Russell Brand és a messiás komplexus

2014. március 30. 14:21 - teszár

Best of stand-up - A Brand-brand

russell brandmessiah0.jpg„Amennyiben a humort valami elől való menekülésként fogjuk fel, akkor ez a tévhitek előli menekülést jelenti. A humorista az Értelem Hangjával emlékeztet minket az egyetlen, Igazi Valóságra, és akkor, abban a pillanatban nevetünk, mert sikerült rávilágítania a mindennapi mókuskerék illuzórius, vicc voltára. A rettenthetetlen, fineszes humorista egész egyszerűen átlép azon a falon, ami addig félelmetesnek és frusztrálónak tűnt, bizonyítva a hétköznapi élet totális abszurditását. A közönség tagjai megkönnyebbülnek, hogy nincsenek egyedül azzal a gondolattal, miszerint  >>semmi értelme annak a sok hülyeségnek, amit nap, mint nap látok és hallok.  Biztos nemcsak én vagyok így ezzel. Kell lennie valami válasznak...<< A jó humor emlékezteti a nézőket arra, hogy nincsenek egyedül. Az igazán kiemelkedő humor pedig válasszal is szolgál. [...] A világ csak egy nagy tréfa; mindig is az volt és az is marad. Az Igazi Valóság el van fátyolozva a szemünk elől, de a Művész felemeli ezt a fátylat önmaga, tehát valamennyiünk számára, hiszen mindannyian Egyek vagyunk.” (Bill Hicks: Love All the People – The Essential Bill Hicks)

Bill Hicks a XX. század egyetlen, valódi humorista-prófétája volt, aki az élete utolsó szakaszában már nem is különösebben foglalkozott azzal, hogy vicces-e az, amit prédikál. Kristálytiszta és torzítatlan tanítása középpontjában olyan gondolatok álltak, mint például az értelem a tudatlanság ellenében, a béke a háború ellenében, a megbocsátás az ítélkezés ellenében, illetve a szeretet a félelem ellenében. Ádi Sankaracsárja, Ibn Arabi, Csuang-ce és Eckhart mester amerikai édestestvére akkor is hangoztatta a szeretet alapú, pozitív programját, amikor történetesen kíméletlen kritikával illette kora politikai kultúráját vagy a keresztény egyház ténykedését. A fenti definíció értelmében ő az igazán kiemelkedő humort képviselte, mert konkrét válaszokkal is szolgált. Vele szemben áll a műfaj másik amerikai kolosszusa, George Carlin, aki csupán a jó humor reprezentánsa volt, ugyanis ő elmaradt a válaszadással: mindennemű hazugságot, tévhitet, hibás tudást, normálisnak beállított abszurditást és a téboly jegyében fogant gondolkozási sémát a lehető legkönyörtelenebb módon szétzúzott, ugyanakkor a látszattal ellentétben nem a via negativát képviselte (a via negativa értelmében ha felismerjük az összes olyan tényezőt, amely nem valóságos, akkor nem marad más, csak a Valóság). Carlin, ez a mizantróp és nihilista humorista, egész életében csak rombolt, de soha nem határozta meg pozitíve, hogy miért teszi mindezt. Álljon itt erről a mélyreható különbözőségről egy-egy demonstratív videó: Hicks vs. Carlin.

E hosszúra nyúlt bevezető után rögvest Bill Hicks szellemi testvéreként üdvözölném az idén 39 esztendős brit Russell Brandet, aki az utóbbi egy évben spirituális alapokra helyezte a stand-upos munkásságát és ezzel belépett a lényegi kérdésekről értekező, kortárs stand-uposok egészen kicsiny körébe. De ne szaladjunk ennyire előre.

russell brandmessiah.jpg

Brand a Messiah Complex előtt egy volt a számtalan exhibicionista, extrém módon egoista és halmozottan nárcisztikus humorista közül, aki bármiféle önirónia nélkül hablatyolt végeláthatatlanul a saját zűrös múltjáról (drog- és alkoholfüggősége közismert). Az egoizmusáról legyen elég annyi, hogy 32 éves korában szerényen megjelentette a saját memoárját (My Booky Wook), amelyet három évvel később egy újabb önéletrajzi kötet követett (My Booky Wook 2.). A teljes munkásságát figyelembe véve portrét semmiképp sem érdemel, hiszen fényévek választják el a stand-up igazi nagyágyúitól, de a Messiah Complex egy nagyon határozott cezúrát jelöl Brand életművében. Ha ebben az új irányban hozza a recenzió tárgyát képező special színvonalát az elkövetkező években/évtizedekben, akkor könnyen elképzelhető, hogy a legnagyobbakkal lesz majd egy lapon említve.

