Nightmare City - Az atomzombik nem azok, amiknek látszanak

2014. június 27. 09:00 - Orosdy Dániel

Filmek az alsó polcról #14

nightmare-city5.jpg

Incubo sulla città contaminata. Olasz, 1981. Rendezte: Umberto Lenzi, Írta: Antonio Cesare Corti, Luis Maria Delgado, Piero Regnoli, Fényképezte: Hans Burman, Zene: Stelvio Cipriani, Vágó: Daniele Alabiso. Szereplők: Hugo Stiglitz, Francisco Rabal, Mel Ferrer, Laura Trotter, Tom Felleghy, és még sokan mások.

Repülőgép tart a leszállópálya felé. Üzenetre, jelzésre nem reagál. Mire földet ér, katonák tömege veszi körül, nem is beszélve a Hugo Stiglitz alakította televíziós újságíróról, aki operatőr kollégájával érkezett a helyszínre, hogy köszöntse Hagenback professzort – ő tervezte az Állami Atomerőművet, amely nemrég szivárogni kezdett. Egyszerre kinyílik a repülő ajtaja, megjelenik a prof… és holmi sajtótájékoztató helyett leszúrja a felé közelítő tisztet! Mögötte agresszív zombihorda tűnik fel, amelynek tagjai rögbijátékosként cikázva követik Hagenback példáját, késekkel, dorongokkal és frissen zsákmányolt géppisztolyokkal esnek az ijedt katonákra.

Cikázva. Késekkel. Géppisztolyokkal. (SOK SPOILER lesz, úgyhogy ha esélyt akar adni a filmnek, NE OLVASSON TOVÁBB!)

nightmarecity.jpgMielőtt továbbmennék a film ismertetésében (jó szokásommal ellentétben szinte kizárólag a cselekmény fordulataira fogok koncentrálni), mélázzunk el egy pillanatra ezeken a részleteken. Ugyan senki egy szóval sem állítja, hogy a támadók zombik, azaz élőhalottak lennének, a helyzet egyértelmű. Umberto Lenzi filmje 1980-ban készült, két évvel A holtak hajnala és – ez a lényeg! – egy évvel Lucio Fulci sikerfilmje, a Zombi 2 után. Utóbbi pénzügyi diadala komoly üzenetet küldött a kor olasz filmeseinek: „Igen, meg lehet csinálni! Egy hazai koppintás is arathat a kasszánál szerte a világon!”

Az egyébként nem éppen tehetségtelen Lenzi az átlagos – azaz könnyen táncbavihető – talján rendezőknél is nagyobb kurva volt, ha pénz és film került szóba: sikerszagot érezve mindig gond nélkül váltott egyik műfajról a másikra (peplum, kémfilm, giallo, poliziesco, whatever…), így a zombihorrort, amit ma főleg Nighmare Cityként ismer és szeret a világ, minden fennakadás nélkül illesztette két kannibáltörténet (az Eaten Alive és a Cannibal Ferox) közé – „csak haladjunk és csilingeljen a kassza!”

Előbbi filmről van most szó, a trash cinema posztmodern remekművéről, egy önreflexív csodáról. A mű forradalmi hozzáállása már az élőhalottak ábrázolásában megjelenik: méghogy lassú, merev vonaglás, agyzabálás, buta nézés! A „lenzizombi” tép, mint a golyó, céllövészi képességei Buffalo Billével vetekszenek, késhasználatban Rambo sem veszi fel vele a versenyt, eleven tekintete zavart cipőorrvizslatásra kényszeríti az Éjjel-nappal Budapest komplett szereplőgárdáját!

Térjünk vissza a cselekményhez.

Stiglitz és operatőr kollégája pont úgy reagál, ahogy ilyen helyzetben a Zemberek szoktak: ijedt arccal nézik az eseményeket. Az operatőr persze filmez, hiszen profi, mit neki néhány terrorista hulla! Néhány perc múlva az újságíró mégis úgy dönt, talán el kéne menni. Viszonylag nyugodtan távoznak.

