Kutyavilág - 12 film a négylábúakról

2014. június 17. 15:18 - filmvilág

Piszkos12

A múlt héten került mozikba Mundruczó Kornél Cannes-ban is díjazott filmje, a Fehér isten, amely egy gazdájától elszakított kutyáról szól. Ennek apropóján döntöttünk úgy, hogy Piszkos12 rovatunkban bemutatunk 12 fontos és kevésbé fontos, de mindenképpen izgalmas „kutyás filmet”. A válogatás nem reprezentatív, cserébe viszont kellően eklektikus, mind a minőséget, mind a műfajokat, mind a filmek származási helyét illetően. A méltatlanul mellőzött címeket a kommenteknél lehet reklamálni.

Lassie hazatér (Fred M. Wilcox, 1943) 

lassie hazatér.jpg

Kutyafilmes összeállítás természetesen nem készülhet Eric Knight klasszikusa, illetve a belőle forgatott adaptációk említése nélkül. A világ leghíresebb skótjuhászának történetéből megszámolhatatlanul sok feldolgozás készült már, és amíg ember és kutya létezik a Földön, addig Lassie újra és újra fel fog bukkanni a képernyőkön. Az 1940-ben megjelent regényt szinte azonnal, már ’43-ban megfilmesítette az MGM, a lehető legnagyobb szöveghűségre törekedve. A Lassie hazatér semmiképp sem nevezhető filmtörténeti klasszikusnak (ilyet a későbbi adaptációkban sem találunk), kétlábú szereplőinek alakítása mai szemmel nézve bántóan színpadias (vagyis megfelel a kor sztenderdjeinek), és nélkülöz mindenféle dramaturgiai árnyaltságot. A bemutató idején mégis óriási siker lett, az MGM rögtön készített is hozzá egy folytatást (Lassie fia, 1945), amit újabb és újabb részek, illetve 1954-ben egy Emmy-díjas tévésorozat követett. Érdekesség: a Lassie-t alakító Pal annyira ügyes színésznek bizonyult, hogy a Lassie hazatér hat folytatásában is ő személyesítette meg a címszereplőt, a 19 éven át futó tévésorozatban pedig az ő utódai váltogatták egymást. (BS)

 
A sorompók lezárulnak (Vittorio De Sica, 1952) 

De Sica klasszikusa állandó szereplője a „minden idők legjobb filmjei” válogatásoknak, jelölték Arany Pálmára és Oscarra (legjobb forgatókönyv kategóriában), nevezte kedvencének Ingmar Bergman, idézett belőle Michel Hazanavicius a körülrajongott A némafilmesben, remake(-ek) készültek(/-nek) belőle, stb. stb. Régen kanonizált, kőbe vésett klasszikusról beszélünk tehát, amibe éppen ezért nem célszerű belékötni – ma mégis megteszem. A mű alapvető érdemeit persze dőreség lenne vitatni, az apróságokon azonban ez esetben is sok múlik. Míg ugyanezen alkotók Biciklitolvajokja mai szemmel is megrázó alkotás, az idős Umberto D. szomorú esete már vet fel kérdéseket, főleg hogy mi indokolja a történet több elemének giccshatárig történő kitolását. A zenehasználat kendőzetlenül hatásvadász, a szereplők feltűnően könnyen feloszthatók a „jók-rosszak” tengely mentén, a szkript fontos kérdésekre nem ad választ (pl. hogy a főszereplő miért vetné magát inkább vonat elé, mint hogy olcsóbb szállást keressen). A rendező és Cesare Zavattini forgatókönyvíró már az első percben arra „kényszeríti” a nézőt, hogy együtt érezzen a főszereplővel, akiről viszont alig árulnak el valamit (a múltjáról annyi derül ki, hogy 30 évig köztisztviselő volt, ami minimum ambivalens információ: nagy kortárs filozófusunk is megmondta már, hogy a „mamelukok” eredendően „szolgalelkűek”). Hasonlóan felemás a hagyományos „az ember legjobb barátja” szerepét játszó Flike kutya ábrázolása: Umberto után ő a legfontosabb karakter, aki egy idő után a dramaturgiának is meghatározó összetevője lesz, mégis viszonylag keveset látható a vásznon (kár, nagyon aranyos az eb). Szerencsére a felsoroltak minden bizonnyal csak engem zavartak, és még engem sem annyira, hogy rossz vagy akár közepes filmnek tartsam A sorompók lezárulnakot. Szép üzenetet közvetítő, mélyen humánus alkotás, mely némafilmként is kiválóan működne, és a kutya-ember kapcsolatról is sokat elmond – nem vele van baj, a kánont kéne végre alaposan felülvizsgálni. (OD)