Míg Hicks a spirituális felismeréseit pszichoaktív szerek segítségével érte el, Brand esetében a meditáció és a jóga jelzi a pálfordulás origóját. Egy újabb demonstratív videó következik, amelyet érdemes összevetni a fentebb linkelt Hicks-letétemény mellett a legendás It’s Just a Ride bittel is: 

A Messiah Complex című egészestés előadására rátérve megállapítható, hogy minden adott Brandnek ahhoz, hogy beléphessen a humoristák legszűkebb elitjébe: karizmatikus egyéniség, a hiperaktivitás határát súroló energikusság, remekbeszabott improvizációs készség, pengeéles ész és egy olyan fokú nyelvi szofisztikáltság, amellyel talán még maga Carlin sem rendelkezett. Brand választékos szóhasználata és nyelvi cizelláltsága egyedülállónak mondható, ha hozzávesszük, hogy mindezt irtózatos sebességgel teszi: olyan, mintha irodalmi szintű szövegeket írna a géppuskaszájával (az önéletrajzi könyvei mellett egy időben rendszeresen írt a Guardiannak az angol fociról, alkalmanként még ma is publikál ott).

Brand radikális szemléletváltásának első bizonyítéka a Messiah Complex, amely egyrészről szembeszökően letompítja a brit humorista nárcisztikus kirohanásait (sokkal kevesebbet beszél önmagáról, ráadásul ezekben az esetekben jellemzően kigúnyolja magát), másrészről pedig behoz egy seregnyi olyan témát, amellyel eddig nem foglalkozott.  Teóriája szerint a vallás kiüresedése („Isten halott.”) után az emberek a celebvilág tagjai között találták meg a saját példaképeiket, „hőseik” azonban nem rendelkeznek semmiféle olyan inherens értékkel, amelyre fel lehetne nézni: az egyetlen mércét a népszerűség és a vagyon jelenti. Brand ezzel szemben bemutatja a saját hőseit (Gandhit, Che Guevarát, Malcolm X-et és Jézus Krisztust), akiket az általuk képviselt értékek miatt tisztel, és akikre hasonlítani akar. Feltérképezi, miként váltak ezek a történelmi személyiségek az eredeti nézeteikkel összeegyeztethetetlen, üres reklámfigurákká (Che Guevara  mint a Mercedes, Gandhi mint az Apple reklámarca) és felhívja a figyelmet arra, hogy addig válasszunk magunknak hősöket, mielőtt még azt az establishment megteszi helyettünk. A gondolatgazdag, fajsúlyos tematikumokat (társadalmi egyenlőtlenség, média természete, brit politikai kultúra stb.) és a filozófiai eszmefuttatásokat persze könnyed, általában szókimondó-vulgáris poénok szegélyezik, mert Russell Brand Bill Hicks-szel ellentétben ügyel arra, hogy ne veszítse el a közönségét és a publikum valamennyi tagja rekeszizomlázzal hagyja el a nézőteret.

Brand eddig is megosztó figura volt (egyesek szerint fárasztó és irritáló jelenség, mások imádják az over-the-top karakterét és a történetmesélési stílusát), a pálfordulása pedig még inkább felfokozta az iránta érzett érzelmeket. Brand markánsan establishment-ellenes, a jelenlegi hatalmi struktúra összeomlását kívánja és nyíltan a kommunizmus mellett érvel („A kommunizmus végül is azt jelenti, hogy osszuk meg azt, amink van. Mi is ezt tanítjuk a gyerekeinknek, nemdebár?”). Nem túl szerencsés választás, mert a kommunizmus a jelenlegi emberi tudatszintet reprezentáló társadalmi rendszerek egyike, amely, tudjuk, a gyakorlatban teljesen kivitelezhetetlennek bizonyult. Brand valóban egy forradalmár, de ő mindenekelőtt a tudat forradalmát hangsúlyozza: az emberiség tudati minőségének emelkedése (az Egy-ség felismerése, amelyről Brand és valamennyi világvallás képviselője beszél) természetszerűleg együtt fog járni az emberek teljes egyenlőségével. Aki megpillantja Én-Önmagát a másikban (vagyis Tenmagadban), az már most ezt a tudatszintet képviseli (vö. a keresztény aranyszabállyal). Ahogy a nagy hindu szent, Anandamayi Ma fogalmazott: „Igyekezz minden olyan embert egyformán szeretni, akivel kapcsolatba kerülsz. Így megszűnik majd a tátongó űr az >>én<< és a >>te<< között— és ez minden vallás célja.”

