forrásaként, addig a Visszafordíthatatlanban a burzsoázia elleni gyűlölet lehet a motivációja (az Enter the Void pedig már nem is Franciaországban játszódik). A Giliszta tettei magyarázhatóak tehát azzal is, hogy Alex ragyogásában valami olyasmit lát, amit ő soha nem birtokolt, s nem is fog. A „burzsoá” ezért szitokszóként hagyja el az erőszaktevő ajkait.

visszaford.jpg

Noé a mindenkit apró darabokra sokkoló erőszakjelenet során leteszi a kamerát, s nem mozdítja egészen a jelent végéig – pontosabban a verésig. Nyughatatlan kamerája csak ekkor nem cikázik, nem testesíti meg a káoszt, nem ficánkol betépve a szereplők körül, hanem közel tíz percre magára marad. A rendező jelenléte pedig a jelenlét hiányában tükröződik, hisz ha a kamera mozogna, megtörne a kényszerítés hatása. Ha ott lenne a kamera mögött, egyszerű kukkolóvá válna, perverz bűnrészessé. Noé ekkor nem megfigyeli, hanem megfigyelteti a rémálmot, melynek csúcspontja az aluljáróban csupán sziluettként megjelenő ismeretlen, aki látja az erőszakot, de nem tesz semmit, csak elsétál. A nézőt provokálni csak magával a nézővel lehet. Az ítélkezés és az állásfoglalás direkt hiánya pedig bőszíti a publikumot.

A vágásokkal higított, közel sem naturalista / realista akció-erőszak csupán látszat-erőszak. A valóság erőszaka Noé erőszaka. Utánozhatatlan, és még beszélni is kényelmetlen róla. A Visszafordíthatatlan úgy ábrázolja a legrosszabbat, ahogy az mindenhol létezik. Aki belevág, elmismásol, kihagy egyes képkockákat egy nemierőszak-jelenetből, az hazudik. Az erőszak az emberi tapasztalat része, s nem az erőszakhoz, mint alapvető lételemünkhöz szoktunk hozzá, hanem az erőszak stilizációjához, amit igazi erőszaknak vélünk. Mindez olvasható úgy is – ha kedvünk így tartja – hogy Noé megbünteti a nézőt az évek során fásultságig rögzülő voyeur szerepért (ahogy azt Hitchcock is tette).

A Visszafordíthatatlannak semmi köze a pornográfiához (egy újabb vakbuzgó vád), hisz imitációs stilizációról van szó, mely a pornográfia szemszögéből nézve egyszerű hazugságot jelent. Noé nem enged az extrémek szimulálatlan pornó-jeleneteinek, melyek ugyan kiemelkedően botrányossá tették Trinh Ti és Despentes Baise-moi című alkotását, vagy Dumont Jézus élete című drámáját, azonban kifejezetten jó filmmé nem. Emellett Noé műve közel sem szól szexuális késztetésről, vágyakról. Egyik szereplő sem degradálható saját kívánalmai tárgyává. A Visszafordíthatatlannak fikarcnyi kapcsolódási pontjai sincsenek az olyan pornográfnak bélyegzett filmekkel, mint a Karambol, az Elemi ösztön, a Zaklatás, a Tágra zárt szemek, vagy az Utolsó tangó Párizsban. E filmek – csupán a percepció problematikájánál maradva – alapjában véve nem szólnak másról, mint a szexualitást éppen megtapasztaló szereplővel azonosult nézőről. A Visszafordíthatatlanban ez az azonosulás lehetetlen.

Előttiség és utániság

Annak ellenére, hogy a Visszafordíthatatlan fabulája pár mondatban összefoglalható, a szüzsé megformálása nem ennek a trivialitásnak a kompenzációja. Míg a fabula lineárisan elmesélhető, s novellisztikus tömörségű élményt nyújt, addig a szüzsé a tömörséget töri össze. A cselekmény tizenkét jelenetből áll, melyek mindegyike lineáris sorrendben mutatja a történteket, ugyanakkor Noé szerkesztési elve szerint a film a legutolsó jelenettől a legelső jelentig halad – kivételt csak a keret-jelenetek képeznek.

