CITIZENFOUR - Az Edward Snowden-sztori

2015. február 26. - Bilsiczky Balázs

Manapság a filmművészet sorsáért reszketve aggódó esztéták, kritikusok, vagy a fősodort messze elkerülő filmesek hajlamosak minden művészi értéket nélkülöző, főként az Amerikai Filmakadémia belterjességét visszatükröző munkákként tekinteni az Oscarral jutalmazott filmekre. A gondolat ugyan nem alaptalan, az elmúlt évek során többször az eszünkbe juthattak a Trainspotting Beteg srácának szavai, melyek szerint „az Oscar szart sem jelent. Szimpátiaszavazás”. A helyzet azonban mégsem ennyire egyszerű. Gondoljunk csak a 2014-es gálára, azon belül a legjobb férfi főszereplőnek kiosztott díjra, amit nem a rekordmennyiségű jelöléssel bíró, de mind a mai napig aranyszobrocska nélkül szomorkodó Leonardo DiCaprio kapott meg, pedig valószínűleg jó kapcsolatokat ápol az amerikai filmipar befolyásos döntéshozóival. Helyette az Akadémia annak a Matthew McConaughey-nek valóban zseniális alakítását jutalmazta, akinek néhány évvel ezelőtt még az volt a legkomolyabb színészi erénye, hogy sajtot lehetett reszelni a hasán.

Fentieket azért tartom fontosnak megemlíteni, mert túl azokon a vitákon, hogy az idei játékfilmes kategóriában a Birdmannel szemben szinte minden fronton alulmaradt Whiplash érdemelt volna Oscart, vagy hogy a Boyhood miért bukott ekkorát, legalább azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy a legjobb dokumentumfilm díját elnyerő Citizenfour teljes mértékben rászolgált az elismerésre. Laura Poitras munkája témaválasztását illetően is telitalálat és kidolgozottsága alapján is remekbe szabott alkotás. A nemzetközi botrányt kavart Edward Snowden-ügyet bemutató mű több szempontból is tökéletesnek bizonyult, amiben a rendező korábbi munkáit ismerve tulajdonképpen semmi meglepő nincsen.

A jelenkor legnagyobb hatalommal bíró titkosszolgálatának, az amerikai NSA-nak korábban „külsős munkatársként” dolgozó Snowden néhány évvel ezelőtt került be a köztudatba, amikor, megelégelve az ügynökség jogilag és etikailag egyaránt problémás tevékenységét, borította a bilit, és néhány újságírón keresztül elkezdte kiteregetni a szennyest korábbi kenyéradója egyre gátlástalanabb, a legsötétebb diktatúrákat idéző működéséről. Megkérdőjelezhetetlen bizonyítékok birtokában próbálta felhívni a közvélemény figyelmét az NSA, illetve az amerikai kormányzat törvénytelen adatgyűjtésére, ami ekkor már nem csak a valódi nemzetbiztonsági kockázatot jelentő személyekre vagy csoportokra irányult, hanem az Egyesült Államok komplett civil lakosságára. Mindezt kiegészítette azzal a belső információval, hogy a Fehér Ház más országok vezetését is bevonta a telefon-lehallgatások, az internethasználat vagy a pénzügyi tranzakciók megfigyelésébe, ami a kollaboráns kormányok számára ugyanannak a totalitárius államhatalomnak a kiépítését tette lehetővé, mint amit az Obama-adminisztráció, illetve annak elődei korábban megkezdtek.

Az ekkor már önkéntes száműzetésben élő Snowden talán a lehető legjobb társra lelt a bostoni születésű, jelenleg Berlinben élő rendezőben, illetve Glenn Greenwald oknyomozó újságíróban, aki teljes értékű alkotótársként vett részt a film elkészítésében. Poitras a WTC elleni terrortámadás óta foglalkozik azzal a témával, hogy egy ilyen esemény pontosan mire jogosíthatja fel egy ország vezetőit, és hol van az a határ, ahol meg kell állniuk az állampolgárok szabadságjogainak megőrzése érdekében. A rendező iraki forgatásait követően Snowden információira támaszkodva húzta tovább az évekkel ezelőtt megkezdett egyenest.

2_citizenfour.jpg

Szerkezetileg a Citizenfour a három felvonásos metódus mintapéldánya. Az első húsz perc az előzmények bemutatásáról, a felek közti kapcsolatfelvétel bonyolultságáról szól, jó érzékkel szerkesztve be a Snowden által küldött üzenetek narrálása közé a különböző bizottsági, szenátusi meghallgatások, bírósági tárgyalások vagy civil előadások képsorait. Előbbieken láthatjuk, ahogy az NSA beidézett vezetői szimpla „nem”-ekkel söpörnek félre minden olyan felvetést, amelyek az ügynökség finoman szólva is vitatott tevékenységeire vonatkoznak, az utóbbi képsorok pedig (a népes közönséget mutatva) egyértelműen világítanak rá a probléma fontosságára és a közvélemény nagyfokú érdeklődésére.