Hicks legnagyobb erénye ennek a felismerése és szakadatlan hangsúlyozása volt. Brand is ezért fontos hang, sőt, a népszerűségét figyelembe véve talán még fontosabb is, mert az üzenete így még több emberhez eljut. Erre tekintettel hajlok rá, hogy a Messiah Complex volt a tavalyi esztendő legjobb és leginkább releváns egészestés stand-up comedy előadása.

Bónusz: Idézetek Brandtől. Az elhíresült videó a pökhendi, beképzelt MSNBC-s riporterek könyörtelen kifigurázásáról. BBC-s interjú.

 





14 komment
Címkék: humor új standup

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr185885635

nagylaszlo971 2014.03.31. 08:26:18

csak félve és nagyon halkan kérdem: még sok önjelölt idióta amcsi viccmester van, akit feltétlenül be kell mutatnotok?

Pernecker Dávid · http://abeewithherpes.tumblr.com/ 2014.03.31. 09:05:01

Mármint a totálisan angol Russell Brand-en kívül?

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2014.03.31. 09:22:09

@nagylaszlo971: Vadász, vadász... Miért is jársz te ide tulajdonképpen?

www.youtube.com/watch?v=UaNohte6G_k

Egyébként a válasz: minden sznob méltatlankodás után eggyel nő a blogon bemutatandó AMERIKAI stand-uposok száma.

nagylaszlo971 2014.03.31. 09:34:50

@Orosdy Dániel: tudom, tudom, de így vénségemre, a polcokon a négy folyóméter Filmvilággal valamiért úgy képzelem, hogy értetlenkedhetem egy sort, amikor máskülönben jó képességű és művelt emberek úgy próbálnak a sz@rral szemben úszni, hogy túlontúl nagy empátiával viseltetnek a körülöttük úszó ocsmánysággal ;-)))

nagylaszlo971 2014.03.31. 09:38:32

@Pernecker Dávid: hát lehet, hogy angol, de a totális agykárosodása az tipikusan amerikai

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2014.03.31. 10:04:44

@nagylaszlo971: A dicséreT köszönjük, de a fenti metaforával azért több dolog sem stimmel. Főleg az nem, hogy tképpen mi is ebben az esetben a szar. Konkrétan: mi minden esetben hosszan, érvekkel és tényekkel bizonygatjuk, hogy ez vagy az _jó_, mire te jössz, és egyetlen mondattal elintézettnek tartod a problémát: amcsi, tehát szar (ad absurdum még ha nem amcsi, akkor is szar).
Felkészült írások kontra sztereotípiára épülő, tartalmatlan komment. A régi Filmvilágokban is az tetszett a legjobban, hogy a szerzők gyakran előítéletesek voltak? Mert ha már a szart keressük, ezekben megtalálhatjuk: előítéletesség, korlátoltság és tsaik. Legyen az a régi Filmvilágban vagy bármi/bárki másban. (Bocs, ha ez libsi dumának minősül, de így gondolom.)

Beyonder 2014.03.31. 10:38:52

@Pernecker Dávid: Angolul beszél, angol neve van = tehát amerikai.