(Arról, hogy a repülő utasai miért váltak dühöngő rémekké, illetve hogyan tudott a gép mintaszerű landolást végrehajtani, sajnos nem esik szó. Utóbbira a logikus magyarázatot az egy snitt erejéig bevágott pilótaholttestekből kéne kikövetkeztetnünk.)

Stiglitz visszatér a tévéstúdióba, ahol irigylésre méltó hidegvérrel jelzi egy munkatársának, hogy be szeretne mondani valamit élő adásban, ami esetleg másokat is érdekel. (Hová az a nagy rohanás, nem igaz? Ha a néző közben összeakadt egy vérszívó atomzombival, már úgyis késő, ha pedig erre még nem került sor, éppen időben jöhet a finom felhívás.) Néhány körmondat után azonban leállítják az élő adást: a katonaság nem tartja jó ötletnek, hogy az állampolgárok értesüljenek mindenféle randalírozó élőhalottakról. Előbb megoldást találnak a problémára, aztán lehet híradózni. (Végül is a koporsó olcsóbb a golyónál, nem igaz?)

nightmare-city4.jpg

Ekkor bemutatkozik a film másodfőszereplője, akit Francisco Rabal, Luis Bunuel és William Friedkin legjobb haverja játszik, bár ebben a filmben leginkább Richard Crenna zilált testvérére hasonlít (Crenna játszotta Trautman ezredest a Rambo-trilógia mindhárom részében, ha valaki nem tudná). Rabal éppen a nőjével cicázik az ágyban, ami behozza a sztoriba Lenzi legfontosabb fixációját: mellek.

A férfiember általában nem ellensége a kebleknek (a nők sem, bár az ő viszonyulásuk kicsit más), ám a rendezőnek sajátos freudi élményei lehettek: a meztelen női felsőtestek ízléses bemutatása mellett előszeretettel ábrázolja a mellek ellen elkövetett erőszakot is. Magyarán a jobbra-balra ugráló zombik lehetőleg mindig a nők cicijére támadnak, sőt, némelyik gore-jelenetben egyéb véres huncutságokat is elkövetnek azon a testtájon. (Lenzi mellkínzási mániája minden bizonnyal a Cannibal Ferox hírhedt epizódjában érte el a csúcsot, amikor az egyik női szereplőt a melleibe szúrt kampóknál fogva akasztják fel.) Szóval Rabal valamiféle csodaügynök, és nem cicizhet sokáig (elnézést), hiszen mennie kell: hívják a felettesei, helyzet van. A következő jelenetben az elhunyt személyek már betörnek a tévéstúdióba (hol voltak addig? miért oda mentek? miért nem vették észre őket?), és kezdetét veszi az említett mellközpontú gyilkolászás.

nightmare-city6.jpg

Stiglitz barátunk sem marad ki a dologból: egy másik helyiségből monitoron követi az eseményeket, tehát („miért is ne?”-alapon) ajtót nyit a kopogtató zombinak – majd jól rá is csapja a kezére! Menekülésre utasítja a kollégákat, míg ő hősiesen az ajtó elé áll.

Behatolnak a szörnyek!…

Stiglitz felkap egy kisméretű tévét, hozzájuk vágja, mire a készülék felrobban. (A márkáját nehéz kivenni, de esélyes, hogy egy messzire szakadt Videoton Colorstarról lehet szó.) Hősünk nehezen ugyan, de elmenekül egy VW bogárral. A feleségéért indul, aki orvos, és aznap (hogy, hogy nem…!) bement dolgozni a kórházba, pedig reggel betegnek mondta magát. Stiglitzné derék doktor módjára a betegeivel foglalkozik, nem hallott az eseményekről.

