Le Notti del Terrore. Rendezte: Andrea Bianchi. Írta: Piero Regnoli. Zene: Elsio Mancuso. Kép: Gianfranco Maioletti. Speciális effektusok: Gino de Rossi. Vágó: Ő nem vállalta a nevét. Szereplők: Karin Well, Gianluigi Chirizzi, Simone Mattioli, Peter Bark, Antonella Antinori és még sok más nagyon tehetségtelen ember.

A Nightmare City kapcsán minden bizonnyal sikerült azt a benyomást keltenem, hogy Umberto Lenzi tökéletesen tehetségtelen nímand, aki akkor se tudná rendesen belőni a kamera helyét, ha az élete függne tőle. Ez a legkevésbé sem igaz. Még az említett filmen is látszik, hogy a rendező azért hallott már montázsról, színészvezetésről, kompozícióról, szélesvászonról, költségvetésről stb. Sőt, bizonyítékaink vannak rá, hogy Lenzinek sikerült uszkve negyven éves pályafutása során néhány igazán jó filmet előállítania.

Nem, Lenzi távolról sem dilettáns vagy kontár. Bevállalta a szar filmeket is, mivel pénzt akart keresni. Andrea Bianchi már más tészta. Ő azért kerülhetett a kamera közelébe, mert mindenki más a stábban hülyébb volt nála – kivéve talán a producert. Így aztán hamar megszületett a munkamegosztás: a producer pénzt szerez (kb. egy nagy produkció büfésnénijének napi gázsiját), a második legokosabb – vagyis Bianchi – rendez, a többiek pedig észsorrendben ellátják az egyéb feladatokat.

Közel s távol egyetlen zseni akadt csak, ám az ő lángelmei státusza szinte megkérdőjelezhetetlen.

Piero Regnoli forgatókönyvíró nem művészi színvonala okán nevezhető zseninek, éppen ellenkezőleg: azért hihetetlenül komoly tehetség, mert legalább két olyan szkriptet sikerült eladnia gyors egymásutánban, amely iskolai fogalmazásként sem állná meg a helyét. A Burial Ground minőségéből kiindulva a szintén az ő nevéhez fűződő Nightmare City másik két – mellesleg mexikói illetőségű – szerzőjének az lehetett a legfontosabb feladata, hogy a már megvásárolt könyvet alkalmassá tegye a forgatásra. (A végeredményt elnézve kemény munkával sem sikerült komoly eredményt elérniük.)

Regnoli egyébként az IMDb szerint kétszer is zsűritag volt a Velencei Filmfesztiválon, amire több magyarázat is lehet: az IMDb téved (Regnoli az állítólagos első zsűritagsága idején még egy filmet sem tett le az asztalra, igaz, kritikusként már aktív volt [abból pedig, hogy kritikusként kezdte, ne vonjunk le messzemenő következtetéseket]); az író közeli rokona valami hatalommal-pénzzel rendelkező embernek, aki még a filmes karriert is lezsírozta neki. (Esetleg akad egy 3. magyarázat is: Piero Regnoli fiatalabb korában tehetséges figura volt, és csak később csábult át az erő sötét oldalára, de ebbe most ne menjünk bele.)

A helyenként egész hangulatos, de értékesnek legfeljebb csak „olyan rossz, hogy az már jó” összefüggésben nevezhető Burial Ground színvonalára már a film eredeti címéből és egyik angol címváltozatából is következtethetünk: Le Notti del Terrore, The Nights of Terror – „A terror éjszakái”. Hogy mi ezzel a gond? Elvileg semmi. A szereplők nyilván több – de legalább két – éjszakán át küzdenek a terror okozóival. S valóban, a cselekmény két éjszakát ölel fel, sőt, a bevezetővel együtt hármat. Akkor mi a gond?

Csak annyi, hogy a terror valójában a harmadik éjszakára korlátozódik. Az első éjszaka ugyan dzsanáznak már zombik egy barlangban, de ez csak felütés, intró, a főszereplők még fel sem bukkantak. A második éjszakán pedig legfeljebb az képviseli a rémületet, hogy gyakran mutatnak egy furcsa fejű, kb. harmincéves „gyereket” (a legendás Peter Barkot, alias Pietro Barcella), ahogy az anyja után leskelődik. Illetve egy másik szereplőnek rémálma van, amiről mesél egy keveset.

Slussz, konyec, ennyi.

Ehhez képest a harmadik éjszaka, amely végre tényleg a terror jegyében telik, többes számban kerül a címbe. Bravó.

Nézzük most röviden a sztorit.

Egy tudós (csak az lehet, hiszen hosszú a szakálla és könyvek veszik körül) felfedez valamit. Hogy mit, rejtély. (Tényleg az, mert le merném fogadni, hogy ő sem tudná a választ, ha valaki rákérdezne.) Mindenesetre ez a rémes titok arra készteti, hogy egy amfiteátrum melletti barlangba (bányába?) menjen, és ott kalapáccsal megpróbáljon betörni valami téglaszerűséget. Mielőtt azonban ezt megtenné, megmozdul valami a barlang–bánya–kriptában. A tévéstúdiók fényviszonyait messze überelő kriptafolyosón zombik jelennek meg, és elintézik. (Talán pont akkor fejezték be szegény élőhalottak a téli álmot.)

