Best of 2013 - Ázsiától Dél-Amerikáig

2013. december 31. 10:23 - teszár

# Negyedik

new-world.jpg

New World

Az I Saw the Devil és a The Unjust képességes dél-koreai forgatókönyvírója, Park Hoon-jung csúnyán megbukott a debütáló rendezésével (The Showdown), második munkája azonban lehengerelte mind a helyi közönséget, mind pedig a kritikusokat. A New World a kortárs koreai gengszterfilm legnagyszerűbb alkotásaival (A Bittersweet Life, City of Violence, Nowhere to Hide) bátran összemérhető, parádés darab, amely az egyik szöuli keresztapa halála utáni hatalmi harcokról tudósít: az árulásokkal és nagyszabású leszámolásokkal tarkított, brutális taktikai játék érdekességét az adja, hogy a rendőrség beépített embere épp az egyik várományos főgengszter jobb keze. Park egyaránt koncentrál a karakterekre és az akcióra, és mindezt tanítani való lendülettel teszi (ugyan a koreai tömegfilm joggal marasztalható el az indokolatlanul elnyújtott játékidő miatt, jelen esetben tragikus hirtelenséggel elpereg 134 perc), ráadásul az ország legjobb férfi színészei személyesítik meg a három főszereplőt: az ízes koreai káromkodásban és tirpákságban excelláló főgengsztert Hwang Jung-min (Bloody Tie), a mesteri intrikusnak bizonyuló rendőrkapitányt Choi Min-shik (Oldboy), a főgengszter ősrégi cimboráját jelentő téglát pedig Lee Jung-jae (The Housemaid) formálja meg. Noha a koreaiaknak van már egy híres gengszterfilm-triptichonjuk (General’s Son I-III.), a New World egy olyan trilógia kezdő tétele, amely jó eséllyel partiban lehet majd a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek kortárs klasszikussá nemesedő három opusával. [trailer]

GreatBeauty2.jpg
A nagy szépség

Nehezen megragadható Paolo Sorrentino anekdotikus, lazán összefűzött impressziókból álló filmje, mindenesetre kevéssé tagadható a hipnotikus hatása. Olyan őrületes kép- és hangulatteremtő ereje van A nagy szépségnek, hogy nem haragszunk meg, ha nem mond semmi újat a felső tízezer pózfetisiszta életéről. Mr. Gambardellának még az öniróniája is hamis, a különbség csak annyi, hogy az ő maszkja sokak szemében vonzóbb, mint azoké, akik csak vágynak a soha meg nem szűnő dőzsre. A karnevál persze karnevál marad, Mr. Gambardella pedig pontosan ugyanaz az ember a játékidő végén is, mint a születésnapi partiján: ha akarná, se tudná már levenni a maszkját, annyira beleélte magát ebbe a szerepbe 65 év alatt. „It’s just a ride” – erről tudósít A nagy szépség címre hallgató mozivarázslat. [trailer]

GO-GRANDRIDERS.jpg

Go Grandriders

Hua Tian-Hao dokumentumfilmje arról szól, hogy egy csapat öregúr, akiknek az átlagéletkora 81 év, fogja magát és körbemotorozza Tajvan szigetét. Nem számít, hogy számos bajuk van és százféle gyógyszert szednek, nem számít, hogy a családjaik az orvosokkal együtt eltanácsolják őket a körúttól, ők tesznek mindenkire és rendületlenül ízirájderkednek. Az a fajta letisztultság jellemzi őket, mint általában az 5 év alattiakat (a kondicionáltság csekély foka miatt) és a 75 év felettieket (a kondicionáltság elengedéséből fakadóan): nem törődnek se pénzzel, se hírnévvel, se hatalommal, egyszerűen csak élvezik egymás társaságát és azt, hogy önfeledten motorozhatnak. Vannak benne nagy sztorik (mint az egykori Kuomintang katona és a japán kamikázékat kiképző, japán oldalon harcoló nagypapa, akik egykor egymás ősellenségei voltak, most pedig nevetve pacsiznak) és kis sztorik (mint az unokáját hiányoló vagy a több mint húsz éve elhunyt felesége képével száguldozó tata), de valójában mind nagy sztori, hiszen itt optimálisan szeretetteljes, fantasztikusan energikus, életigenlő és derűs öregeket látunk. A Go Grandriders egy igazán nagyszerű és felemelő darab, nem csodálom, hogy imádták a tajvaniak és egyetlen dokumentumfilmként felkerült tavaly év végén a legnézettebb helyi filmek top 10-es listájára. [trailer]

