Jancsó-domb - Beszélgetés Kende Jánossal

2015. február 13. 12:06 - filmvilág

Kende János operatőr, „a hosszú beállítások mestere” Jancsó Miklósra emlékezik. 1967 és 1992 között 14 filmet forgattak együtt.

jancso-miklos.pngMikor találkozott Jancsóval utoljára?
Az utolsó hetekben szinte minden nap. Nagyon beteg volt már, de szellemileg kitűnő állapotban. Rengeteget olvasott, mint mindig, egész életében. Elképesztően művelt volt. Utoljára azzal kápráztatott el minket, hogy rovásírással olvasta az Egri csillagokat.

A 60-as, 70-es években a közbeszédben szinte folyamatosan céltábla volt. Most pedig kiderült, rengetegen szerették. Talán mert nem voltak művész-allűrjei. Nem volt túlméretezett egója. Minden nyilatkozatában úgy fogalmazott, a „mi” filmünk.
A nagy művészek szerintem mindig nyitottak, megközelíthetők. A „mi”-be persze elsősorban Hernádi Gyulát értette. Jancsó nagyszerű ember volt, udvarias, kedves, figyelmes. A Sirokkónak van egy werkfilmje, abban látszik, hogy az ajtónál mindenkit előre enged, a világosítókat, a bühnéseket, azután bevágtat előre. Egyébként se szívesen mondott nemet. Egy-egy filmkezdésnél rengetegen megkörnyékezték, emiatt sokszor bonyodalom keletkezett, amikor a jelentkezőket vissza kellett mondani.

A forgatáson ezt a „jó emberségét” hogyan váltotta át rendezői, uralmi pozícióba?
Jancsónak nem kellett diktatórikusan viselkednie, mert nagyon tisztelték, rettenetesen elismerték. A legtöbb konfliktusa valószínűleg velem volt. A nagy forgatásokon volt nála egy mikrofon, ki volt téve kb. 8 hangszóró. És amikor időnként leszúrt, azt az egész Káli-medence hallotta. Ebből éreztem, hogy valószínűleg én vagyok a legközelebbi munkatársa.

Ön Somló Tamást, az Így jöttem, a Szegénylegények, a Csillagosok, katonák operatőrét váltotta. A Somló- és Kende-korszak között látványos a különbség. Somló képei az Ön kalligrafikus, állandó mozgásban lévő, bonyolult kompozícióihoz képest tulajdonképpen klasszikusan egyszerűek.
Igen, mert Somló például idegenkedett a zoomtól (változtatható gyújtótávolságú objektív). A Csillagosok, katonákban segédoperatőr voltam mellette. Elképesztően igényes operatőr volt. Ha kicsit fordult a kamera, hogy az arcok tökéletesek legyenek, már az íriszt is korrigálni kellett. Én viszont az újhullámon nőttem fel. Nekem már mást jelentett a tökéletesség. Jancsónak a Csend és kiáltás-kor az kínáltam fel, hogy kevesebbet derítek, minek következtében nem kell fölvonulni hatalmas technikai apparátussal, sok-sok emberrel, lefoglalva ráadásul a tér egyik oldalát. Azután hogy használok zoomot, a fahrtsínre pedig rárakunk egy kis darut, amitől a magasság is változtatható. A Sirokkótól bevezettük a 10 perces beállításokat, A zsarnok szívétől pedig a videókontrollt, hogy Miklós mindig pontosan tudja, mi a kép. Mert azelőtt csak elképzelte, s aztán kiabált velem a muszter-nézéseken, hogy miért nem szűkebb vagy tágabb.

jancso-csend_es_kialtas.jpg

Legendásan nehezen rázódtak össze Jancsóval az első forgatáson.
A Csend és kiáltásban minden nap le akart váltani. November volt, rövidek voltak a napok, össze kellett hozni a külsőt a belsővel, ráadásul a zoom objektív sem olyan érzékeny, mint a többi fix objektívé, szóval elmúlt egy hét, s abból kétnapi anyagot elrontottam. Felkészültem rá, hogy kirúgnak. 26 éves voltam, gondoltam lesz, ami lesz. S akkor beült Mészáros Márta és Hernádi a vetítőbe és azt mondták: „Miklós, nem is olyan rossz ez az anyag!” Jancsó pedig beletörődött, hogy maradok. De állandóan szidott: „Lassú vagy!” Nota bene, 16 forgatási nap alatt készült el a film.