A hangulatos stáblista után burzsujok érkeznek a vidéki rezidenciára, feltehetően Angliában. (Ezt abból gondolom, hogy a feliratok alatt a kocsik a bal oldalon közlekednek, a kormány is a másik oldalon van és a szereplők angolszász neveken szólítják egymást, de azon se lennék meglepve, ha kiderülne, hogy csak a – szó szerint – névtelen vágó fűzte be fordítva a filmet annak idején.) Két tökugyanolyan barna nő (már Lenzi sem tudott különböző megjelenésű fehérnépeket felvenni a filmjéhez), egyikük fia, a hozzájuk tartozó két férfi és még egy gazdag pár – ezúttal szőke csajjal – alkotják a házban mulatni vágyó díszes kompániát. Jólétükről az ott élő kétfős személyzet gondoskodik.

A megérkezést követő első este – terror helyett – néhány cicivillantással teli szoftszexjelenetre kerül sor (az ágyban hempergő nőket csak az alapján lehet megkülönböztetni, hogy milyen faszi mellett dobálják magukat), ám a körülmények már gyanúsak. Az előjelek egyre baljósabbak (ott van a már említett rémálom, ugye), és meglehetősen furcsa némely szereplő is (főleg a ziláltfejű törpe, akit gyereknek kéne hinnünk).

Másnap mindenki beveszi magát a zöldbe a kastély körül. Dúl a szerelem, a romantika a fűbe csalja az érzéki örömökre éhes párokat.

És akkor megjelennek a zombik.

Nem korábban és nem később. Biztosan egész éjjel mászniuk kellett azon a hosszú szakaszon, amelyet a szakállas prof. – talán a vágás csodájának köszönhetően – néhány másodperc alatt megtett. A lényeg, hogy odaértek: ettől lesz itten terror, kérem, nem a szőrszálhasogató kritikus akadékoskodásától!

Ha már ott vannak ezek a „terroristák”, rávetik magukat az emberekre. Ekkor szabadul el végképp a hülyeség is. Regnoli szkriptjeinek egyetlen komoly tanulsága van, de minden bizonnyal ez sem tudatos munka eredménye: a halottak okosak, az élők buták. Komolytalan tanulság viszont annál több akad. Néhány példa:

• A parkokban rendszeresen elhelyeznek medvecsapdákat.
• Az angol szolgálóknál nincs hűségesebb, párját ritkító a munkamoráljuk: zombivész idején is minden kérést ellenvetés nélkül végrehajtanak, ráadásul maguktól szolgáltatják folyamatosan az italokat a gazdáiknak.
• Ha valakinek egy zombi kést dob (!) a kezébe, lebénul az egész teste.
• Eszközhasználatban (kés, kasza, balta stb.), futásban és mászásban a holtak jobbak az élőknél (biztosan mert okosabbak, ld. a komoly tanulságot).
• Ha megsérültél a medvecsapdától és betörni készülnek a zombik, küldd el az inast, majd egy alabárddal állj abba a sarokba, ahonnan a legnehezebb elmenekülni.
• Ha a házat élőhalottak támadják, érdemes az emeleti ablakokat védeni, a földszinti nyílászárók majd valahogy maguktól kivédik a behatolást.
• Érdemes minden ötletet kipróbálni a gyakorlatban. Például ha egy önjelölt zombológus szerint az élőhalottak – minden korábbi tapasztalat dacára – nem az emberek húsára vágynak, csak a házból kell nekik valami (mondjuk kölcsönbe), akkor érdemes rá hallgatni és beengedni őket. (Meg hát egyébként is biztosan bejutnának…)
• A hiperokos zombikat könnyű becsapni. Érdemes kihasználni, hogy nagyon vonzódnak a lépcsőkhöz: elég elbújni egy lépcsőfordulóban, és kivárni, hogy ellenállhatatlan késztetésüknek engedelmeskedve felmenjenek a tetőre. Aztán szabad az út.
• A „maradjunk együtt” szlogen tényleg csak szlogen, a személyzetre pedig különösen nem vonatkozik.

Ami a stáb szakmai munkáját illeti, értékelhető teljesítményről nem beszélhetünk. A zene röhejes (csak a stáblista alatt jó, azt biztosan lopták), az operatőr vak lehetett, a stáblistán félénken háttérbe húzódó vágó pedig a legjobb esetben is amatőr. Ha komolyan akarnám (tudnám) venni a munkáját, kreténnek titulálnám Bianchit, de ebben már a velem született jó modor is akadályoz. Róla elég annyi, hogy sikerült filmre vennie minden idők legrosszabb Lucio Fulci hommàge-át (feltéve persze, hogy ez nem szimpla lopás, hanem tisztelgés).

A szerző, Regnoli érdemeiről már megemlékeztem. A „színészek” gyengébb alakítást nyújtanak egy bábszínház statisztáinál. Gino de Rossi* – aki kiváló maszkmesteri munkát végzett Fulci filmjeiben, és utóbb dolgozott a Bruce Willis-féle Hudson Hawkon – minden bizonnyal csak fél mázsa gyurmát és egy raklap zsákvásznat kapott a speciális effektusok elkészítéséhez. Az eredmény nem öregbíti a hírnevét. 

Végül hadd ejtsek néhány szót a furcsafejű gyerekről és az anyukájáról. Nem lenne szép tőlem, ha elmesélném a „nagy jelenetet”, ezért csak felhívom rá a figyelmet, hogy a fiúcskát nem véletlenül alakítja Peter Bark, az alacsony termetű színművész és önjelölt illuzionista.

Remélem, kellően homályos maradtam.

Az írás első változata a Sokk Magazin online folyóiratban jelent meg, sokezer webévvel ezelőtt.

*Gino De Rossi valójában nem maszkmesterként dolgozott a filmen, ezeket a feladatokat Rosario Prestopino látta el, aki azonban szintén dolgozott Fulcival, Giannetto De Rossi (Gino névrokona) maszkmester asszisztenseként. A hiba kiszúrásáért köszönet Deliriának!