 

Fekete fülű fehér Bim (Sztanyiszlav Rosztockij, 1977)

Nem csak a hanyatló nyugatnak, a keleti blokknak is megvolt a maga kutyahőse Bim személyében, aki Gavriil Trojepolszkij Állami Díjas regényéből lépett át a mozivászonra. A történet kétlábú főszereplője Ivan Ivanovics, akit többszörösen is sújt a sors: máig a háborús sérülését nyögi, pár éve pedig fia és felesége is meghalt, így egyedül éli nyugdíjas éveit, mígnem magához vesz egy albínó szettert. Bim fajtájának minden előnyös tulajdonságával rendelkezik, okos, szép és hűséges, de pigmenthibája miatt az illetékesek nem hajlandóak származási papírokat adni neki. Mai szemmel nehéz megérteni, miért olyan kardinális kérdés ez, ahogy a szocialista propaganda is kizökkentheti a nézőt (a Bim és gazdája életét megnehezítő „rossz emberek” mind reakciósok, de a társadalom és a közösség többségében jó szándékú, önzetlen emberekből áll), a történet mégis működik, köszönhetően természetesen a kutyahűség univerzális témájának (amikor Ivan Ivanovics kórházba kerül, Bim a keresésére indul) és a címszereplő alakításának. Tény, hogy a kötelező „vörös farkak” lenyisszantásával akár másfél órában is el lehetne mesélni ezt a sztorit, a 180 perces (!) játékidő mégsem tűnik hosszúnak. (BS)


A falka
(Robert Clouse, 1977)

pack77.jpg

A filmtörténet ugyan legfeljebb Bruce Lee-vel közös művei miatt jegyzi Robert Clouse nevét, pedig több volt ő A sárkány közbelép és a Halálos játszma (társ) rendezőjénél: írt forgatókönyvet egy korai Spielberg-tévéfilmhez (Valami gonosz), könyvet világsztár barátjáról (ebből készült Rob Cohen filmje, A sárkány - Bruce Lee élete), jelölték rangos díjakra (rövidfilmekért, egyszer Arany Pálmára, kétszer Oscarra). A vizuális érzékéről híres – pályáját fotósként kezdő –, de számtalan forgatókönyvön is dolgozó Clouse-t valószínűleg siketsége gátolta meg abban, hogy azt a karriert fussa be, amelyet A sárkány közbelép sikere után „illett volna”, viszont így is fűződik a nevéhez más érdekes munka is, igaz, kizárólag a B-kategóriából. A falka című olcsó horror nem tartozik a filmművészetet megújító nagy alkotások, vagy akár a kiemelkedően hatásos exploitation munkák közé, a maga nemében mégis kifejezetten jól sikerült mozi. A történet gyakorlatilag a Madarak és a Cápa ügyes kombinációja, eredetiséget nagyítóval se könnyű találni benne, de a karakterek hitelesek, a feszültnek szánt jelenetek feszültek, rendben van a tempó, és még csak sokkal többnek sem akar látszani annál, ami, miközben azért megpendíti az emberi felelőtlenség témáját is (a gyilkos falkát alkotó ebeket a könnyelmű nyaralók fogadták be, majd hagyták magukra). A kutyás horror alműfaja nem tekint vissza hosszú múltra, túl sok filmet sem sorolhatunk ebbe a kategóriába, de a legjobb minden bizonnyal Bruce Lee amerikai barátjának nevéhez fűződik. (OD)

 

