Lars von Trier: A Birodalom

2014. május 06. 12:00 - filmvilág

Szellemkórház - 2. rész

birodalom2.jpg

Az elemzés első része itt olvasható.

Normál és paranormál

Gyakorlatilag mindegyik Birodalom-figura valamilyen devianciát hordoz, de Trier elrugaszkodott valóságában a deviáns jelzőt a paranormális váltja fel. Ha számbavesszük, hogy pontosan hány paranormális eseménnyel találkozunk a filmsorozatban, mintha egy rejtélyes jelenségekkel foglalkozó enciklopédia tárgymutatóját tartanánk a kezünkben. A legnagyobb hangsúly a szellemeken van, de megjelenik a vudumágia zombistul, a sátánizmus, a klinikai halál állapota (halálközeli élmények), a Fülöp-szigeteki csodadoktor, a hipnózis, a stigmák és a szabadkőműves-jellegű titkos társaság is.

Ezeknek a dolgoknak nem is annyira a jelenléte a különös, hanem az, hogy senki nem kérdőjelezi meg őket. Szellemek járnak fel és alá, ez így természetes és egyben komikus is, gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor az ápolófiú Bulder „betessékeli” a kávéra megérkező szellemeket az előadóba. Egyedül a Fülöp-szigeteki csodadoktor képességei kerülnek idézőjelek közé, egyrészt Drusse asszony is megemlíti, hogy valami disznóbelsőséggel trükközhetett, másrészt a hepatoszarkómát sem távolítja el – mindenki legnagyobb örömére.

Az első sorozat középpontjában egy egyszerű szellemtörténet áll, melyben megjelenik a kísértet, és szép fokozatosan jutunk el a „Miért is kísért?”-kérdéstől a szellem végső nyugalmának biztosításáig. A kisgyermek-szellem megjelenése mindig kicsit tragikusabb, hiszen a gyermek szenvedése és erőszakos halála szívbe markolóbb, mint a felnőtté. A szellemlány Marynek nem az a fő problémája, hogy valaki tudatosítsa már a világgal, hogy miért, miképp halt meg, hanem elsősorban ő az, aki szeretné megtudni az okokat. Szerencsére a kitartó Drusse asszony lépésről lépésre jut egyre közelebb a titok nyitjához, mivel őt legalább annyira foglalkoztatja az eset elrendezése. Ezért Marynek – más szellemektől eltérően – nincs is szüksége arra, hogy egyre erőszakosabban lépjen fel, ennek következtében elmarad a szokásos „kísértet-para”.

A sorozat 10 órája kellő időt biztosít arra, hogy minden szereplőt alaposan kiismerhessünk. A jellemek árnyalására sokszor jelentéktelen jelenetekben kerül sor az első részekben, Trier kedvére tobzódik a furcsa karakterek jellegzetességeinek, rigolyáinak és persze céljainak bemutatásában. Gyarlóságaik, rossz szokásaik, viszonyaik (gondoljunk csak Mogge és Helmer „barátkozására”) és jellemfejlődésük (vagy visszafejlődésük) mind feltárulnak az epizódok során. Így van ez még akkor is, ha az első és a második sorozat között kicsit élesebb a cezúra, mint az egyes részek között. A negyedik résztől fogva ugyanis a kezdettől kissé eltúlzott vonások végképp karikatúrába fordulnak.

A karakterek alapvetően két csoportba sorolhatóak, még ha a határvonal meglehetősen képlékeny is. A jó–rossz ellentétpárnál szerencsésebb a irracionális–földönjáró kategorizálás. Az első csoportba a természetfeletti események által közvetlenül érintett, „beavatott” szereplők tartoznak, akik vagy kapcsolatban állnak a szellemvilággal, vagy fenntartás nélkül elfogadják azok jelenlétét, és így aktív részesei a miszticizálódási folyamatnak.