neighboring sounds.jpg

Neighboring Sounds

A népszerű brazil filmes közeget jelentő favela helyett Recife nagyvárosának középosztály által lakott negyedébe kalauzol Kleber Mendonça Filho, a filmkritikusból lett rendező, akinek a Neighboring Sounds a bemutatkozó alkotása. Filho szociológiai ihletettségű munkájában egy unatkozó, két gyereket nevelő édesanya, egy egykori cukormágnásból a negyed ingatlancézárává előlépő nagyapa és annak családja, valamint az újonnan felbérelt őrző-védő csapat szemszögén keresztül nyerünk bepillantást a kerület feszültséggel terhes életébe. A környék ugyan biztonságos, a lakók mégis folytonos gyanakvásban és paranoiás fenyegetettség érzésben élnek, amit az őrző-védő brigád jelenléte ironikus módon csak felerősít. A Neighboring Sounds inventív hangkulisszával dolgozó, érzékletes látlelet az urbánus brazil középosztály félelmeiről és a nem túl távoli, bűnnel és igazságtalansággal teli múlt máig kísértő szellemeiről. [trailer]

snowpiercer.jpg

Snowpiercer

Szomorú tény, hogy az idei év egyik nagy moziélménye Dél-Koreán, Franciaországon és néhány délkelet- és kelet-ázsiai országon kívül nem került bemutatásra. Bong Joon-ho első angol nyelvű munkája a The Host A gazdatesthez hasonlóan egy olyan nyári blockbuster, amely a lenyűgöző látványelemek mellett az intelligenciát sem nélkülözi. A Le Transperceneige című francia képregény által inspirált mozi egy olyan disztópiát tár elénk, amelyben beköszöntött a jégkorszak és a túlélők egy hatalmas szuperexpresszen járják körbe-körbe a világot: a vonat végének nyomornegyedében élő főhős megelégeli a diktatúrát és forradalmi hevülettel előre tör, hogy véget vessen az elnyomásnak és kiiktassa az első kocsiban élő, dúsgazdag, titokzatos üzemeltetőt. A kis híján Magyarországon forgatott Snowpiercer számos erénnyel rendelkezik: fantasztikus ügyességgel és kreativitással használja ki a szűkös belső teret, minden egyes kocsi egy különálló, élettel teli mikro-univerzum, gondos arányérzékkel adagolja a fordulatokat és a nézői azonosulást elősegítő leíró részeket, és a fináléban, amikor a film kontemplatív üzemmódba vált, képes megtölteni tartalommal az osztályharcos alibi-sztorit. Hallatlan magabiztossággal levezényelt, profi letétemény ez, style plus substance á la Bong Joon-ho – amennyiben összevetjük a három dél-koreai sztárdirektor idei angol nyelvű bemutatkozását, megállapíthatjuk, hogy a Snowpiercer kenterbe veri mind Kim Ji-woon szórakoztató, ám feledhető tucatfilmjét (Erőnek erejével), mind pedig Park Chan-wook önnön manírjaiba belefeledkező, papírvékony stílusgyakorlatát (Stoker). [trailer]

La reconstrucción.jpg 

La reconstrucción

A tavalyi Las acacias minimalista mesterművének párdarabja is lehetne az argentin La reconstrucción, ami ugyancsak egy puritán karaktertanulmány egy kevés beszédű, zárkózott, feldolgozatlan múlttal rendelkező középkorú férfiről azzal a különbséggel, hogy itt nem a szerelem hoz változást, hanem a múltbéli trauma újraélése. A pokoljáráshoz keresve sem lehetne jobb helyszínt választani Ushuaiánál, amely a Föld legdélibb városa, s amely szlogenje úgy hangzik, hogy „itt a világ vége, minden kezdete”. Ide utazik az egyik régi ismerőse meghívására a főhős Eduardo (Diego Peretti), és egy váratlan fordulat folytán itt nyílik lehetősége adekvátabb választ adnia ugyanarra a fájó kérdésre, rekonstruálva ezzel az identitását (lásd a címet). A vígjátékokban jeleskedő Juan Taratuto első drámája a La reconstrucción: nincs benne semmi blikkfang, olcsó szentimentalizmustól mentes, egyszerű és őszinte nevelődési történet ez, amely sokat köszönhet a rendező házi színészét jelentő, nagyszerű Diego Perettinek. [trailer]

i have to buy.jpg 

I Have to Buy New Shoes

A nagysikerű Mielőtt…-trilógia idei záródarabja (Mielőtt éjfélt üt az óra) kapcsán érdemes kiemelni egy szerfelett szeretetreméltó, ám érdemeihez mérten nem kellő intenzitással promótált japán mozit az időkorlátos románcok viszonylag szűk köréből. Az I Have to Buy New Shoes egy késő harmincas, több éve Franciaországban élő japán nőt (Nakayama Miho – Love Letter) és egy nála kb. tíz évvel fiatalabb, turistáskodó japán férfit találkoztat össze Párizsban egy három napos kapcsolat erejéig. A mesterkéltséget fényévekre elkerülő, rendkívül finom szövésű, rezdülésekből építkező alkotás a dél-koreai Hur Jin-ho melodrámátlanított melodrámáit (Christmas in August, One Fine Spring Day) idézi: végletes érzelmek helyett végletesen letompított érzelmekkel operál és tartózkodik a drámai csúcspontok használatától. Kitagawa Eriko munkája egy elbűvölően szép film, és ezt elsősorban a remekül összeillő párnak (az őket életre keltő színészeknek), valamint a Mielőtt felkel a Napban elhangzottaknál okvetlenül érdekfeszítőbb párbeszédeknek köszönheti. [trailer]