Világsztárunk, Mel Ferrer – aki korábban letiltotta Stiglitz tévéüzenetét – titkos hadiszálláson tárgyal Raballal és a többi katonai góréval (köztük idegenbe szakadt hazánkfiával, Felleghy Tomival). Ebben a filmben ugyanis kapunk magyarázatot az élőhalottak létére, méghozzá tudományosan megalapozott magyarázatot: a nukleáris sugárzásnak kitett emberek változtak zombivá, és azért szívnak vért, mert pótolni akarják saját elhasznált vérüket, valamint azért csak az agyukat elpusztítva lehet kiírtani őket, mert az idegközpont károsodása bénulást idéz elő a testükben, aminek a végeredménye HALÁL.

nightmare-city3.jpg

Logikus, nem? Még szerencse, hogy analfabéták is írhatnak forgatókönyvet (biztosan tollba mondják, mittudomén). Rabal is erre gondolhatott először, amikor a megbeszélés után telefonhoz nyúlt, de az ügynöke kirúgása helyett végül inkább az asszonynak szól, hogy vigyázzon magára otthon (jól jöhetnek még azok a mellek). Az eddig teljesen eseménytelen élet a Rabal-háztartásban egy csapásra megváltozik: az asszonyka előbb a magától működő fűnyíróval, majd egy véres késsel meggyalázott műalkotással szembesül. Kísérteties, nem?… (Nem. Azok a kísértetfilmek.)

A cseppet sem szerény önbizalmú szerzők új szálat hoznak a történetbe Ferrer lányának és férjének bemutatásával. Nekik a tábornok apuka adja le a drótot, hogy jönni kéne a biztonságba, de az ifjú pár inkább elszökik a természetbe, amivel tudtán kívül megóvja az életét. Közben a zombik újabb meglepetéseket okoznak: ezúttal természetesen Stiglitzné kórháza ellen mennek (szegény újságírója nagyon rájár a rúd, mindenhova követik), méghozzá nem is akárhogyan. Egy bezombult katona szó szerint kupán vágja még élő kollégáját, mire az élőhalottak meglepetésszerűen kivetik magukat egy autóból. (A lenzizombi nem csak az átlagos zombinál, az átlagos horrorszereplőnél is sokkal értelmesebb.)

A kórházban, Stiglitz és Stiglitzné egymásra találása és menekülése idején kerül sor a legemlékezetesebb jelenetre – méghozzá a műtőben, ahol Stiglitzné a profnak asszisztál. Az ősz orvos ugyanis nem az a kukoricázós fajta: amikor atomzombik rontanak a helyiségbe, cirkuszi artista módjára hajítja bele egyikükbe a szikét. A mutatványtól azonban nem hatódnak meg a támadók, csúnyán elintéznek mindenkit, végül egyik a műtét miatt vágott nyílt sebből, a másik a vérutánpótlásért felelős zacskóból pótolja elhasznált szöveteit.

nightmarecity2.jpg

Stiglitzék menekülőre fogják, a katonák egy teremben fontoskodnak, közkedvelt másodfőszereplőnk, Francisco Rabal pedig keményen megdolgozik kiemelt státuszért: a város felett röpköd helikopterrel, ami minden bizonnyal komoly félelmet kelt a gonosz zombik tömegében. (A film hátralévő részében gyakorlatilag erre korlátozódik a jelenléte.) Itt vannak azonban a fiatalok, Ferrer lánya és veje. Ők ugye kimenekültek a zöldbe, a hír azonban könnyű szárnyakon száll, így hamar értesülnek róla, hogy a várost szükségállapot alá helyezték. Mi a természetes reakció ebben a helyzetben?

Én – főleg ha egy tábornok lánya lennék – semmiképpen nem akarnék oda menni, ahol szükségállapot van, hiszen ott szükségállapot van. Ferrer lányát más fából faragták, neki első dolga lenne visszatérni, ám ekkor megérkezik a másik páros, akikre vártak. Autóval jönnek, de zombibbak már nem is lehetnének. A férfi szigonypuskát (MIÉRT PONT SZIGONYPUSKÁT?!) vesz elő, és lelövi Ferrer vejét, míg a lányt a zombinő intézi el. Nekik ennyi szerepük volt a filmben. Két jelenet miatt önálló szálat különítettek el nekik a történet finoman szőtt szövetében. Ilyen bohém fiúk voltak ezek a forgatókönyvírók.

