Filmvilág blog

Szex, drogok és mock’n’roll - This is Spinal Tap

Eltűntnek nyilvánítva - Különkiadás

2014. augusztus 22. - Huber Zoltán

thisisspinaltap1.jpg

Ma már hihetetlennek tűnhet, de az egérjelmezes lemezlovasok és fenékrázós kántálások előtt a nyolcvanas években még kőkemény rockbandák uralták a terepet. Micsoda idők, micsoda férfias zenék voltak azok, a feszülős leopárdmintás latex, a dauerolt tincsek és a pokoli sminkek világa. Visszhangos gitárzajtól és feltörő fejhangoktól volt hangos az éter, ám senki nem tudta úgy felborzolni a közönség idegpályáit, mint a méltán megemlegetett Spınal Tap. 1984-ben egy egész generáció rázta a fejét a “Big Bottom” és a “Lick My Love Pump” örökbecsű soraira, a rajongók a fülüket fogták elragadtatásukban. Anglia leghangosabb zenekara jött, látott és letarolta a közönséget. Marty DiBergi rendező pedig a hallójáratait nem kímélve alászállt és celluloidra rögzítette a hátborzongató zenekar sorsfordító amerikai turnéját.

DiBergi láthatóan érzi a csíziót, a hatásvadászatot messzire elkerülve olyan traumatikus élményekbe tunkolja a kamerát, mint az egykori tagok halálesetei és a két szerző-zseni kreatív súrlódásai. A rendező terápiás célzattal kapargatja az önnön (vagy esetleg más) hányásába fulladt, a saját cipőjével önmagát halálra verő, spontán öngyulladó, illetve bizarr kertész-balesetben elhalálozott egykori dobosok sorsait. Az interjúkat hallva DiBergi lencséje előtt kirajzolódnak a banda kacskaringós vénái és artériái, a felszín alatt forrongó kémia. David St. Hubbins kozmikus energiái és Nigel Tufnel éteri érzékenysége tűzként és jégként acélosítják a dalokat, közöttük langyos vízként Derek Smalls csorgatja be a basszusait,  “jinget és jangot” teremtve a zenekarban. Felidézve a közös gyerekkori élményeket az is kiderül, Hubbins és Tufnel párosa már az általános iskolában is képes volt csontig hatoló melódiákat írni.

thisisspinaltap.jpg

A veterán rendező vájt szemű, éles fülű riporter, aki sasmadárként tapint rá a zenekar érzékeny pontjaira. Velőtrázó például az a jelentsor, ahol a Stonehedge epikus balladájára épülő, zsigeri szakbarbárságtól lüktető színpadi show születését követhetjük végig. Az őrületes hangversenyek vérfagyasztó szólói és az öltözőkben elkapott szerény életképek mellett DiBergi a banda történetét is csokorba szedi. A korai “Gimme Some Money” és a hallucinogén "(Listen to The) Flower People" után felcsendülnek a katartikus programadó szavak. “Kezdetben vala a sötétség, az űr uralkodott az elemek felett (...) Óóó ritmus, fény és zaj, dicsőség neked - a rock and roll megszületett!” E lírai sorok felpiszkálják a kedélyeket és kísérteties élményekkel gazdagítják a jó ízlésű zeneszeretőket. Nyissuk meg az elménket és fogadjuk magunkba a dallamokat: Tufnel MoBach (Mozart ÉS Back) stílusú zongorajátéka vagy a “Jazz Odüsszeia” improvizációs megoldásai egyenesen az ideggyökeinkre hatnak.

Marty DiBergi mindig jó helyen és időben veszi kézbe és a kamerájával kíméletlenül levetkőzteti a hullámvölgybe kerülő zenekart. A “Smell The Glove” a női melleket és fenekeket művészi programmá emelő borítóterve kiveri a biztosítékot a pozitív szexizmusra érzéketlen kiadónál, míg az új grafikával készülő példányok a mélység új dimenzióját nyitják meg, rávilágítva a tagokban rejlő sötétségre. A katonai támaszpontos klubesten és egy vidámparki bábelőadás előtt tartott fellépés során még a feloszlás szaga is megcsap minket, ám végül mindent legyőz a hangerő. Bár a tagok nyálcsorgató egyéni terveiről (mint a “Saucy Jack” című Hasfelmetsző-musical, illetve Tufnel D-moll trilógiája) talán örökre le kellett mondanunk, a Spın̈al Tap itt maradt velünk. A dicsőséges visszatérés, a komoly társadalmi mondanivalót kompakt formába öntő és a feminizmust új megvilágításba helyező Sex Farm friss szellőket indított be, olyan új dalokat eregetve a világba, mint a “No Place Like Nowhere” vagy a “Hell Hole”.

A két pont a dicsőséges japán turné záróképeivel kerül fel az n-re, az egyébként mai napig aktív zenekar elindult az örökkévalóság rögös útján. Marty DiBergi a lehetetlennel flörtölt és végül sikerült meghódítania a rock ördögét. Műve kőszoborként meredő mementója egy olyan boszorkányos miliőnek, ahol a tízig számozott erősítőt egészen a tizenegyes fokozatig tekerik. Az 1984-ben készült mű tömény kult, a valóság és fikció között megnyílt átjáró, mely a maga paradox módján egy popkulturális jelenség és életérzés tökéletes összegzése. A néző elégedetten dőlhet hátra, A turné kétségtelenül a valaha készült legjobb mocumentary.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr106622991

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2014.08.22. 12:07:28

Merész vagy, a legújabb kutatások szerint mi itt a Kárpát-medencében nem értjük az iróniát... :)

cink.hu/tenyleg-nem-ertik-a-magyarok-az-ironiat-1623345411

Jól emlékszem, hogy a Spinal Tap volt pár éve a Szigeten, a Weyland-Yutani Sátorban? Asszem rögtön a Hamis Retikül Ninják vetítése után léptek fel.

scorsesefan 2014.08.22. 13:17:45

Zseniális ez a film, nem is kérdés. 11/10 :)

Huber Zoltán 2014.08.22. 13:47:42

@Orosdy Dániel: ööö ne haragudj, nem értem, milyen iróniáról beszélsz?! Ez valami, ami az íróknak van?

Én ott voltam a Szigetes koncerten 1984-ben! Rosszul emlékszel, világzenei színpadot szponozálta a Wayland-Yutani, a metálsátrat az Initech támogatta. Brutális buli volt, de a vetítés után először a Sex Bob-omb nyomatta, aztán Spinalék 11-ig tekerték a hangerőt!
süti beállítások módosítása