VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

2014. december 05. 08:08 - Baski Sándor

Itt vannak

van_valami.jpg

Reisz Gábor diplomamunkája felszabadultan, játékosan és hitelesen mesél az útkeresés kínjairól. Kultgyanús generációsfilm született.

Reisz Gábor filmjének egyik, villanásnyian rövid jelenetében a főhős, Áron, megpillantja ex-barátnőjét az új férfi oldalán. A páros a Széna téri villamosmegállóban beszélget kézen fogva, Áron a szemközti Mammut pláza emeletéről figyeli őket, és közben tenyerét az üvegfalhoz tapasztja; épp úgy, ahogyan Dustin Hoffman teszi a Diploma előtt templomi jelenetében.

Az ikonikus beállítás megidézése nem öncélú hommage-geg, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan valóban ahhoz a filmhagyományhoz kapcsolódik, amelynek Mike Nichols klasszikusa talán a legjelesebb képviselője. Reisz „nemzedéki közérzetfilmjének” természetesen hazai előképei is vannak, a sor a Kis Valentinótól a Rám csaj még nem volt ilyen hatássalon át egészen a Moszkva térig folytatható, de az elmúlt évtizedben is születtek hasonlóan trendérzékenynek szánt produkciók (Fekete kefe, Egyetleneim, Papírrepülők).

van_valami2.jpg

A szocializmus idején készült filmek még azt sugallták, hogy a harminc alatti korosztály sodródása és tehetetlensége speciálisan magyar létállapot, amelyért elsősorban a rendszer fullasztó légköre okolható, azóta viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a felnőtt kor kihívásaira máshol is hasonlóan (nem) reagálnak a fiatal generációk. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években még valóban más-más okból csellengtek a huszonévesek a vasfüggönyön innen és túl – előbbi esetben a szocializmus bornírtsága, utóbbiban a szülők konzumvilága ellen „lázadtak” –, mára viszont a trendek is globalizálódtak. A gyerekkor kitolódását vagy a kapunyitási pánikot taglaló filmekre (lásd Richard Linklater, Kevin Smith, Noah Baumbach vagy Judd Apatow munkásságát, illetve a mumblecore irányzatot) mindenhol rezonál a közönség, ezért sem volt annyira meglepő, hogy a hazai fogyasztásra szánt, unikálisan magyarnak hitt VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan történetét és poénjait nem csak a miskolci CineFesten, de Karlovy Vary-ban is képesek voltak dekódolni.

Reisz Gábor filmjének sikerét a témaválasztás önmagában még nem szavatolta volna. Nagyjátékfilmes pályafutást nemzedéki közérzetfilmmel indítani eleve nem túl forradalmi ötlet, a VAN valami…szinopszisa ráadásul sem high concepttel, sem új megközelítéssel nem kecsegteti a nézőt. Hősünk, Áron, tipikus lúzerfigura: már egy híján harminc, de az egyetemet még csak most fejezte be, munkája nincs, csak egy használhatatlan, filmszakos bölcsészdiplomája. Albérletét a szülei fizetik, önéletrajzát is az anyja írja meg helyette; be is nyomná fiát a saját munkahelyére, de Áron nem szeretne öltönyös „bohóc majom” lenni. Valószínűleg korábban sem ő volt a céltudatosság mintaképe, de mióta szakított vele a barátnője, még kevésbé tudja vagy akarja irányítani az életét. Nem hiányzik a bonyodalmakat beindítani hívatott katalizátor-pillanat sem: szerelemi bánatában Áron eszméletlenre kocsmázza magát a haverokkal, és még részegen lefoglal egy méregdrága lisszaboni repülőjegyet. Másnap, a kijózanodás után, úgy dönt, hogy ha már így alakult, akkor el is utazik Portugáliába.

vanvalami.jpg

Talán nem véletlen, hogy Áron úti célja éppen az az ország, amely Egressy Zoltán színdarabjában, illetve a belőle készült filmadaptációban (Portugál) is címszerepet kap. Egressynél is egy harmincéves budapesti értelmiségi próbálna kiutat találni a ragacsos magyar rögvalóból, Reisz azonban nem csak az elvágyódás elcsépelt motívumát frissíti fel – az ő hőse egyébiránt eljut Lisszabonba –, de az intellektuális köldöknézés csábításának sem enged. A VAN valami… játékosságát, (ön)iróniáját egy pillanatra sem tudja felülírni a pátosz vagy a nagyot mondás vágya, és ebből a szempontból sokkal közelebbi rokonságban áll Baumbach (Frances Ha) vagy Gondry (Az álom tudománya) stílusgyakorlataival, mint a könnyedebb pillanataikban is deprimáló hazai előképekkel.

