Szeretném a homokórát - A feláldozhatók 3.

2014. augusztus 28. 13:00 - Huber Zoltán

A mozikban

expendables3x.jpg

A már születése pillanatában kultusszá váló mozi olyasmi a filmesek számára, mint az ultima materia, a Bölcsek köve az alkímiában. A tökéletes képletet sokan keresték már, de egy-két zseniális kivételtől eltekintve az alkotás és a néző kapcsolata nagyrészt kiszámíthatatlan. A felvillanyozó és hervasztó, a menő és a ciki között gyakran meglepően vékonyka határvonal húzódik, a mérleg nyelvét sokszor csak nüánsznyi aránytalanságok lendítik az egyik vagy másik oldal felé. A Feláldozhatók harmadik felvonása sajnos nem ilyen “billegő” darab, hanem fájdalmas pontossággal világít rá a megfelelő önismeret és egyensúlyérzék fontosságára.

Sylvester Stallone, a széria öletgyáros-karmestere kiváló ütemben lovagolta meg az idézőjeles B-retró divathullámát és imponáló tudatossággal kezdte meg a legendás karrier újrahasznosítását. Az önironikus múltidézés azonban korántsem egyszerű dolog: egyik oldalon a kínos korszerűtlenség és az unalmas önismétlés szelleme, a másikon a lealacsonyító hakni, a megalázó vásári bohóckodás rémei kísértenek. Stallone a Rocky felélesztése óta keresi a régi és új, a komoly és komolytalan megfelelő elegyét, eddig mégsem járt teljes sikerrel. Az ideális megoldáshoz hol egészen közel kerül (Szupercella), hol nagyon messzire sodródik (Fejlövés). Amíg azonban ilyen görcsösen ragaszkodik a lassan negyven éve változatlan Sly-imázshoz, a valódi áttörés biztosan elmarad.

A tipikus Stallone-figura két ellentét között ingadozik, a színész-író-rendező már több évtizede ugyanazt a karaktert csomagolja újra. Sportoló, katona vagy rendőr, ő az acéltestű és sebezhetetlen szuperember, aki tökéletesen uralja a testét és a szellemét. A sziklakemény külső mögött természetesen óriási szív dobog, a Stallone-hős érző lény, akit az érzelmei apró papírhajóként dobálnak. A karakterek elmélyítése, az akciók megalapozása férfiasan kemény érzelmek a szomorkás bulldog-nézésből, rekedt hangon, védjegyszerűen torzuló ajkakkal elővezetett monológokból és megmondásokból származna, ám valódi dráma csak igen ritkán születik.

Míg Schwarzenegger rábízta magát az adott alkotókra és számos különböző szerepben volt jelen, addig Stallone önmagára szabta/szabatta a forgatókönyveket. Az általa üdvösnek gondolt módszer mindig felbukkan, a színészkedés és az önparódiába merevedő tragikus-férfias póz nála egyet jelent. A Szupercella tökéletesen szemlélteti a két egykori szupersztár eltérő hozzáállást - míg Arnold rendkívül mókás és könnyed, Sly általában fárasztó.

expendables3.jpg

Az Feláldozhatók-széria egyik elemi problémája, hogy szeretne összekacsintani velünk, meg nem is. Ha egy önparódia okos és őszinte, a közönség szimpátiája és szeretete garantált, azaz nem lenne szükség az állandó önfényezésre. Stallone egyszerre próbál önfeledt örömünnepet és könnyes-giccses nosztalgiát elénk varázsolni, ám a két dolog többnyire kizárja egymást. A legszebb VHS-esztétikát túlhúzó akciószekvenciák örömét az öregedésről, a megváltozó világról és a feláldozhatóságról elővezetett lapos bölcsesség-panelek akasztják meg.

Az egyik percben Arnold szemüvegében tökéletes géppuskatűz tükröződik, a másik pillanatban Sly merev nyakú guruként osztja az intelmeket. A küldetés fikciója és a kortárs Hollywood valósága között erőszakos és nehézkes áthallásokat pufogtatnak a karakterek, a forgatókönyvet egyre masszívabb izzadságszag lengi körbe. A harmadik rész fordulópontjai rozsdásan csikorognak, a beszólások legalább fele nem talál célba, a meglepetések elmaradnak.

