A Metacritic.com, ahogy minden évben, úgy tavaly is készített egy összesített 2013-as toplistát 149 filmkritikus egyéni toplistája alapján. Az első 30 helyezett címet nagyjából ismerjük, többségük a Filmvilág blog szerzőinek évértékelőiben is felbukkant. Az egyéni listákban azonban szerepelnek olyan filmek is, amelyek hozzánk még nem jutottak el, és nagy valószínűséggel nem is fognak. A következő pár hétben ezekből a filmekből szemlézzük ki a legjobbakat és/vagy legérdekesebbeket.

Napjainkban, mikor az akciófilmek és szuperhős-mozik fantáziaalapú világaiban is a realisztikus megközelítés, a minél valóságosabb, ily módon egyre sötétebb ábrázolás hódít, felüdülést jelent egy film, mely az álmodozás mindenkori szükségszerűsége mellett teszi le voksát, émelyítő sziruposság nélkül emlékezteti nézőjét olyan alapigazságokra, melyekről mára szinte lehetetlen a nevetségessé válás kockázata nélkül beszélni. A Mud nem kevesebbet állít a maga halk szavú, bölcs módján, minthogy megfelelő mértékű hittel, őszinteséggel és gyermeki ártatlanságunk megóvásával világunk jobb hellyé változtatható. Teszi mindezt végtelen természetességgel, magabiztossággal, úgy, hogy közben nem kívánja hamis illúziókba ringatni nézőjét, egy pillanatra sem hazudja, hogy a puszta jó szándék elegendő lenne üdvözülésünkhöz. Csak annyit közöl, hogy személyes boldogságunkhoz nélkülözhetetlen. Ezzel pedig nehéz nem egyet érteni.

Gyerekkorunkban hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a Világban uralkodik valamifajta Rend. Tetteinknek következményei vannak, jó cselekedeteinkért jutalom, bűneinkért felelősségre vonás a jogos jussunk. Nem is tudjuk elképzelni, hogy mindez másképp is lehetne, hiszen az értelmetlennek, céltalannak tűnik: nem hihetjük, hogy az élet ilyen. Fokozatosan döbbenünk csak rá, hogy a dolgok korántsem ennyire egyszerűek, a valóság nem rendelkezik mindenkor érvényes szabályrendszerrel, az igazságosság és következetesség pedig a lehető legtávolabb állnak tőle.

Mikor a két jó barát, Ellis (Tye Sheridan) és Neckbone (Jacob Lofland) egy apró szigeten rábukkannak a remeteként ott bujkáló Mud-ra (Matthew McConaughey), kezdeti gyanakvásukat hamar fölülírja kíváncsiságuk, rövid puhatolódzás, az erőviszonyok kölcsönös tisztázása után elhatározzák, hogy a segítségére lesznek. A férfi körözött gyilkos, a fiúk bizalmának egyetlen oka van: Mud szerelmes, a mélyen szeretett nőt mentette tettévél, ily módon a szemükben megbocsátható bűne, sőt, irigylésre méltó hőstetté minősül. Bár a férfi láthatóan hajlamos élettörténete tényeinek elferdítésére, kiszínezésére, a fiúk nem tudnak ellenállni a rejtélyeknek, melyek körbelengik alakját. A cinikus, realista Neckbone ugyan szüntelenül kételkedik, az idealista Ellis örömmel veti bele magát Mud minden ízében vonzó álomvilágába. Szerelem, fenyegető gazemberek, és a magányos hős, aki félelmet nem ismerve száll szembe velük? Ki ne akarná elhinni, hogy mindez igaz lehet? Még mi, sokat látott nézők sem tiltakozunk.

A kíméletlen valóság persze hamarosan széttépi az illúziókat: a gazemberek izgalmas fenyegetésből hús-vér fejvadászokká, a romantikus szerelem kétségbeesett, vég nélküli szélmalomharccá változik, a várbörtön helyett koszos, útszéli motelben raboskodó királylány mindenkivel elmegy, aki igényt tart rá, a golyók pedig valódi, vérző sebeket ejtenek a testeken.

A Mud, bár erőteljesen ragaszkodik a realitásokhoz, egy pillanatra sem hagyja el a porlepte talajt, mégis képes megőrizni szerethető báját és finom meseszerűségét, mivel a történéseket a kiváló gyerekszereplők által alakított karakterek (leginkább a főszereplő Ellis) szemein keresztül láttatja. Az ő szűrőjén át jut el hozzánk a felnőttek könnyen bírálható világa, mely a fiú (és a film) szerint leginkább azért menthetetlen, mert senki nem képes hinni az igazi, valódi szerelemben: Ellis szülei a válást tervezik (holott a fiú szerint természetes, hogy szeretniük kellene egymást, hiszen házasok), Mud nevelőapja, Tom (Sam Shepard) kiégett és cinikus, többé nem képes hinni semmiben (különösen a szerelemben nem), a kisvárosba érkező fejvadászok pedig egyszerűen agresszív, érzéketlen bunkók, akik megérdemlik a halált (hiszen nem tisztelik a szerelmeseket). Mint látható, a fiú világának egyértelmű középpontjában a bálványozott Nők állnak, úgy, ahogy egy kamaszfiú esetében szinte mindig: makulátlanul tisztán és ragyogón tündökölve, a testiség terhe nélkül, önzetlen rajongással övezve. Ezzel karaktere egyrészt azonnal képes elnyerni szimpátiánkat, másrészt a feltétel nélküli rajongás okot szolgáltat szívet melengetően humoros (a diadallal végződő parkolói verekedés), és mélyen drámai szituációkra (ugyanezen verekedés kevésbé diadalmas folytatása) egyaránt. A fiú nőiséggel való viszonyának formálódását elegánsan vezeti le a film: a minden mást fölülíró csodálat a szemünk előtt válik érett, bölcs, óvatosabb, de nem kevésbé legyűrhetetlen vágyakozássá. 

A felnőtt szereplők mindegyike valamilyen krízishelyzet foglya, a szó szerint és átvitt értelemben is csapdába került Mud az egyetlen, aki képes felül emelkedni állapotán, köszönhetően őszinte naivitásának, ösztönös életigenlésének, melyek a társadalmon kívül rekesztik ugyan, a teljességhez azonban kétségtelenül közelebb kerül általuk, mint a szabályok szerint viselkedő, korlátok közé szorított, "rendes" emberek. A sziget egyszerű, de hatásos szimbóluma a címszereplő kívülállásának és fogságának, szabadulása a történet során fizikai és lelki értelemben egyaránt lezajlik. Az utóbbi időkben üresfejű szépfiú-imázsát sikeresen színészi karrierre cserélő McConaughey kiváló választás a címszerepre, karizmáját, fizikai adottságait használva mindenki számára vonzóvá, irigylésre méltóvá teszi a karaktert, de nem mulasztja el felvillantani annak esendőségét, sőt, néha szánni való gyermetegségét sem.

A fényképezés eleganciája, a biztos kezű rendezés és a szereplőgárda példás teljesítménye (hangsúlyos mellékszerepben feltűnik Michael Shannon és Reese Witherspoon is) által a Mud képes megteremteni azt a rendet és pontos megformáltságot, melyet gyerekkorunkban a valóságnak tulajdonítottunk. Ezért pedig nem lehetünk elég hálásak neki.