Reisz dramedyjét elsősorban a forma frissessége és a stílus szertelensége avatja unikummá, legalábbis a magyar mezőnyben. Míg a legtöbb fiatal rendező a rövidfilmjeiben éli ki kísérletező hajlamait és az első egészestés filmjében – a nagyobb játékidővel és költségvetéssel járó nagyobb felelősség miatt – kevesebb kockázatot vállal, addig Reisz mintha fordított utat járt volna be. Rövidfilmjei – a Valakinek a valamije, a Külalak vagy a Nekem Budapest szkeccse – precízen megszerkesztett, képileg és dramaturgiailag is gondosan kidolgozott, letisztult produkciók. Több ponton is kapcsolódnak a nagyjátékfilmes debüthöz – magányos és/vagy sodródó férfiszereplők; nosztalgia a középiskolás évek iránt; és Budapest, mint a legfontosabb mellékszereplő – a VAN valami… mégis valami nagyon más.

van_valami3.jpg

Reisz a tipikus elsőfilmes buktatókat – a túlgondolást és a túlzsúfolást –, úgy kerülte el, hogy a kötött formák helyett a kísérletezés és a spontaneitás szabadságát választotta. Részletes forgatókönyv helyett vázlatos, menet közben alakuló szinopszisból dolgozott, bátorította a színészek – köztük a baráti körből verbuvált amatőrök – improvizációit, és korábbi operatőre, Rév Marcell helyett maga állt a kamera mögé a gerilla jellegű forgatás alatt. Ez a felszabadultság köszön vissza a kész film szövetéből is; a cselekmény klipszerű epizódok, játékos etűdök és szürreális pillanatok sorozatából áll össze, a történet mégis koherens és átélhető marad.

A Van valami… a generációs keserveket, a menni vagy maradni emigrációs dilemmáját, a közéleti viták utcaszintre leszivárgott hordalékát és a mindennapok Budapestjének közhangulatát ugyanilyen magától értetődő természetességgel, görcsmentesen tükrözi vissza. Mindezt nem publicisztikai indíttatásból teszi, a film nézőpontja a Woody Allen-i neurotikus értelmiségit és az álmodozó slackert egyszerre megtestesítő Áron nézőpontja; Reiszék az ő világába akarják beinvitálni – többnyire sikeresen – a nézőt. Azok a hétköznapi szituációk, amelyeket hősünk végigszerencsétlenkedik – családi ebéd, állásinterjú, békávézás, romkocsmázás – úgy hitelesek és életszagúak, hogy közben szatirikusan elrajzoltak. A Van valami… számos erénye közül talán a legnagyobb, hogy ezek a jelenetek egyszer sem torkollnak blődlibe vagy öncélú jópofáskodásba. Reisz filmje úgy vicces, hogy nem akar mindenáron az lenni.

És nem is akar úgy igazából semmi lenni. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan az első másodperctől kezdve játszik a nézőjével. Először elhiteti vele, hogy egy szerzői romkomot lát, amelyben az összetört szívű főhős – a műfaj logikájából fakadóan – végül nyilván összejön a villamoson megpillantott rejtélyes ellenőrlánnyal. Aztán joggal várhatnánk azt is, hogy a coming of age sztoriktól megszokott módon Áron a fináléra értékes tapasztalatokkal gazdagodik, és elindul a felnövés rögös útján, miközben a portugáliai kiruccanásnak hála a road movie-k kedvelt sablonjai is megidéződnek majd, vagyis sorsfordító találkozások történnek és a főszereplő életre szóló élményeket szerez.

A romantikus szál ehhez képest cseles módon zsákutcába torkollik, Portugália nem ad választ semmire – ami nem is csoda, hiszen még a kérdést sem ismerjük –, ami pedig a felnövést illeti, Áron a film végén pont ott tart, mint ahonnan elindult.

A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan valójában – metafilmként – azzal mesél a legtalálóbban a főhősről és sorstársairól, ahogy mesél. A cél és jövőkép nélküli, beilleszkedni nem tudó vagy akaró generációk világának és közérzetének illusztrálására talán nincs is adekvátabb és hitelesebb eszköz, mint az a film, amely maga is hasonlóképpen sodródik a stílusok, formák és hangulatok közt, és a végén – beintve a kliséknek és az elvárásoknak – nem hajlandó kész válaszokkal szolgálni.

Reisz diplomamunkája persze a rendező saját helyzetéről, az alkotói útkeresésről is szól – és nem csak az önéletrajzi vonatkozások miatt. A végefőcímben láthatjuk őt is, ahogy a stábtagokkal közösen, Áronnal együtt futnak előre, cél nélkül, csak úgy, a futás kedvéért. A színpadi meghajlást helyettesítő bemutatkozás szimbolikus gesztusnak sem utolsó; mintha azt üzennék vele az alkotók, hogy – kölcsönvéve egy másik magyar közérzetfilm címét –, nem tudjuk pontosan hova tartunk, de „itt vagyunk.”

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr486958267

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2014.12.05. 14:52:02

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tóth Nándor Tamás 2014.12.12. 13:37:54

Nagyon jó cikk, gratulálok hozzá