A fehér kutya (Samuel Fuller, 1982)

whitedog.png

Az „ember legjobb barátja” és a „vérengző fenevad” archetípusa ritkán testesül meg egyetlen jószágban, Fuller filmjében azonban épp ez a helyzet. A fehér kutya abból a szempontból is kuriózumnak számít a családbarát Disney-mozik és a véres horrorfilmek mezőnyében, hogy egyik vonulatba sem sorolható be. A történet első harmada ugyan hamisítatlan, Stephen King-i ihletésű rémmozit ígér – egy fiatal színésznő magához veszi az általa elgázolt gyönyörű fehér németjuhászt, aki eleinte tökéletes háziállatnak és személyi testőrnek bizonyul, majd rejtélyes módon ámokfutásba kezd –, a folytatásban mégis inkább fajsúlyos társadalmi kérdések kerülnek fókuszba. A kutyáról ugyanis kiderül, hogy „csak” a feketéket támadja meg, mert előző, fajgyűlölő gazdája erre programozta be. Új tulajdonosa nem hajlandó elaltatni a jószágot, helyette megpróbálja átkondícionáltatni egy állatkerti trénerrel, aki történetesen afro-amerikai. A fehér kutya ennél fogva nem a primér izgalmakról, ember és kutya véres küzdelméről szól, hanem a rasszizmus beágyazottságáról és „tanult” előítéleteink megváltoztathatóságáról (vagy megváltoztathatatlanságáról) elmélkedik, kétségkívül szórakoztató és stílusos módon. (BS)

Cujo (Lewis Teague, 1983)

cujo.jpg

Stephen King egyik legerőteljesebb, legkegyetlenebb és legjobban sikerült könyve (annak ellenére, hogy masszív kokain-és alkoholkábulatban írta, saját bevallása szerint nem emlékszik, hogyan született – bár egyes vélekedések a kokain-és alkoholkábulatot hajlamosak a regény kiváló minőségének magyarázataként kezelni), finoman szólva sem egyértelmű filmes alapanyag: cselekményének lényegi része egy lerobbant kocsi belsejében játszódik, ahol egy kétségbeesett anya próbálja óvni gyermekét egy megvadult bernáthegyi őrjöngő dühétől. Az állat-horror specialista Lewis Teague (Alligator) azonban nem ismer lehetetlent: olyan eszeveszett, brutális, torokszorongató ámokfutást kreál a sztoriból, ami ellen lehet ugyan kifogásunk, csak nem biztos, hogy van bármi értelme. Pedig lássuk be, nincs könnyű dolga: a kutya az bizony olyan állat, amit meg kell mutatni. Mindenki tudja, milyen. Kamuzásnak az esélye sem merül fel (lásd a remekül eltalált poénnal megidézett Cápa), itt nincs kecmec, a bernáthegyi szárazföldi ragadozó, báb, vagy beöltöztetett statiszta picit kiölné a feszültséget a történetből (CGI ugye nyista, 1983-at írunk). Marad a valóságos, hússal, testtömeggel és fogakkal felfegyverzett állat, akit utasítani kell. Nem tudom (nem is biztos, hogy akarom tudni), milyen eszközökkel sikerült kihozni a címszereplőből alakítását, de jelenléte minden pillanatban hibátlan, rettenetesen hiteles, sőt, drámai mélységeket és jellem (vissza)fejlődést is felmutat. Nincs az a több emelet magas T-Rex, nincs az a trükkspecialisták által kreált szörnyeteg, ami zsigeribb rettegést képes kiváltani, mint ez a szerencsétlen, elkárhozott, de jobb sorsra érdemes dög, akinek legszívesebben megvakargatnád a buksiját, ha nem tartanál attól, hogy közben tőből kitépi a karodat. Címszereplőnkre tehát nem lehet panasz, szerencsénkre azonban a drámaiság, sőt, a mélyen emberi tragédiák súlya sem hiányzik a sztoriból, még úgy sem, hogy az alkotók finomítottak némiképp a regény gyilkos lezárásán. Mindezek ellenére mégis azt kell mondanom, hogy a legjobb dolog a filmben Jan de Bont zseniális, megállíthatatlan sebességgel pörgő, ugráló, fizikai korlátokat figyelmen kívül hagyó kameramunkája: a Cujo miatta igazán kiemelkedő horror-élmény. (NA)