A nyitójelentben a hentes és az ismeretlen férfi közt zajló beszélgetés rendkívül furcsán lóg ki az időkezelés kontextusából. Ez a dialógus zárja/nyitja a filmet, s amellett, hogy kegyetlen sommázása a filmben látottaknak (és talán egy új kezdetet is magában hordoz), az itt elhangzó mottó (az idő mindent elpusztít) hihetetlen paradoxonként hat. Hisz, ha az idő mindent elpusztít, vissza kell fordítani a múlását, hogy elérjünk valami élőt. A film címe viszont ennek a lehetetlenségére utal. Tehát Noé a visszafordíthatatlan idő visszafordításával újrateremti az értékeket, s a film végére kristálytiszta békét áraszt. Az időrend visszafordításának gesztusa kifejezetten optimista jelentéstöbbletet ad a tragikus cselekményhez. Ugyanis, ha a film címe a fabulára vonatkozik, akkor ez a gesztus eltűnik, s csupán a kómában fekvő Alex, a péppé vert fejű homoszexuális férfi, valamint a letartóztatott főszereplők maradnak. Noé szembe megy a film címével, s újraírja a szörnyű eseményeket, azáltal hogy a gyomorszorító őrületből a gyengéd – de kétes – világosság felé tereli a nézőt. Még ha ez a valóságban nem is lehetséges.

Noé szándéka, hogy kivezessen a káoszból. A néző érzelmei a leírhatatlantól a nyugalom egyre magabiztosabb stációiba jutnak, a film végére pedig szinte kérdésessé válik, hogy a látottak megtörténtek-e egyáltalán. A múlt kecsegtetőbb a jelennél és a jövőnél, s Noé másfél óra alatt el is jut a legszebb perceihez. A filmidő így pont a gyilkosságot és nemi erőszakot teszi távoli emlékké – azokat pusztítja el.

visszaford2.jpg

Míg a hasonló inverzitással dolgozó Memento narratívája paradoxont létrehozva egy széttört linearitás keretén belül – a nyomozás egyvonalú tevékenységének látszólagos felborításával – hozza létre konnotációit, addig a Visszafordíthatatlan a drámai kellékeket fokozza fel szubverzív módon. Míg Nolan az emlékek összerakásának visszafelé játszott – az emlékezés logikáját követő – nyomozása a narratíva inverzsége ellenére lineáris krimiként olvasható, addig Noé a visszafordítással egy kíméletlen ellentétezést hoz létre, melyet nem a jelen-jövő-múlt hármas határoz meg, hanem az előttiség és az utániság. Az előttiség eseményei folyamatosan újraértelmezik az utániság eseményeit.

A Visszafordíthatatlan nem az erőszak felé építkezik, hanem az erőszak által megváltoztatott állapotot kutatja fel. A drámaiság kifordítása ebből ered. Az előttiség stációi – ha normális időrendben ábrázolták volna őket – drámai súly nélküli, üres és túlzó képsorokként álltak volna egymás után. Az inverzitásnak köszönhetően az előttiségbe való egyre mélyebb belemerülés során a hétköznapi, apró, semmitmondó részletek válnak tragikus súlyú tettekké. Ahogy a néző apránként rádöbben arra, hogy az a csodálatosan őszinte pillanat, amikor a metró-jelentben Cassel átkarolja Belluccit már soha nem lesz megismételhető. Az előttiség minden ártatlan és felhőtlen aprósága a pokoli utániság kimondhatatlan tetteit visszhangozza. A Visszafordíthatatlan menekülés a boldogság illúziójába. Ennek stilisztikai jelei, hogy a kezdetben kattantan repkedő kamera mozgásai egyszerűsödnek és lelassulnak, a színkezelés az élénk-világos felé húz, a szó szerint gyomorforgató zajt zene váltja fel, a kompozíciók pedig letisztultabbá válnak – egészen az illuzórikusságig, és az azt összezúzó zárlatig.

A filmet záró képsor szintén kilóg a film idő-kontextusából, hiszen a már terhes Alexet látjuk, amint egy elképesztően zöld játszótéren, szentanyaként fekszik magzati pózban. Noé nem a visszacsévélt idő kezdeteire utal, hanem a jövőre. Alex rendbe jön, nem vetélt el, boldog. A terhesség azonban tragédiaként rejlik a zárlatban, mely Noé minden filmjében kulcsfontosságú motívum. Az „áldott állapot” a Lóhús és az Enter the Void esetében is egy olyan világba való születést előlegez meg, mely soha senkivel nem volt kegyes, és nem is lesz az. A terhesség ezért Noé értelmezésében a legkiszolgáltatottabb állapot mind az anya, mind a magzat számára. A kamera ekkor forogni kezd Alex felett, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem a Beethoven által aláfestett, Kubrick csillaggyermek-szekvenciájára utaló (nem hiába látszik a 2001-plakát) pszichedelikus szédülés zajossá, s tébolyulttá nem teszi az összképet. A színek újra szürkébe fordulnak, a zaj felerősödik, vége a filmnek. Noé e jelenettel zavar össze a legjobban. Álomszerű, téveszmeszerű, szentképszerű zárlat ez, melyet fel lehet fogni egy önáltató álom megszűnéseként is. Mintha Noé saját magát ébresztené fel egy túl derűlátó vízióból.