A Csend és kiáltás mindkettőjük pályáján kitüntetett darab. Feszes, erős film, mely épp mostanában szerintem megint nagyon aktuális is. A Sirokkó például sokkal gyengébb.
De a Sirokkó itthoni verziójából – mert francia-magyar koprodukció volt –, kivágattak 150 métert. Egy nagyon fontos Proudhon-idézetet.

Jancsó az ilyesmit hogyan viselte?
Szidta őket, azután belenyugodott. Neki az volt a lényeg, hogy a film egyáltalán elkészülhetett. Akkoriban ritka volt a koprodukció.

Ő forgatta egyébként az első orosz-magyar koprodukciót. És Marx József szerint a Csillagosok, katonákban az oroszokat is nagyon összezavarta Jancsó munkamódszere, hiszen a hosszú beállítás szélsebes gyártást eredményezett, s mire kijött az ellenőr, a film már leforgott.
Nem egészen így volt, de tényleg jött egy ellenőr, mert a Moszfilmben egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy miközben az orosz átlag napi egy perc hasznos, Jancsó viszont minden nap 5-8 percet forgat.

jancso-egi_barany.jpg

A Jancsó-filmek egyébként többnyire 10 perccel rövidebbek a megszokott másfél óránál.
Mert Miklós úgy gondolta, az a film, ami nem cselekményes, hanem gondolkodni kell rajta, nem bír el 100-120 percet. A Csend és kiáltás egyébként Jancsó számára arra volt kísérlet, hogyan lehet minimális információval elmesélni egy filmet.

Furcsa ellentmondás, hogy miközben mindig nagy szükség lett volna Jancsó kíméletlen, okos filmjeire, a szokatlan formanyelv nagyon megnehezíti a befogadást. A Csend és kiáltás például egy hatalomváltás után végsőkig megosztott családot modellál, akik elárulják egymást. Pontos film a nagy magyar bajról. És ki nézi?
Igen, de kellenek olyan alkotók, akik ilyesmivel kísérleteznek. Különben a filmesek még mindig a nagypapa moziját csinálnák. Vannak filmrendezők, akik remekműveket készítenek és vannak, akik szótárt írnak. Jancsó, vagy pl. Antonioni számomra ilyen „szótárkészítők”.

A „szótárkészítők” egyébként többnyire éreznek késztetést, hogy interpretálják a műveiket. Jancsótól ez távol állt.
Sőt, még azt se fedte fel soha, hogy mit miért csinál. Van például a Szörnyek évadjában egy jelenet, amikor Cserhalminak egy gyilkosság után, be kell mártani a kezét a halott vérébe. Egyszer ott voltam Miklósnál, beleolvastam az asztalán egy kiadványba, ami épp ott volt nyitva, hogy „Kádárnak el kellett mennie Nagy Imre kivégzésére”. Erről szólt egy cikk. Akkor értettem meg, hogy az a jelenet Cserhalmival erről szól. De mi ilyesmiről soha nem beszéltünk. Annál többet díszletről, térről, technikáról. A zsarnok szívében, ahol az volt Miklós vállalása, hogy a sok puszta után most legyen egy filmben szinte csak belső, jó találmány volt, hogy marhavérszínűek legyenek a falak, és változtatható a gerendák magassága.Az egész filmet műteremben forgattuk.

És a Szerelmem, Elektrában az szép épített domb, teli gyertyával?
Az a domb, úgy emlékszem, már a Szegénylegényekben is megvolt. Úgy is hívták, hogy „Jancsó-domb”. Csak egy medence lett még hozzágondolva. Banovich Tamás meg kitalálta, hogy most füvesítsük be.

Vagy a vörös helikopter, amit annyit kárhoztatott a korabeli kritika?
Azon az utolsó jeleneten én is veszekedtem Miklóssal, de nem a helikopter miatt – mert hát, ha Gyurkót elfogadom, akkor a vörös helikoptert is el kell fogadnom –, hanem a szövegen, ami a helikopter röpte alatt elhangzott. Mert azt Miklós megíratta Gyurkóval is és Hernádival is. És végül a sokkal egyszerűbb kicsit propagandisztikus Gyurkó szöveget választotta.

jancso-meg_ker_a_nep.jpg
Jancsótól nem állt messze az agitprop meg a proletkult, ha másként is művelte, mint Eizenstein vagy Dziga Vertov.
Szerintem ő igazi madiszos és cserkész maradt élete végéig. Tudja, a Madisz az egy ifjúsági szervezet 1945-48-ban.