 

Animales racionales (Eligio Herrero, 1983)

„Kutyás film” alatt érthetjük a Beethoven-szerű, lehető legszélesebb közönséget megcélzó családi vígjátékot, de érthetjük alatta a pornográfia legsötétebb bugyrainak tabukra fittyet hányó alkotásait is. Mainstreamet és undergroundot e tekintetben látszólag végtelen távolságok választják el egymástól, de legalább egy filmnek sikerült – bizonyos fokig – közös nevezőre hozni a két szélsőséget. A spanyol Animales racionales ugyan minden, csak nem családi vígjáték, viszont a fő jegyei alapján rétegműfajba sem sorolható: alapvetően egy posztapokaliptikus filmről beszélünk, ami manapság (ismét) különösen népszerű.

De milyen posztapokaliptikus film ez?!

A jól láthatóan fillérekből, három ismeretlen színésszel forgatott moziban egyetlen értelmes szó nem hangzik el; a szereplők többnyire meztelenül mutatkoznak, és a biztonság kedvéért a játékidő jelentős részét is erotikus jelenetek töltik ki; az apokalipszisról érdemben nem sokat tudunk meg, ahogy tulajdonképpen történet sincs, a lassú indítás után mégis meglehetősen mozgalmasan követik egymást az események; az egyik percben mintha exploitation-, a következőben mintha művészfilmet néznék; és akkor ott van még az a kutya is... Az első harmad végén belépő élelmes blöki megzavarja az állatias férfi – érzékeny férfi – kiszolgáltatott nő hármasának egyébként sem tökéletes összhangját, míg végül az asszonykának gyakorlatilag választania kell a három hím közül.
Hogy pontosan mit szerettek volna elérni az alkotók, nehéz megmondani, egy biztos: furább filmet kitalálni is nehéz lenne. Az Animales racionales a leírtak alapján betegesnek és felkavarónak tűnhet, pedig tulajdonképpen visszafogottan tálalja még a bestialitást is, miközben érezhetően próbál valami fontosat mondani az ember állatias természetéről. Hogy sikerült-e neki? Minden érdeme ellenére Herrero műve inkább érdekes, mint értékes alkotás, és csak azoknak ajánlható jó szívvel, akik türelmesen és megértéssel közelednek mindenféle mozgóképes kuriózumhoz. Ez nem a Beethoven. (OD)

 

Hacsikó (Seijirô Kôyama, 1987); Hacsi, a leghűségesebb barát (Lasse Hallström, 2009)

hacsikó.jpg

Aki azt gondolná, hogy Lassie történetével lehet a leghatékonyabban megdolgozni a nézők könnycsatornáit, az természetesen téved. A hosszú utazás után hazatérő négylábú toposzánál létezik szívszorítóbb: a gazdájához még a síron túl is hű kutya sztorija. Számtalan ilyen esetről tudunk (a Wikipedia is felsorol párat), de mindközül a japán Hachikō a leghíresebb. Az Akita fajba tartozó ebet a tokiói egyetem egyik professzora vette magához 1924-ben. A kutya rendszeresen elkísérte gazdáját a vasútállomásra, majd a nap végén kiment elé a vonathoz. Napi rutinját folytatta az után is, hogy a professzor nem tért vissza az egyik útjáról. Hachikō kilenc éven át, egészen a haláláig, minden egyes nap, ugyanabban az időpontban megjelent az állomáson, és várta, hogy megjöjjön a gazdája. Történetét hamarosan egész Japán megismerte, halála után szobrot állítottak neki azon a helyen, ahol éveken át hűségesen várakozott, 1987-ben pedig egy játékfilmben is fejet hajtottak előtte. Seijirô Kôyama rendezése visszafogott stílusban, felesleges hatásvadászat nélkül meséli el a nem túl bonyolult történetet. Lasse Hallström amerikai verziója egy fokkal bátrabban használja a nézőríkató eszközöket (ilyen az elégikus zonoraszólamokból felépülő soundtrack), de hiába nyilvánvalóak a filmesek szándékai, a popcorn mellé azért tanácsos néhány zsebkendőt is bekészíteni. (BS)