A Visszafordíthatatlan nagyon nehéz film, akármikor mozdulatlanná dermeszti a nézőjét, ugyanakkor ereje nem a botrányban, a negatív hírverésekben, és az erőszakban rejlik, hanem abban, ahogy Noé kijátssza a nézőjét. Ahogy elhiteti a kritikusokkal, hogy filmje nihilista, istentelen, mindennel szembe menő provokáció.        

                     

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr987265707

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nagylaszlo971 2015.03.13. 17:00:55

Asszem pont tíz éve láttam, gondolom épp a FV-ban olvastam róla...
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a hatalmas nagy várakozás a boldog(?) emlékű(???) Kultiplex rém büdös és kényelmetlen nézőterén kb. tíz perc alatt szétolvadt és maradt a kínos feszengés, hogy 'ugyanmá gyerekek, nem lehetne inkább hazamenni?'
Szóval ehhez képest fenti kritika írója igazán kitett magáért ;-)
(Jó, tudom, egy rohadt cinikus dög vagyok, valahogy mégsem tudtam megemészteni, hogy még oly sajnálatos egyéni szoc-pol problémákat miért is kéne ilyen végítélet-világvége hangulatban prezentálni. Igen, akit megerőszakolnak, annak rém rossz és rém szörnyű, ettől függetlenül ez mégsem egy olyan 'sztori', ami elvinne egy egész estét...)

Bilsiczky Balázs 2015.03.17. 14:25:17

@nagylaszlo971: Ha valakit megerőszakolnak, az egy olyan 'sztori', ami egy komplett életet 'el tud vinni' tokkal-vonóval, nemhogy egy estét...

Bilsiczky Balázs 2015.03.17. 14:29:50

@nagylaszlo971: Noé minden bizonnyal van annyira érzékeny és szorult belé annyi emberség, hogy MINIMUM (!) egy estét szenteljen a témának, de úgy tűnik, fölösleges volt az igyekezete, mert a világ így is, úgy is tele van és lesz az empátiát hírből sem ismerő... alakokkal.

nagylaszlo971 2015.03.20. 16:11:47

@Bilsiczky Balázs: Nézd, van az "így jöttem" zsánerfilm, azt nézve képet kapunk emberről, társadalomról, viszonyokról, külső és belső körülményekről. Érdekes. Ehhez képest az "így erőszakoltak meg" enyhén szólva erőltetett dolog, elvégre azt, hogy mikor kapunk a Zélettől egy nagy fülest, azt tán a Jóisten sem tudja, csak úgy osztogatja a kedvességeit.
Magyarán: ez ellen nem lehet védekezni, hiábavaló is az igyekezet az ilyesmit lelkiismereti vagy kognitív problémaként tálalni, ahogy Gáspárunk igyekszik az egészet beállítani. Igen, itt vannak körülöttünk a mindenre elszánt és örökké zabálni akaró hullarablók, de öreg hiba lenne emiatt magunkban, a másikban, a párkapcsolatunkban ésatöbbiben keresni a hibát.
"bekábulva bebizonyítja, hogy szerelme Alex iránt mégsem áll szilárd alapokon"
"megosztja a szubjektív szexualitásáról szóló sajátos agymenését"
Tehát rendezőnk arra játszik, hogy az erőszakot valamiféle kiprovokált csapásnak állítsa be, ami számomra rém ellenszenves és buta ötletnek tűnt már a film nézése közben is, aztán elhessegettem magamtól ezt a gondolatot, hogy most, tíz év múlva a fv. kritikusa is - többek között - ezt lássa benne.
Egyébként mélységesen érthető és emberi, már ugye a Mari néni szintjén, hogy örökké az életünk miértjeire keressük a választ, ugyanakkor nekem pont ezért volt csalódás a film.

clive. 2015.03.21. 18:03:30

""bekábulva bebizonyítja, hogy szerelme Alex iránt mégsem áll szilárd alapokon"
"megosztja a szubjektív szexualitásáról szóló sajátos agymenését"
Tehát rendezőnk arra játszik, hogy az erőszakot valamiféle kiprovokált csapásnak állítsa be, ami számomra rém ellenszenves és buta ötletnek tűnt már a film nézése közben is, aztán elhessegettem magamtól ezt a gondolatot, hogy most, tíz év múlva a fv. kritikusa is - többek között - ezt lássa benne."

Én úgy láttam ezt a dolgot, hogy a srác viselkedése miatt ment nőnek egyedül haza, így nem volt vele senki, aki megvédhette volna. Gondolom ebből is fakadt a srác végletes, gyilkos indulatokat gerjesztő dühe, hisz valahol hibás volt abban, hogy a szerelme ilyen kiszolgáltatott helyzetbe került.

clive. 2015.03.21. 18:10:59

ui.: Na, a mondat helyesen: "
Én úgy láttam ezt a dolgot, hogy a srác viselkedése miatt ment a nő egyedül haza