Ennek a legjelentősebb képviselője a sorozat egyik pillére, az örökké kíváncsi, elszánt Drusse asszony. A nyugdíjas ex-újságírónő addig nem nyugszik, amíg a végére nem jár az őt foglalkoztató rejtélynek. A spiritizmus hobbiból egyre inkább elsődleges tevékenységgé növi ki magát Drusse életében, és a kezdetben komikus színben feltüntetett öreg hölgy – Miss Marple-hoz hasonlóan – fokozatosan a bűntény megoldásának kulcsfigurájává válik. Drusse tevékenysége mindvégig a Jóra irányul. A szélmalomharcban hűséges Sanchóként segíti túlsúlyos, morgolódó fia, Bulder is.

birodalom4.jpg

Judith, mint a születendő (Anti-)Krisztus gazdateste, akarata ellenére kerül a „beavatottak” körébe. Ő csak szerelmes egy férfibe, aki csúnyán otthagyja őt terhesen, ám fokozatosan kiderül számára, hogy valami nem stimmel a magzattal. Természetesen tökéletesen érthető, hogy várandós anyaként nem nagyon akarja elfogadni, hogy valami gond lehet: a torzszülött Kisöcsitől először elfordul, majd az anyai szív („aranyszív”) felülkerekedik a problémákon, és feltétel nélkül elfogadja a visszataszító gyermeket. A női szerepek archetípusait (szerelmes, bukott, emancipált, mártír és anya) egyszerre képviselő Judith a sorozat abszolút vesztese: a szerzői jogaiban megtiport, mikroszkópját vesztett nő még vigasztalójától és fokozatosan megszeretett gyermekétől is megfosztatik. Utolsó, kétségbeesett kiáltásába („Add vissza a gyermekem!”) sűrűsödik minden, addig méltósággal viselt szenvedése.

A kórház Robin Hoodja, a javak újraelosztására törekvő fiatal orvos, az igazságosság és jóság letéteményese, Krogshøj, aki látszólag két lábbal a földön jár, mégis a legtitokzatosabb események részesévé válik. Kialakuló viszonya Judith-tal, az ördögűzésben való részvétele, majd zombivá alakulása az élelmes férfit, Helmer legnagyobb ellenlábasát először a paranormális jelenségek résztvevőjévé, később szenvedő alanyává teszik.

A másik tábor főalakja a profán, hiperracionális világ megtestesítője, Drusse legfőbb ellenpólusa: Stig Helmer, a túlvezérelt ego. A svéd idegorvos, kórházi főatyaúristen tökéletesen jelképezi mindazt, amire a Birodalom épül: egyedül a tudományban hisz, az okkult minden megnyilvánulását megveti és kineveti. Tudását és a tekintélyét megkérdőjelezhetetlennek tartja, saját magába vetett hite és a svéd mivolta miatt érzett felsőbbrendűsége tökéletesen gátlástalanná és felelőtlenné teszi. Ő az, aki mindenkivel szemben mindent megengedhet magának (például zombiméreggel való garázdálkodást), de ugyanakkor gyenge, opportunista jellem is: amennyiben valaki fölébe kerekedik, nincs olyan dolog, amibe ne menne bele. A sorozat második részében már nem is a „dán pokolfajzatok” szidalmazásával és honvágyával van elfoglalva, hanem a saját egészségével. Akarva-akaratlanul jelzi nekünk Trier már az első részben, hogy ki hova tart(ozik): Helmer fekete ruhában, Krogshøj fehér köpenyben száll be a jó és rossz közti átjárhatóságot szimbolizáló liftbe. Abba a liftbe, amelynek liftaknája – szó szerint – kísértetiesen hasonlít a vágóképként be-bevágott horizontális „liftaknára”, azaz a kórházi folyosóra.

birodalom.jpg

A racionális szereplők sorát erősíti a már-már meglepően normális, átlagember Rigmor, aki körül tulajdonképpen nem gyűrűzik semmiféle rejtélyes esemény, ő csak egyszerű középkorú asszony, aki jóban van a kollégáival és szeretné életét biztos mederben tudni (ezért erőlteti, hogy Helmer hozzáköltözzön), de ugyanakkor tud kemény is lenni, büntetlenül még a szeretett férfi sem úszhatja meg. Egyedül az a kérdés merülhet fel vele kapcsolatban, hogy mégis hol képeztette magát mesterlövésznek.