 

Kutyám, Jerry Lee (Rod Daniel, 1989)

kutyám jerry.jpg

A csillagok különösen szerencsés együttállása szükségeltethetett, hogy ez a film ennyire összejöjjön: egyszerre kapunk tökös, akciódús, hamisítatlan kilencvenes-évek (oké, 89) hangulatot árasztó zsarufilmet, cinikus humorú komédiát, és (kis megengedéssel, de) családbarát kutyás filmet. Számlálhatatlan bármikor idézhető poén, a sablon-jeleneteket is újraértelmező, ötletes megoldások (minden idők legröhejesebb vallatását ennek a filmnek köszönhetjük) csúcsformában alakító, bár szakmájuk felé kétségkívül nem éppen a method-acting felől közelítő színészek. Ez volt az a korszak, mikor James Belushi abszolút sztárnak számított, teszem hozzá gyorsan: teljesen megérdemelten. Csak Bill Murray-hez mérhető flegma lazasága, mindent és mindenkit lesajnáló tekintete, napszemüvege és gyűrött zakója, csálé nyakkendője ugyanúgy részei a figurának, ahogy az a (teljesen értelmetlen, de) hipercool jelenet, amiből megtudhatjuk, hogy annyira elfoglalt kopó ő, hogy kénytelen öngyújtóval melengetni a pizzát a kocsijában (érdekes, hogy ez idő tájt a szokatlan pizzafogyasztási szokások hozzátartoztak az igazán kemény zsaru-imidzshez, lásd még: Cobretti nyomozó és az olló esete). A pofonegyszerű alapkoncepció, miszerint vedd a „magányos zsaru új társat kap, és a kezdeti ellenségeskedés után rájönnek, hogy egymásnak teremtette őket a sors” csontig rágott (haha) kliséjét, és a társat cseréld le kutyára, hibátlanul működik, minden lehetséges aspektusa kitárgyalásra kerül, egy pillanatra sem érezzük, hogy az alkotók rájátszanának a Jerry Lee személyében birtokukban lévő aduász erőltetésére. Bár a mozi legnagyobb erényei a záporozó egysorosok és a lendületes akciók, be kell vallanom, mikor az a gyönyörű német juhász lassított felvételen megindul, hogy halált megvető bátorsággal megállítson egy kamiont (!), minden egyes alkalommal (igen, most, az újranézéskor is) szó szerint könnybe lábad a szemem. Csodálatos. (NA)

 

Max 3000 - Az ember legjobb barátja (John Lafia, 1993)

max3000.jpg

Valószínűleg kevesen számítottak rá, hogy a Gyerekjáték 2. rendezője egy korszakos remekművel örvendezteti meg a közönséget. Ez nem is történt meg, John Lafia ’93-as opusza azonban olyan különleges – különlegesen bizarr – műfajhibrid, hogy mindenképpen figyelmet érdemel. A történet szerint Dr. Jarret (Lance Henriksen) kétes hírű génlaborjából eltűnik egy mutáns kutya, amely vérengző fenevaddá fog változni, amint kiürül szervezetéből a nyugtató.
A legszebb B-kategóriás horror-hagyományokat idéző nyitány után azonban más modorban folytatódik a film. Az ekkor még jámbor és barátságos Max az őt kiszabadító riporter kertvárosi házába kerül, ahol egymást követik a családi vígjátékba illő mókás epizódok, miközben egy másik szálon két, a 80-as évek buddy-movie-jaiból szalasztott rendőr nyomozását követhetjük. A fináléra persze kibújik Maxből a vadállat, és a vérre szomjazó néző is megkapja azt, amire vágyik, de a film nem a – mai mércével visszafogottnak tekinthető – erőszakjelenetei miatt érdemel említést, hanem humora és öniróniája miatt. A Max 3000-et csak annyira lehet komolyan venni, mint a Gyerekjátékot, de legalább annyira szórakoztató is. (BS)

 

A falka (Nicholas Mastandrea, 2006)

