Életünk napjai - Sráckor

2014. október 03. 08:47 - Huber Zoltán

Még a mozikban

boyhoodtime_resize.jpg
A film a fénykép fagyott pillanatait nyitja, azaz képes akár magát az időt felmutatni. Aki kamerát vesz a kezébe, az óhatatlanul találkozik az örök jelen és a mulandóság ellentmondásaival, de csak igen kevés rendező akad, aki képes megszelídíteni és saját szolgálatába állítani a mozgókép és az idő különleges kapcsolatát. Richard Linklater rendkívül színes és szerteágazó életművében a kiragadott életpillanatok vizsgálata fontos központi motívum, melyhez a rendező a különböző műfaji kirándulások után mindig visszatér.

A Henyék és a Tökéletlen idők körpanorámás tablói után a Mielőtt-trilógia egymás mögé rendezi a pillanatfelvételeket és kirajzolja egy hosszú kapcsolat távlati ívét. A tizenkét éven keresztül forgatott Sráckor logikus továbblépés az életműben, hisz az önmagukban jelentéktelennek tűnő momentumokkal és hétköznapi lenyomatokkal már nem egy adott létállapotot, hanem ennek változását képes rögzíteni. A közérzet, a korszellem letapogatása után azt keresi, vajon kamerával megragadható-e ezen minőségek lassú evolúciója. Linklater lenyűgöző mozgóképes kísérlete elsősorban a felnőtté válást szerette volna dokumentálni, de közben tetten éri azt a láthatatlan folyamatot, ahogyan az átlagos pillanatokból összeáll az életünk története.

boyhood_resize.jpg

A Sráckor reklámértékét az adta, hogy a hatéves főszereplő a játékidő alatt, a szemünk előtt válik férfivá. Aki nagy ívű coming of age történetre, látványos fejlődésregényre vagy izgalmas fordulatokra számít, csalódni fog. Linklater nem hivalkodik az elsuhanó évekkel, nem tagolja a filmet, és elsősorban az érdekli, ami az uralkodó dramaturgiai formákban gondolkodó alkotókat maximálisan hidegen hagyja. Egy hagyományos elbeszélésben a cselekmény a fontos, az író kiemel, kivonatol és koncentrál, azaz olyan kulcseseményeket keres, melyek magukba sűrítik, előre viszik a drámát. Linklater elfordul ettől a klasszikus felfogástól és más utat választ. Az izgatja, a folyamatos jelenből, a mikroszkopikus, teljesen hétköznapi eseményekből hogyan születnek univerzális érvényű történetek.

Annyira hozzászoktunk már a csúcsra járatott elbeszélésekhez, hogy a Sráckor játékideje alatt folyamatosan várjuk a bekövetkező tragédiát. Itt azonban nem a jó és a rossz feszül egymásnak, nem a drámai végzet vezérli a szereplőket, nem valamiféle tanulságos példaként állnak előttünk. Linklater vázolt ugyan egy forgatókönyvet és már a kezdetekkor tisztában volt a figurák sorsával, de a film legfontosabb alkotóelemei együtt formálódtak magukkal a résztvevőkkel. Elsőre nyilván a fizikai változások, az újabb zenék és kütyük tűnnek fel, de ezek korántsem olyan fontosak, mint a környezet, a klíma, az attitűd változásai. Ezek a felszín alatt formálják az életünket és csak akkor vesszük észre őket, ha előkerül egy fotó vagy egy régi felvétel és hirtelen rádöbbenünk, a nyilvánvaló dolgok mellett időközben mennyi apróság is más lett.

boyhood1_resize.jpg
A nagy időtávot átfogó filmek öregebbnek vagy fiatalabbnak maszkírozzák a hősöket, rekonstruálják az adott tárgyi környezetet és kínosan ügyelnek a részletekre, de a hétköznapok láthatatlan, finom módosulásait nem adhatják vissza. Mivel a Sráckor nem egyetlen forgatási időpontból tekint vissza a múlt eseményire, hanem résztvevőként magában a folyamatban van jelen, képes olyasmit rögzíteni, amire a hagyományos fikciós játékfilm képtelen. Linklater munkamódszere a time-lapse videók és az otthon rögzített családi felvételek sajátos keveréke, csak épp itt előre kitalált koncepció mentén, fiktív karakterekkel, társalkotóvá váló közreműködőkkel készülnek a pillanatfelvételek.

Linklater gyakorló apaként szerette volna vászonra rögzíteni a gyermekkor illékonyságát és azt a folyamatot vette alapul, ahogyan az emlékeink születnek. Hiába a gondosan beállított fényképek és sorsfordító eseményekről készült házivideók, általában nem ezekre, hanem a másnak esetleg mellékesnek, kevésbé fontosnak tűnő pillanatokra emlékszünk. A felnőtté válás éveit annak csúcspontjain keresztül modellező elbeszélés helyett Linklater olyan jeleneteket keresett, melyek csak egymás mögé rendezve adnak ki valamit, amit jobb híján a történet szóval jelölünk, holott olyan nagyon sok minden nem történik a szereplőkkel. „Csak” felnőnek és öregszenek. Ez papíron két szó és nem is túl izgalmas, kivéve akkor, ha az ismerőseinkkel vagy velünk esik meg.

boyhood2_resize.jpg
A stáb minden évben három napra összejött, hogy újra felvegye a fonalat és átbeszélje, milyen fordulatok voltak a közreműködők életében. Bár a film váza megvolt, a résztvevők aktuális személyisége és a kor szelleme óhatatlanul rányomja a bélyegét a felvételekre. A Sráckor folyamatában rajzolja ki a figurák, az őket megálmodó és életre keltő stáb, illetve a körülöttük lévő világ finom változásait. Ami igazán meghökkentő, hogy a tudatosan alakított sztorin keresztül mennyi minden beszűrődik a vászonra. A nyilvánvaló korreferenciák (Bush, Obama) mellett az amerikai közhangulat elmúlt tíz éve ugyanúgy kézzel foghatóvá válik, mint a technológia, a popkultúra és a divat változása.

A Sráckor Linklater látásmódjának és sajátos szerzői módszerének lenyűgöző összegzése, a világra rácsodálkozó, önmagát később fotósként megtaláló fiú egyértelműen a rendező alteregója. A film az amerikai rendező türelmes szemlélődése, a jelen és a múlt paradox viszonyára kérdező, a hagyományos történetszövéssel szembeforduló kísérlete. Mellbevágó és katartikus élmény, ahogyan a tapasztalatok személyiséggé, az egyes pillanatok emlékfolyammá tapadnak össze.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr586740545

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.