Sikeres tévésorozatokból gyakran készülnek mozifilmek, a fordított irányú adaptációk viszont egyelőre még jóval ritkábbak. A televíziós szériák nagykorúvá érése előtt főleg az animációs feldolgozások (Beetlejuice) és rajongók igényeit olcsó, ötlettelen megoldásokkal kiszolgáló produkciók (Hegylakó) voltak a jellemzőek. A legjobb eredményeket a forrásokra csak nyomokban emlékeztető átiratok (M*A*S*H) érték el, míg manapság ezen a területen is egyre inkább a franchise-szemlélet válik uralkodóvá: a vágyott brand építése jegyében egyre-másra érkeznek a nagy hősök és/vagy képzeletbeli világok legendáriumát csiszoló szériák (Hannibal, Gotham, 12 majom és társaik, de a mozifilmes újrafelhasználások hulláma még csak most indult igazán). A Coen-fivérek produceri jóváhagyásával, ám tényleges közreműködésük nélkül készülő Fargo azon kevés kivételek egyike, mely az alapmű fikciós univerzumából indul ki, és használja a már bevált alkotói megoldásokat, de csak hangulatában, szemléletében idézi meg a történetet. Noah Hawley az 1996-os film stílusában mesél és a fő drámai csomópontokat követve az eredeti történet sokkal szerteágazóbb, eltérő figurákkal és fordulatokkal dolgozó variációját tárja elénk. Bár a tíz epizódot felölelő első évad nem tudja megközelíteni a Coen-mozi zsenialitását, a sorozat működik, melyet nézettségi adatok, a besöpört díjak és a zöld utat kapott második etap is jelez.

A Fargo egyszerre szemlélteti az efféle adaptációkban rejlő csapdákat és a két médium szorosabb összefogásában rejlő óriási lehetőségeket. A sorozat alkotói magabiztosan bonyolítják a szálakat és könnyedén kötik össze a film és az időben későbbre helyezett új bűneset meghatározó eseményeit. A történéseket ezúttal is egy frusztrált balfácán indítja be, de a pénz megtestesítette elismerés helyett itt a kisebbségi komplexus legyőzése, egy irigyelt nyárspolgári életvitel elérése lesz a legfontosabb cél. Az antagonisták ezúttal nem egyszerű ösztönlények, a felbukkanó magányos gyilkos kifinomult, már-már túlvilági szörnyeteg, aki véletlenül kerül a helyszínre, de tudatosan, látható élvezettel kavarja fel a békés kisváros életét. A széria átalakítja, jóval rosszindulatúbbá fazonírozza a rosszakat és a főhőst is megkettőzi. Molly Solverson egyértelműen Marge Gunderson tükörképe, ám Gus Grimly inkább a kopaszodó papucsférj visszhangja. Hawley e néhány írói döntésével alapvetően megváltoztatja a történet végkicsengését, sajnos nem feltétlenül a jó irányba.

Meghatározó, ikonikus alkotásokhoz nyúlni mindig veszélyes vállalkozás. Coenék kulcsművében az alkotóelemek megbonthatatlan egységet képeznek, és egy markáns gondolatkör szolgálatában állnak. A testvérpár műfaji és filmnyelvi játékai, a valóság és a fikció, a humor és a dráma folyamatos feszültsége mind-mind a nagy amerikai mítosz szertefoszlásáról mesélnek. A hagyományos közösségi és családi értékek kiüresedtek, a szereplők egy helyben topognak, az ünnepélyes hangnem önmaga paródiájává válik. Az események tragikomikus fordulatai az erőszak kérlelhetetlen logikáját rajzolják ki, a felbukkanó gonosz banalitásán jobb híján nevetünk. A Coen-fivérek vakítóan fehér hósivatagában az unatkozó, korlátolt és érzéketlen karakterek szinte kikényszerítették a véres véletleneket: a kicsinyesség vérfürdőhöz vezet. A tévedések groteszk vígjátéka sorstragédiákat idéző, univerzális állapotrajzzá nemesedik.

A Hawley vezette stáb hasonló hatást szeretne elérni, miközben a bővítésekkel és változtatásokkal a sorozat óhatatlanul elkanyarodik az eredetiről. Az új Fargo akkurátusan másolja a film motívumait, ám a mélyebb összefüggések helyett csak a felszínt rekonstruálja, ezért nem találhatja meg a saját hangját. Az elbeszélésmód, a figurák és a helyszínek a Coenék világát idézik, csak épp minden kissé életlenebb, gyengébb kiadásban. A fanyar popkulturális áthallások, az éteri finomságú irónia és a groteszkbe hajló túlzások nélkül a véresen morbid események nem mutatnak túl önmagukon. Az erősen szimbolikus vidékről, az itt élőkről nem tudunk meg semmit, ahogyan a jó és rossz párharca sem lesz több, mint egy ördögi gyilkos és néhány kedves rendőr macska-egér játéka. A Fargo figuráit nem mindig a sztori belső logikája, hanem az ellesett írói fogások és a cliffhanger kényszere mozgatják. Tudatos, friss koncepció híján az extraként írt karakterek és mellékszálak sem illeszkednek szervesen az alaptörténethez, és még a tetszetős, önmagukban ötletes jelenetek is enyhe hiányérzetet keltenek. A felszín alatt nincs igazi drámai mélység. A stílus pózként, a paródia utánérzésként hat, és nagyon hiányzik az a bizonyos plusz, amit a szerzőpáros zsenialitása tesz hozzá a művekhez.

Sajátos kettősség lappang a látottak mögött, hisz az említett negatívumok a forrástól elvonatkoztatva érvényüket vesztik, a Fargo önmagában szemlélve egy kimondottan fordulatos, morbid, szórakoztató széria. Más esetben ez remek hír lenne, de ha már egy ikonikus mozihoz nyúltak, a mérce máshová kerül, a „márkanév” azért mégiscsak kötelez. Talán ha az alkotók nem ragaszkodnának ily görcsösen és mechanikusan a Coen-manírokhoz, sokkal jobban kidomborodhatnának a produkció erényei. A kiváló színészekkel és nagy odafigyeléssel forgatott neo-noir a televíziós kínálat üde színfoltja lehetne, sőt, ha kellő tudatossággal és merészebben nyúlna a forráshoz, izgalmas adaptációs kísérletté válna. A sorozat-forma nagyobb fikciós terében a jellemek elmélyítése és a részletgazdagabb tablók felvázolása mellett a variációs- és műfaji kísérletekre is lenne lehetőség. A Fargo pozitív kritikai és nézői fogadtatása azt mutatja, a mozi és a tévé e metszéspontja olyan felfedezésre váró terület, mely még igen komoly potenciálokat tartogat. A második évad talán épp ezekbe az irányokba indul majd és kiléphet a nagy testvér árnyékából.