Egy másik szálon ugyancsak szürreális epizód veszi kezdetét. Lenzi nem figyelt oda eléggé a színészek összeválogatásakor (elég nehéz elhinni egy ennyire gondos rendezőnél, de mégis), így Rabal feleségénél egyszercsak megjelenik egy tökugyanolyan, sötét hajú, olasznak tűnő nő, akit csak nagy nehézségek árán lehet megkülönböztetni a közkedvelt katonai ügynök kebelbarátjától. Az új szereplő persze csak zombicsemegének érkezett, így miután rájönnek, hogy Rabalné nem zárta be a pinceajtót, a szegény barátnő áldozattá válik (magától értetődően fedetlen felsőtesttel). Rabalné elővesz egy pisztolyt, és elindul valahová. (Jujj!)

A Stiglitz-házaspár zsákmányolt autójával kénytelen megállni az út mentén benzint vételezni. Stiglitz a „gyors tankolás – még gyorsabb menekülés” elv alkalmazása helyett komótosan körbejárja a terepet, és amikor felfedez egy hullát, levonja a logikus következtetést: „Itt biztonságban vagyunk, ihatunk egy kávét.”

A modern technika kritikája és a környezetvédelem gondolatának életszerű megfogalmazása után egyszerre mégis felbukkannak a csúnya gonoszok. Siglitzné szembesül velük, és persze egyből a férjének szól, aki a korábban megtapasztalt következetességgel jár el: otthagyja a csurigtankolt autót, bemenekül a házba, és miután egy baltával magára haragította a zombikat, őszinte megdöbbenéssel szembesül vele, hogy megkaparintották a kocsiját. (Mellesleg ez a fegyverhajigálósdi nem igazán akar beválni: se a pörögve repülő szike, se a hasonlóan mozgó balta nem izgatja zombiékat.)

Nyilván én vagyok a hülye, hogy a feleségem nyivákolását meghalva egyből elfötörtem volna vele és az autóval együtt a francba, de ez az én hibám. Hőseink végül is jobban járnak: felrobbantják a saját kocsijukat az élőhalottakkal együtt, aztán gyalog mennek tovább. Sokkal biztonságosabb.

Stiglitzné persze elkezd nyafogni, fikázza a szép új világot, lassan mégis kikötnek egy templomnál. Bíznak benne, hogy az atomvámpírzombik ugyanúgy nem vevők a vallásra, mint Drakula, úgyhogy betérnek a szent helyre. Ennek köszönhető a film második legemlékezetesebb jelenete.

nightmare-city.jpg

Hőseink egy papot vesznek észre, aki a Bibliát bújja. Nehéz kitalálni, hogy őt valójában már átcsábították a nukleáris erő sötét oldalára, de mindegy. A profilból vett pap mögött, a háttérben, a kamerával szemben állva reménykedik valami jó hírben a Stiglitz-házaspár. A nő a plébános felé szalad, mire az odafordítja a másik orcáját: Ó JAJ, HISZEN EZ EGY ZOMBI! A papzombi lecsapja Stiglitzet egy gyertyával (!), aki mindössze párja szellemi támogatását veheti igénybe a nehézség leküzdésére: az asszonyka teljes erejével ijedten néz, amíg a férfi elintézi az atomvámpírzombipapot. És itt időzzünk el egy kicsit.

A film megtekintésekor éreztem ennél a résznél, hogy valami furcsa. Mármint az eddigieknél is furcsább, de néhány másodpercig nem tudtam rájönni, mi zavar. Aztán beugrott. Gondoljuk csak végig. Ha a pap az előtérben állva a „jó” profilját mutatja a kamerának, és a másik oldalán Hőseink állnak, akkor nekik látniuk kell a rossz profilt! Ám ők nem láttak semmit, méghozzá olyannyira nem, hogy Stiglitzné csak a pap megfordulásával egy időben veszi észre a bezombult arcrészt – amit egészen addig nézett! Ekkor viszont üvölt, ahogy Lenzi vágyai szerint a néző is üvölt a „meglepetéskor” (én mondjuk nehezen hiszem, hogy bármelyik homo sapiens sapiens számára kétséges lenne a helyzet, aki képes felkapcsolni a villanyt, vagy megnézni egy filmet. Vagy levegőt venni).