Egy fiatal rendező nyilatkozta a minap, hogy őt Jancsó filmjei az iskolai ünnepélyek műsoraira emlékeztetik.
Miklós is mondta, hogy ő szívesen rendezne nagy felvonulásokat. Valamelyik sógora egyébként, még a régi világban ilyen hadiszemle szervező volt. Csillagosok, katonákban láttam először, milyen közel áll hozzá az emberek, csoportok, lovak mozgásának a szervezése. Hallatlanul élvezte. Emlékszem, hatezerszer le kellett állnunk, mert hosszában néztük a Volga folyót, és ha jött egyetlen hajó, már nem volt jó. Sumilov tábornok volt a katonai szakértőnk. 1943-ban Sumilovnak adta meg magát Paulus tábornok Sztálingrádnál, csak hogy értsük. Sumilov meg az őrnagya, aki az ejtőernyős századot irányította, rettenetesen tisztelték Jancsót. Mondták is neki: „Nem akar átjönni a hadseregbe?”

Grunwalsky azt mondja, ahogyan Jancsó a teret látta, kezelte az csak a legnagyobbakhoz hasonlítható. A Csillagosok, katonákban például négyzetkilométerekről beszélünk.
Viszont ha úgy adódott, tudta mindezt redukálni. Mert például a Szörnyek évadjában egy televíziós képernyőről megyünk ki és vissza, a mélységeket nem a lovak meg a tánc-csoport, hanem egy kicsi képernyő adja.

Ami ma, a roncsolt, dogmás komponálási szabadság korában feltűnő, hogy milyen szépek ezek a filmek, amiket együtt csináltak. Gyönyörű testek, arcok, dekoratív táj, a kamramozgás kalligráfiája, az egész látványnak van egy szépsége, eleganciája.
Ezt kétségkívül hoztuk, noha egyikünk részéről sem volt megfogalmazva. De amikor Jancsó elkezdte a Hajnalt, ahol producere a nagy eszményt, Raoul Coutard-t kérte fel operatőrnek, Miklós egyszer csak üzent, hogy baj van. Én meg leutaztam La Ciotat-ba megnézni a musztereket. És mondtam: „Miklós, te most a saját paródiádat készíted!” Mert Coutard, akinek nem volt köze a Jancsó iskolához, egyszerűen csak felvette a maga realista módján a jeleneteket. És eltűnt belőle minden hajlékonyság. Egyébként én is, mikor másfajta filmbe kerültem, csodálkoztam, hogy mit kell annyit hülyéskedni egy 30 másodperces beállítással.

Az a hatalmas közéleti, politikai felhajtás, ami Jancsó körül volt, ahhoz Ön hogyan viszonyult? Mire emlékszik?
Hernádival engem is hívtak, hogy nézzem meg az óriási születésnapi tortát, amit Aczél Györgynek rendeltek 60-ik születésnapjára. Mondtam, hogy engem nem érdekel. Az igazság az, hogy sajnos valahogy filmet kell csinálni. Megértem, ha valaki beleállt vagy most beleáll. Hiszen például az Aczél korszak is elmúlt, a filmek pedig itt vannak. Jancsó egyébként udvariasnak, alkalmazkodónak tűnt, de belül kőkemény volt. Amit elképzelt, azt végigvitte. Azután, mikor a film már készen volt, akár abba is belement, hogy hatalmas Népszabadság-interjú jelenjen meg róla Komlós Jánossal, hogy a Szegénylegények „nem szól 56-ról”.

Az igaz, hogy a Szegénylegények egymilliomodik nézője egy vak néni volt?
Igaz. Azon az előadáson a nagyanyám is ott volt. És a nénit többször is hívták, hogy felköszöntsék.

Amikor a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten forgatásakor Grunwalsky váltotta Önt a kamera mögött, azt hogyan viselte?
Megsértődtem. Egy évig nem beszéltünk. Azután elrendeztük.

És mit gondol a Kapa-Pepe sorozatról?
Nem az én világom, maradjunk annyiban. Jancsó viszont megérdemelte, hogy dolgozhasson, amíg csak tud. Ennyivel tartozott neki a magyar kultúra.

Muhi Klára


Az interjú először a 2014. áprilisi Filmvilágban jelent meg.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr277171451

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.