Bondo, a hepatoszarkóma gazdateste szintén a racionális kategóriába sorolható, ő a tudomány megszállottja. Őrültsége is épp ebből fakad, de a hírnév eléréséhez vezető úton úgy látszik, még a saját egészségének feláldozása sem túl drága. Kifacsarodott etikája, kérlelhetetlen szigora diákjaival és önmagával szemben az immoralitás és az irracionalitás szakadékába taszítják, pedig éppen ezek ellenkezőjét hirdeti fennen és – semmi kétség – őszintén. A monománia örvénye azonban – a szerencsejátékosokhoz és a kábítószerfüggőkhöz hasonlóan – ellentmondást nem tűrően szippantja be. Bondo a deviáns aberráció egyik iskolapéldája, hiába magasztosak az eszméi: morális és világlátási rendszere teljesen kifacsarodott, még ha az elején szimpatizálunk is vele, mint a „tudomány apostolával”.

Moesgaardot, akinek az egész osztály rendjéért kellene felelnie, szintén nemigen foglalkoztatják a rendkívüli események, sokkal jobban el van foglalva azzal, hogy saját magát megtalálja, és egy idealizált, békés világban éljen, ezért folyamatosan próbálja tompítani az ellentéteket (főleg Stigre akar pozitívan hatni) ám meglehetősen kevés sikerrel. A második sorozatban a revizori látogatások alatt az irányítás teljes mértékben kisiklik a kezeiből. A szórakozott felsővezetőből gyámoltalan kisfiúvá züllő Moesgaard egyben a kontraszelekció következtében pozícióba került inkompetensek uralmát hangsúlyozó társadalomkritika egyik kulcsfigurájának is tekinthető.

Trier Brother

Végül pedig ott van a csak önnön nézőpontjából „mutatott” Zöld Szem, a Birodalom szellemvilágának nagyura. Legalábbis a nézők így értelmezhetik az időnként felbukkanó, zöldhályogos Nagy Testvér-kamera szemszögét. A Megfigyelő szubjektívje leginkább a rendezővel, a mindentudó Trierrel rokonítható. Trier kettős ügynöke a sorozatnak: az epizódok végén úgy reflektál önnön művére, mint egy filmajánló kritikusa, aki most jött ki a sajtóvetítésről, holott az egész játszmát ő maga irányítja kívülről.

birodalom3.jpg

Trier nemcsak mindentudó, hanem mindenható is, arkangyalai és filmen belüli megtestülései pedig a rezonőr mosogatók. A mágikus szellemvilággal úgy tűnik csak elesettek és betegek, vének és gyermekek érintkezhetnek, ám az okkult események dekódolását igazából csakis a mongolidióta konyhai dolgozók képesek elvégezni. A Down-szindrómások környezete a kórházra utal, holott sokkal elvontabb, elemeltebb annál. Személyükben a deviancia bölcs és kiegyensúlyozó erőként van feltüntetve a „kispolgári” (de egyébként szintén elfajuló) áskálódásokkal szemben. A mosogatók érinthetetlenek, megjelenésük eleganciát és nyugalmat sugároz, virágnyelven folytatott dialógusaik lélegzethez juttatják a fejüket kapkodó nézőket. A borotvaél-tánc azonban itt is megfigyelhető: szabad-e egy fogyatékos pár bölcselkedő-bizarr párbeszédén mosolyogni; illetve ha komolyan vesszük őket, tisztelettel adózva a számunkra nagyrészt felfoghatatlan lényeglátásuknak, nem magunkat nevettetjük-e ki?

A számos film- és kultúrtörténeti szerep-párhuzam mellett – amelyek éppúgy lehetnek komoly utalások, mint szemfüles paródiák – lehetetlen nem észrevenni az egész sorozatot átszövő bibliai utalásrendszert. A Miatyánk egyik sorát idéző sorozat-cím („thy Kingdom come”, amely az egyik epizód angol címe is) jelzi, hogy a spiritizmus mellett a zsidó-keresztény kultúrkör sem marad érintetlen, ahogy az események kibontakoznak.