Mit nem értesz ezen? :D

nagylaszlo971 2014.03.31. 10:59:39

@Orosdy Dániel: Én csak azt nem értem, hogy miért és mivel üti meg az ilyen és hasonló alak az ingerküszöbötöket. Szerintem egy ócska kis üres szélhámos, aki azt találta ki saját brand-nek (höhöhö), hogy más, nagy nevű brandek farvizén evickél el a népszerűség tengerén. Ami abszolút nem egy eredeti ötlet, sőt.
Régi Filmvilág és kultúrsznobizmus: az tetszett és tetszik, amikor az avantgárd művészek zongorába sz@rását nem elemzik és vizsgálják különösebben, hanem világosan látják, hogy ez bizony közönséges és minden különlegességet nélkülöző zongorába sz@rás minősített esete.

nagylaszlo971 2014.03.31. 11:03:23

@Beyonder: Sóbizben utazó megélhetőségi idióta = amerika. Tudom, bűnös leegyszerűsítése a dolgoknak, de Lynchen, Jarmushon, a Coeneken és a South Parkon kívül mégis mit adtak nekünk az amerikaik?

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2014.03.31. 11:17:31

@nagylaszlo971: South Park igen, Russell Brand nem? Coenek igen, Tarantino nem? Na, ez már izgalmas. (Halkan jegyzem meg, nyilván csak elütés, de Jarmusch nevében van egy "c" is.)

Régi FV: Nekem éppen az tűnt fel a régi Filmvilágokat forgatva, hogy a zongorába szarást egyes szerzők hajlamosak voltak értékesebbnek tartani annál, amit én (meg a többi USA- és kommerszimádó paraszt) maradandó teljesítménynek tekintett. Megint csak ott tartunk ahol az előbb: mi is a szar? Erre az egyszerű kérdésre sztem már sosem fogunk objektív választ kapni, hacsak nem a Salo méltán népszerű jelenetéből, mely szerint ugye a szar tulajdonképpen... le se írom.

nagylaszlo971 2014.03.31. 11:36:31

@Orosdy Dániel: Nagyjából egyetértek (a +c-vel mindenképp ;-o ), amúgy meg szerintem egyértelmű a szemléletbeli különbség: amerikában(!) az az "értékes" és "jó", ami anyagilag sikeres, míg a régi ajrópai iskola szerint az, amiről a kultúrítészet ezt állítják. Szerintem meg az, ami bár egy halvány picike réteget rávarázsol a kultúrdiverzitás marha nagy káposztájára ;-)))
(De ebben a megközelítésben is Russel Brand inkább néz ki pénzsóvár kártevőnek, mint friss és üde hajtásnak...)

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2014.03.31. 12:44:19

@nagylaszlo971: A szemléletbeli különbséggel kapcsolatban tévedsz, és ez egy lényeges tévedés (ld. előítélet). Annyi igaz, hogy Amerikában(!) -- főleg az Óhazából importált protestáns erkölcsnek megfelelően -- fontos szempont a sikeresség, beleértve az anyagi sikert is ("dolgozz szorgosan, élvezd a gyümölcsét"), de az már nem, hogy automatikusan azonosítják a sikerest a jóval/értékessel. Akad ilyen is (ahogy Magyarországon is), de távolról sem a többség (a marketing persze más tészta, de azt nem is szoktuk összekeverni a műbírálattal). Elég elolvasni a legnevesebb amcsi kritikusok írásait, főszabály szerint egyáltalán nem érdekli őket a film (előrelátható) sikere, és sokszor éppen azt dicsérik, ami a kasszát finoman szólva sem fogja megrengetni. A szavuk talán nem hat annyira a nagyközönségre, mint az európai véleményvezéreké, de ez is más kérdés. A lényeg: nem igaz, hogy az amcsiknál a sikeres automatikusan jónak is minősül. Sad but true.

nagylaszlo971 2014.03.31. 14:27:30

@Orosdy Dániel: Na jó, de az, hogy ezt a szerencsétlen őrültet nem elmegyógyászati esetként írják le, hanem komolyan veszik és foglalkoznak vele, az mégiscsak annak köszönhető, hogy anyagilag sikeres. Ami persze valóban figyelemreméltó dolog, ahhoz képest, hogy mit nyújt ;-)))

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2014.03.31. 15:15:15

@nagylaszlo971: Azért ez így elég olcsó, nem? Ha sikertelen lenne, az lenne a baj: "Mit fényezitek ezt a senkit sem érdeklődő anglo-amerikai ripacshülyét!?" Annyit tudunk csak biztosan kijelenteni, hogy a csávó NEKED nem tetszik, és elsősorban valszeg pusztán azért, mert "amerikai". Ez már nem a vadászos vicc, hanem a nyuszikás, a füstszűrős sapkával.