Van egy sután önmagában álló jelenet Nicholas Mastandrea filmjében, melyben Hill Harper – az eldobható jópofa fekete srác színtiszta sablonkaraktere – felsorolja a génmódosított harci kutyáktól hemzsegő szigetre tévedt társainak horrorfilmekből ismert formulaszerepeit. Annak ellenére, hogy a dögös szőke szűz, a gógyis stréber, az atletikus-kemény csaj, és a rebellis fekete bárány rosszullétig koptatott figuráinak ez a jelenet adna egy műfajreflexivitásában is ironikus létjogosultságot – és talán ez az, amiért Wes Craven pénzt adott a filmre –, ettől még A falka tucatszerűségétől képtelenség elvonatkoztatni. Az ijesztően agyas szuperebektől üldöztetett hedonista fiatalok története ugyanis – enyhén paradox módon – sokkal működőképesebbnek tűnik a Sikolyok által bejáratott horrorfilmes önutalások erőltetése nélkül. Az istent játszó ember mutánsainak áldozatává váló ifjoncok (akikről senki nem hiszi el, hogy kollégisták) fájdalmasan ismerős rémtörténete a fent említett jelenet által szeretne többé válni a látszatnál, mégis inkább palástolhatatlanul fantasztikus középszerűsége az, ami szimpatikussá tudja tenni. Annak köszönhetően pedig, hogy Mastandrea egy szem CGI nélkül, kitűnően idomított – és ijesztően domináns jelenléttel bíró – kutyákkal pakolja tele a film második felének szórakoztatóan pergő, a mindennemű logika határértékeit súroló akciójeleneteit, A falka meg tud menekülni saját identitásválságától, és képes gondűző rágógumi-filmként helytállni. (PD)  


Az összeállítást Baski Sándor, Nemes András, Orosdy Dániel és Perncecker Dávid készítette.

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr96312166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gastor valz 2014.06.17. 17:26:04

Sziasztok!

Tetszenek ezek a brüsszeli 12 ötletén alapuló, aktuális film kapcsán születő listázások (az egyik kedvenc rovatom!). Ötletes a "Piszkos 12" rovatcím mert a asszociáció rögtön sejteti nem a kánon szerinti tizenkettő fog szerepelni a listán, a merítés jöhet a "szutykosabbjából" is.
Mindig előkerül egy-egy (előttem)ismeretlen gyöngyszem. Esetleg emlékeztetnek hiányosságaimra.
Nagyon örömöm, hogy Fuller ezen filmje egyre jobban ott van a köztudatban,s ezen a blog szerzői is igencsak dolgoztak. Régebben csak egy "a szakmában kedvelt rendező"-ként tartották számon.
Ajánlásom a listához: The Plague Dogs (1982/Martin Rosen)

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2014.06.17. 18:20:56

@gastor valz: Köszönjük!
Bevallom, a The Plague Dogs eszembe se jutott, pedig megvan egy ideje, meg is akarom nézni. Majd legközelebb!

sajen 2014.06.17. 19:16:59

Remek cikk, gratulálok. De a Cujo tényleg jó? Iszonyú régen láttam, s inkább arra emlékszem, hogy bénácska.

Nemes András 2014.06.17. 20:16:08

@sajen: Pont ugyanígy jártam, érdemes újranézni:) Tulajdonképpen tényleg nem filmes alapanyag a könyv, de nagyon merészen és ügyesen valósították meg, tényleg óriási teljesítmény így idomítani egy valódi állatot, plussz nem győzöm hangsúlyozni: Jan de Bont. Hihetetlen, mit művel.

harryangel 2014.06.18. 20:24:45

Carlos Sorin:Bon-bon,a kutya.

A.G.Inárritu:Korcs szerelmek.

Griska 2015.05.21. 11:25:53

Szívesen megnéznék egy gyerekkoromban látott kutyás MOZIfilmet... Olyan régen volt, hogy már a címében is elkezdtem bizonytalankodni, de nagyon rég volt, nem csoda :( Az emlékeim szerint "A vörös Red" volt a címe, de mivel a Red amúgy is vöröst jelent, lehet, hogy Rex volt. Én talán 1963-64-ben láttam az agárdi Kertmoziban. AKKOR nem lehetett túl régi, ha jól rémlik, talán ez volt az első általam látott színes mozifilm.