A határtalan jóságra vágyó és azt képviselő, de folyamatos kísértésnek kitett Lillebror Krisztusra rímelése tagadhatatlan. Nem csupán a rejtélyes fogantatási és születési körülmények indokolják ezt, hanem az utolsó epizódok keresztre feszített pozíciója és a fájdalmas önfeláldozás is. Ebből következően Judith és Mária párhuzama is adja magát, noha itt Magdolna-motívumokat is megfigyelhetünk a szabados életű nő (zavaros viszony a félig idegen, sátáni férfival) „megtérésén” keresztül. Aage megjelenése Lillebror „Golgotáján” egyszerre hivatkozik az Újszövetségre és a Krisztus utolsó megkísértésére.

Krogshøj szintén kettős bibliai szerepet kap: a kényszerű József a haiti méreg elfogyasztása után Lázár-travesztiává devalválódik. Ennél is áttételesebb azonban a Mogge–Camilla-páros kikacsintása az Újtestamentum prológusára: a rá hasonlító fejjel bonyodalmakba keveredő Mogge, akit a második sorozatban többször látunk vízió-szerűen dekapitálva, a trófeát egy orvosi tálcán elhelyezve, kegyetlenül kigúnyolja Keresztelő Szent János szenvedéstörténetét; innen pedig már csak egy lépés Camilla Saloméként való azonosítása.

birodalom5.jpg

Ehhez képest már nem meglepetés a Down-szindrómás mosogatók „lelki szegénynek” minősítése, akik nemcsak boldogok, de speciális bölcsességgel is fel vannak ruházva; és keserű fricska, hogy a leginkább felvilágosult szereplőnek éppen a kórház káplánja tűnik, aki cseppet sem hajlandó túlmisztifikálni a transzcendens jelenségeket. Ehhez képest, noha ő a keresztény okkultizmust csak hobbikutatóként tanulmányozza, a legkegyetlenebb, „bibliai” halált halja: démonok stigmatizálják Jézus sebeivel, amelyek azonban nem szentté avatják, hanem pillanatok alatt élettelen halandóvá teszik.

A bibliai utalások (a káplán halálát kivéve) mindvégig közvetettek maradnak, sosem artikulálják őket olyan intenzitással, mint a spiritiszta szabályokat és praktikákat. A fehér mágia és a kereszténység csak egyetlen ponton kapcsolódik össze: mindketten a Gonosz elleni küzdelemre esketik fel követőiket.

Az Idiótákban a közösség tagjai mások előtt adták a hülyét, okos urak között játszották a bambát, aztán megbeszélték, hogy nemcsak a köznapi életben, hanem legszűkebb köreikben (család, munkahely) is megpróbálnak idiótákként viselkedni. Mindez csak egyvalakinek sikerült közülük: Anne-nak, aki önmaga normalitásának, ember mivoltának tabuját tiporta szét.

A tabudöntögetőnek becézett Trier csak olyan társadalmakban (Skandinávia épp ilyen) tud botránykő lenni, ahol a tömegkultúra nem válik el élesen az elitkultúrától, ahol a széles tömegek is gondolkozó, szocializált emberek, ahol a társadalom tagjai közös kulturális kódokat ismernek. Abban a közegben a Trier által felvetett problémák társadalmi vitákat generálnak, a reakciók lehetnek elutasítók vagy empatikusak, de mindenképpen hasznosak a társadalom számára. Trier filmjei látleletek, művei hatásaként változást, legalábbis belátást, toleranciát vár: hogy mozduljon a lélek, hegedjenek a sebek – pátoszmentesen. Trier „missziói” Magyarországon nem érnek célt, itt nem indul róla és tárgyalt dolgairól közbeszéd: akik megnézték, tudják, miért tették. Így hipózódik ki az egyik utolsó nagy „gyógyító”, „rávilágító” filmes radikális művészete korunkból, így borítunk fehér fátylat sötét ügyeinkre, így lesz a fekete: fehér. Niger album est – ahogy a Birodalom szellemei süvöltik.

 

Jókúti András
Nékám Petra
Simonyi Balázs

Az elemzés először a Filmvilág 2006. szeptemberi számában jelent meg. Az első rész itt olvasható.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr36099268

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.