Az öregek és a fiatalok keverése Stallone azon igyekezetét példázza, hogy valamiféle átmenetet teremtsen és új életre keltse a műfajt. Mintha képtelen lenne elfogadni az idő múlását, holott a néző épp azért szórakozik jól, mert az efféle akciózás már a múlt, amit jó néha felidézni, de komolyan azért nem vehető. Az idézőjeles zsáner-újragondolásokkal ellentétben itt nincs meg a megfelelő távolság, nincs új megvilágítás. Csak a retró köntöse van, ami harmadszor már kevés.

expendables3y.jpg

Tovább fokozni egy már alapvetően halmozásra és túlzásra épülő ötletet valójában paradox vállalkozás, mely egy adott ponton túl törvényszerűen önmaga ellen dolgozik. Ahogyan az élet minden területén, úgy a mennyiség itt is fordítottan arányos a minőséggel. Egy sztár vonzerejének rendkívül fontos eleme az exkluzivitás, a színre lépése akkor igazán hatásos, ha valamiért különleges.

A Feláldozhatók nagyban épített a katartikus belépőkre és hanyagul odavetett egysorosokra, ám a harmadik részben már annyi ikonikus színész tűnik fel, hogy a néző egész egyszerűen eltompul és a széles vigyor helyett fásultan pipálja a brutálisan hosszúra nyúló névsort. Hiába jó Wesley Snipes, Mel Gibson vagy Harrison Ford, a rengeteg nagy név egymástól szívja el a levegőt. A film valamiféle szilveszteri tévés varieté hangulatát árasztja, ahol a neves sztárok alkalmi fellépőként apró magánszámokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Ezek egy része valóban mókás és felvillant valamit a recept lehetőségeiből, az összkép mégis hervasztó.

Már-már ironikus az a fejlemény, mely nagyban meghatározta a film sorsát. Az egészséges hozamkorlátozásra fittyet hányó alkotás végül azért hasalt el a kasszáknál, mert oda lett a mozibemutató egyedisége. A Feláldozhatók 3. bárki számára hozzáférhetővé vált a neten, eldönthetetlenné téve a kérdést, mire lett volna képes a pénztáraknál. Akárhogyan is történt, a vágyott kult-minőség bizony nincs sehol.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr996644115

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2014.08.31. 18:22:53

Nekem tetszett az első két rész. Az első tényleg ugyanolyan volt, mint ha ott és abban az időben készült volna a film, mint amely korszakot megakarta idézni. A 2.-ban volt egy két nagyon idióta humor, kicsit már-már a parodia határmezsgyéjén volt, de szórakoztató volt. A harmadik rész azonban már csak nyomokban szórakoztató. Az egészet tekintve azonban a sorozat leggyengébb része. Wesley Snipes, Banderas és Gibson karakterei igen szórakoztatóak, de a többiek teljesen jellegtelennek. Minek van benne Jet Li, ha nem verekszik a filmben? (Sajnos túl sok a karakter és egyikkel sem tud igazán mit kezdeni a film, különesen fájó, hogy Arnie alig szerepel) Miért nullázák le az egyik legviccesebb karakter (Crews) rögtön az elején? Hát, hogy behozhassák a fiatalokat, amivel még nem is lenne nagy gond, ha érdekesek lennének. De nem azok, egy mondatos, ezerszer látott karakterek. Csak az időt veszik el az öregek elől. A forgatókönyv gyengébb mint az elsőben, a párbeszédek pedig nagyon esetlennek. Illetve tele van olyan túlzásokkal, öncélú keménykedéssekkel a film, ami már a kategóriában is inkább röhejes, mint sem menő. Azért mint mondtam nem teljesen nézhetetlen a film, a fenti három karakter illetve az első és a végső akció valamennyire elviszi a hátán a filmet. A látvány azonban inkább egy Direct to DVD film színvonalán mozog. De az egész filmre igaz, hogy ez már nem a sztárok fénykorára, hanem a késő 90-es évekbeli - nem mindig moziba kerülő - filmjeikre hajaz. Azért a film nagy részén elszórakoztam, de ez már olyan bünös élvezet, ami után paphoz kell menni. 5/10