A második, közel hatvan perces felvonás szinte teljes egészében a hongkongi Mira Hotel egy szobájában „játszódik”, Snowden átmeneti búvóhelyén, ahol Poitras és stábja a kiugrott programozó és a jelen lévő újságírók között lezajló beszélgetéseket rögzítik. A hangsúly természetesen a Snowden által elmondott, bizalmas információkon van, ugyanakkor roppant érdekes az agilis, láthatóan százhúszon pörgő Greenwald, vagy a forgatás második napján bekapcsolódó másik riporter, a brit Guardiantől érkező Ewan MacAskill hozzáállása közti különbség, amire a kamera szándékosan irányítja rá a néző figyelmét. MacAskill halkan jegyzetel, nagy ritkán közbekérdez, de látszik rajta az ügy végkimenetelére vonatkozó szkepticizmus. Hogyan tovább a felvételek nyilvánosságra hozatala után? Lesz-e, lehet-e bármilyen változás? Kifordul a világ a sarkából...? MacAskillre rá van írva, hogy érdekli őt a sztori, és hogy mindent el fog követni a lehető legnagyobb publicitás elérése érdekében, csakhogy mégis ott van az arcán a beletörődöttségből adódó közöny észrevehető nyoma. A két újságíró eltérő attitűdje jól rímel a botránnyal szembesülő közvélemény várható reakcióinak különbözőségére: aktív vagy passzív felháborodás, az „ezt eddig is tudtuk” értéktelen tudálékossága vagy a totális közöny. Megfigyelnek? Na és? Nincs semmi titkolnivalóm, a szabadságjogi státuszom pedig abszolút nem érdekel, sokkal inkább, hogy miből és hogyan fogok megélni – egy példa a várhatóan igen jellemző szcenáriók közül.

untitled.png

A háromfelvonásos szerkezet a befejező rész előtt ugyan kissé megremeg: itt veszik fel az eltelt nyolc nap beszélgetései alapján azt az anyagot, amelyet majd megpróbálnak eljuttatni a világ hírműsorihoz. Poitras ugyanakkor a felvétel előkészületeit is lefilmezi, amivel olyan közelségbe hozza a nézőhöz az eseményeket, amilyenre kevés példa akad a dokumentumfilmezés történetében. Másnap már a csomagoló Snowdent látjuk, aki az anyag napvilágra kerülése miatt kénytelen otthagyni Hongkongot. Az ad hoc úti cél az Egyesült Nemzetek bármely olyan országa lenne, ahol politikai menekültként befogadnák és biztosítanák a védelmét, de az őt segítő jogászok, vagy a helyette intézkedni próbáló, baráttá lett újságírók vagy filmesek erre irányuló kérelmeit rendre elutasítják. Végül, 2013-ban, miután negyven napot töltött el a moszkvai Seremetyjevói repülőtéren, a sors fricskájaként egy évre szóló menedékjogot kap attól az Oroszországtól, ahol szintén igen sajátosan értelmezik az személyiségi jogok fogalmát. Az egész filmet végigkísérő, fekete háttéren megjelenített szöveginzertek, az alattuk hallható vészjósló morajlással, itt, az utolsó harmadban válnak igazán hangsúlyossá. Mint maga a film: tényeket közölnek, feketén-fehéren, sallangmentesen. Mindeközben pedig ott van a nézőben az egyre aggasztóbb érzés: míg ő a filmet nézi, vajon turkál-e valaki az adatai között, vagy éppen feljegyzésre kerül, hogy milyen filmet néz. Megnyugvás tehát nincs, Oscar-díj viszont van, jogosan, indokoltan – szöges ellentétben a privát szféránk 24 órás szemmel tartásával.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr77220945

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jasszgeri 2015.02.26. 15:37:17

"mind a mai napig aranyszobrocska nélkül szomorkodó Leonardo DiCaprio kapott meg, pedig valószínűleg jó kapcsolatokat ápol az amerikai filmipar befolyásos döntéshozóival"

egyszer olvastam volt valahol, h leo anno k*rogatta az egyik fo mikulas edeskicsilanyat, ami nem feltetlenul volt jo otlet, de ezt majd az ido eldonti. egyelore 0:1.

jasszgeri 2015.02.26. 15:39:09

@jasszgeri: idezni is en tudok. :D szoval "nem a (...) mind a mai napig..."

Morrancs 2015.02.27. 09:47:04

Hogy valaki a cikk valódi témájához is hozzászóljon...
Engem ebben az ügyben az fogott meg, hogy valaki nyilvánosságra hozott egy csomó VALÓS adatot, arról, hogy az országban vezető pozícióban lévő emberek megszegik a saját törvényeiket, és alkotmányukat. Erre ezt az embert akarják hazaárulásért elítélni. Ez annyira nonszensz, és annyira sok mindent elmond arról, hogy mennyire színjáték a demokrácia... De nincs nagy gond, mert, ahogy a filmből és a posztból is kiderült az emberek többségének ez felel meg. Nem kell nekik demokrácia. Kalodába is bedugnák a fejüket sokan önként, ha valaki megígérné, hogy naponta megeteti őket kolbásszal.

Bilsiczky Balázs 2015.02.27. 12:20:11

Ez a kalodás meg kolbászetetős hasonlat olyan 50 Shades of Grey-es, ettől függetlenül: agreed.