Országúti bosszú - Barangolás Átokföldjén

2014. december 07. 08:08 - filmvilág

Best of 2014

orszaguti_bosszu1.jpg

Michôd szikár apokalipszisfilmje a Mad Max tudatos ellenpontja.

A Mad Max-széria óta közhelyszámba megy, hogy a kopár vidékekben és elhagyott országutakban bővelkedő Ausztráliának milyen veszettül jól áll a szélesvásznú világvége. Nem meglepő, hogy az apokalipszis a szigetország filmgyártásának egyik fontos exportcikkévé vált, mely az emberi közösségeket rohasztó baljós ígéretként még akkor is ott lebeg a cselekmény fölött, ha formálisan épp westernről (Az ajánlat) vagy családi bűndrámáról (Animal Kingdom) van szó.

Az Országúti bosszú azonban nemcsak lappangó kórként hordozza magában, hanem történelmi tényként kezeli az apokalipszist, nyíltan csatlakozva a Mad Max műfaji hagyományához. A főcím után távirati stílben kapunk tájékoztatást arról, hogy immár tíz évvel a közelebbről meg nem nevezett „összeomlás” után járunk. Hogy ez pontosan mit takar, arról később is csak alig tudunk meg valamit, mivel a film hasonlóan szófukar, mint titokzatos főhőse, Eric, akihez képest a Volt egyszer egy Vadnyugat Harmonikája már-már olcsó dumagépnek számít. Pusztán találgathatjuk, hogy mi lehet a helyzet a többi kontinensen, ahogy arra is csak egy elejtett félmondat utal, hogy a még megmaradt nagyvárosokban sem fenékig tejfel az élet. A szándékos információhiány tehát fontos dramaturgiai eszköz, előkészíti a terepet annak a frusztráló nézői felismerésnek, hogy ez a poszt-apokaliptikus világ bizony zavaróan közel tolakszik a mi valóságunkhoz. Sehol egy nukleáris gombafelhő, sehol egy kiadós természeti kataklizma vagy globális zombi-fertőzés, de még a bolygó végkimerülésének kissé prózaibb kulisszája sem áll őrt a realitás és a fantázia közti határvonalon.

orszaguti_bosszu.jpg

A világ nem a zsánertől megszokott robbanással, inkább csak nyüszítéssel ér véget – ha ugyan véget ér egyáltalán. Merthogy igazából sok minden folyik tovább a régi kerékvágásban: a pénzforgalom például nem szűnt meg, csak átalakult, a kontinens multikulti olvasztótégelye tovább fortyog, és még a homályos célokkal és hatáskörrel rendelkező katonaság is járőrözik a pusztában. Ráadásul mindebből teljesen hiányzik a világvégi teatralitás: a Mad Max látványos kalandelemei és barokkos barbarizmusa helyett itt a szikár minimalizmus az úr, ami a hétköznapiság szürkezónájába utalja a mégoly rendkívüli állapotokat is. A nagy elődtől való elhatárolódást már rögtön a felütés egyértelművé teszi: nem elég, hogy itt holmi Holdenek és Nissanok veszik át a lenyűgöző törzsi járműköltemények helyét, de az expozíció vánszorgó autósüldözése mintha szándékos antitézise lenne Mel Gibsonék őrült száguldozásainak, arról már nem is beszélve, hogy a 103 percnyi játékidő egyetlen valamire való karambolját ironikusan a háttérbe száműzi a rendező.

Ezt a széthullóban lévő társadalmat szeli át közösen a már említett Eric, és a nála csak egy hajszálnyival bőbeszédűbb Rey, akik történetesen ugyanazt az illetőt – Rey fivérét – keresik, csak épp egészen különböző okokból. A motivációk korántsem egyértelműek, de szép lassan át is adják a helyüket egy másik, fontosabb kérdésnek. Hisz az utazás tétje igazából nem az, hogy vajon sikerrel zárul-e a nyomozás, hanem, hogy szárba szökkenhet-e még bármiféle bizalom Átokföldjén, vagy a nihilizmus aszálya minden emberi kapcsolatot csírájában elfojt, ami túlmutat a puszta érdekszövetségen.

A kietlen táj és az indusztriális zene kölcsönhatása kiválóan megteremti a szükséges atmoszférát, ám az a feladat a két főszereplőre hárul, hogy életet vigyenek a helyenként szinte már túlzottan kihagyásos és minimalista cselekménybe. Guy Pearce átütő alakításában persze nincs semmi meglepő: nem először látjuk őt ilyen szerepben, David Michôd el is mondta egy interjúban, hogy egyenesen rá írta Eric kiégett, elgyötört karakterét. Robert Pattinson ezzel szemben már rizikósabb választás volt, de Cronenberg Cosmopolisa után ezúttal is helyt áll az Alkonyat egykori szépfiúja, sikeresen távolodva az érzelgős vámpír-saga gravitációs mezejéből (a film kevés humoros momentuma közé tartozik az a kikacsintás, mikor Pattinson a sivatagi éjszakában az autórádióval együtt dúdolja a nézőnek a „Don't hate me cause I'm beautiful” című popsláger refrénjét).

Az Országúti bosszú nem csupán a fiatal angol sztárral kapcsolatban nyújt pozitív megerősítést: a filmet író és rendező David Michôd is bizonyítja, hogy debütfilmje, a hatalmas sikert arató Animal Kingdom nem pusztán egyszeri villanás volt, és John Hillcoat mellett tényleg ő a kortárs ausztrál film legígéretesebb alkotója.

Jankovics Márton

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr956965985

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.