Az atomzombikat önfeledt légikirándulással konstans rettegésben tartó Rabal visszatér a földre, csakhogy minden veszni látszik: a katonák bezombultak, még arra sincs ember, hogy az időközben kikísérletezett gázt bevessék, sőt, szegény Felleghyt is elintézték a rosszak. Rabal megígéri, hogy azonnal visszatér a bázisra, ezért első útja a nőjéhez vezet, akire mély benyomást tettek a ház hívatlan albérlői. A szomorú férj leválasztja a fejét a testéről.

Stiglitzék közben egy vidámparkba érnek, amely katonák tetemeivel van tele. Dzsippet sajnos nem tudnak zsákmányolni, viszont – szerencsére – újságíró és orvos létükre jobban kezelik a gépfegyvereket a profiknál: hullanak a zombik, mint a legyek. Rabal éppen kimentené őket szorult helyzetükből kedvenc helikopterével, amikor A FÁRADT STIGLITZNÉ ELENGEDI A KÖTELET ÉS A VESZTÉBE ZUHAN!!!!!! Meghalt szegény! Pedig már annyira a szívünkhöz nőtt… És ha valaki azt hinné, hogy ezzel vége a nagy meglepetéseknek, hát kapaszkodjon meg a székében.

Stiglitz egyszer csak felül az ágyában, mellette a felesége szunyókál békésen. Mégis bevetették a gázt? A modern orvostudomány megmentette a hullámvasút tartószerkezetén ide-oda csapódó nőt??

Nem.

Az újságíró csak álmodott. Álmodta az egészet. Semmi nem igaz, amit eddig láttunk. Minden csak álom volt, délibáb, vízió. Nyilván ezért viselkedett mindenki úgy, mint a bekatizott kretének. Ó, de jó, legalább erre is van magyarázat! Micsoda húzás! Ez ám az igazi bravúr!! Le merném fogadni, hogy a Közönséges bűnözők forgatókönyvírója, Christopher McQuarrie utólag elküldte Lenziéknek az Oscar-díját, hiszen ekkora csavart még a nagy Roald Dahl Shyamalan-filmekbe belepistult édesanyja se tudna kitalálni! Őrület. Minden zavaros részlet rendszerré áll össze, egyszerre értelmet nyer a szikét hajigáló orvosprof és az arcával zsonglőrködő pap is. CSODÁLATOS! A filmnek azonban még nincs vége. Vagy… Mi ez most?… Hoppá! Rátenyereltem a kapcsolóra, ez megint az eleje!… Állj. Nem lehet az eleje, a kijelző szerint a 80. perc után járunk. Tehát ez még a film része. Véletlenül rámásolták a lemez végére a stáblista utáni részt? Nem valószínű. Hát akkor nézzük, mi lesz.

Repülőgép tart a leszállópálya felé. Üzenetre, jelzésre nem reagál. Mire földet ér, katonák tömege veszi körül, nem is beszélve a Hugo Stiglitz alakította televíziós újságíróról, aki operatőr kollégájával érkezett a helyszínre, hogy köszöntse Hagenback professzort – ő tervezte az Állami Atomerőművet, amely nemrég szivárogni kezdett. Stiglitz visszaemlékszik az álmára. Érez valamit…

Egyszerre kinyílik a repülő ajtaja, megjelenik a prof… Stiglitz ordítani készül, ám ekkor VALAMI HIHETETLEN TÖRTÉNIK!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Csakhogy én azt már nem árulom el. Tessék megnézni a filmet. Ez a pillanat ugyanis a végtelen magasokba emeli a trash-t mint olyat. Aki kihagyja, csak magára vethet. Tényleg hihetetlen.

Az írás első változata a Sokk Magazin online folyóiratban jelent meg, sokezer webévvel ezelőtt.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr346407535

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.