Stories-we-tell.jpg 

Stories We Tell

Sarah Polley dokumentumfilmje kedélyes reminiszcencia-gyűjteményként indul, aztán átvált családfa-detektívtörténetbe, hogy aztán egy jókora melodrámaként érjen véget. A családtagok és közeli ismerősök interjúit archív felvételek és illusztratív betétek kísérik, miközben a rendezőnő maga is bele-belekacsint/szól a filmbe, tekintve, hogy a visszaemlékezések legelsősorban terápiás jellegűek: az alkotónő kísérletet tesz a saját múltja, ekként önmaga minél teljesebb átvilágítására. Az eredmény egy érzelmileg és intellektuálisan egyaránt megkapó home movie A vihar kapujában szellemiségében, amely az Igazságot kutatja a mesélők szubjektív interpretációin keresztül. Persze a Mesélő, a legfőbb manipulátor maga Polley, aki az információ precízen átgondolt adagolásával és visszatartásával gondoskodik arról, hogy végül az ő saját verziója győzedelmeskedjen – amennyiben nem lenne nyilvánvaló, az epilógus slusszpoénjában nagyvonalúan felfedi magát a vágóasztal mestere, a Történet omnipotens úrhölgye. [trailer]

silentwitness3.jpg 

Silent Witness

A filmes szempontból figyelemreméltóan izmos idei esztendőben számomra a kínai Silent Witness vitte a prímet. Ebben a tárgyalótermi thrillerben (amely műfaj, szemben az amerikaival, a kínai filmvilágban rendkívül ritkának mondható) egy milliomos üzletember lányát azzal vádolják, hogy megölte az apja leendő, új feleségét. A trükkös nézőpontváltásokkal és hatalmas csavarokkal dolgozó, remekbeszabott forgatókönyvnek köszönhetően annál inkább hatásos a film, minél kevesebbet tud róla a potenciális néző. Ekként legyen elég annyi, hogy a feszültségkeltés és az urgency példaértékű, az ensemble cast első osztályú (élén a most is brillírozó Sun Honglei-el, vö. Drogháború, Lethal Hostage) és az érzelmi hullámvasút olyan intenzív, hogy a zárlatban mitikus magasságokba emelkedik a mozi mind átvitt, mind pedig szó szoros értelemben. A Silent Witness a tökéletesség határát súroló szórakoztató mozi, egyúttal pedig a 2013-as év cinematikus csúcsteljesítménye – milyen kár, hogy elsikkadt a roppant filmdömpingben. [trailer]

56 up.jpg 

56 Up

Némi csalást jelent a részemről az 56 Up szerepeltetése, ugyanis jelen esetben egy televízióban bemutatott dokumentumfilmről van szó, de annyira jelentős és annyira kevéssé ismert projektről van szó, hogy feltétlen említést érdemel. Az Up-széria 1964-ben indult és lényegét tekintve abból állt, hogy interjút készítettek tizennégy más-más társadalmi háttérrel rendelkező, hétéves brit gyerekkel (Seven Up!) és az interjúkat hétévente megismételték velük. Jelen tétel a nyolcadik epizód a sorban, tehát a monumentális kísérlet immár közel 50 éve tart. A kislányok és kisfiúk immár 56 évesek, és a 49 Up mellett ez azért is kiemelkedően erős rész, mert a sorozatra és annak hatásaira reflektáló kérdéseket is feltesz az alanyoknak a kérdező/rendező Michael Apted. Persze a 35 Up-ig tartalmilag sokkal izgalmasabbak az epizódok, hiszen ekkor komplett metamorfózisokat látunk hétévente (modellezve azt a tényt, hogy fizikailag is újjászületünk ez idő alatt: testünk minden sejtje kicserélődik). Az egyik legígéretesebb kissrác elkallódik (Neil), a láncdohányos, házasságot és gyereket nem akaró lány leszokik a bagóról, összeházasodik és sorra születnek a gyerekei (Suzy), a falusi iskolába járó, vaskos tájszólású, önbizalomhiányos fiúcska pedig menő egyetemi tanár lesz az Egyesült Államokban. A jómódú, privát iskolába járó, figyelemreméltóan értelmes srácok (Andrew, John) már hétévesen megmondják, hogy hova mennek egyetemre, de aztán huszonegy évesen nagyon határozottan rávilágítanak arra, hogy itt nem predesztinációról, hanem egy kőkemény munkából és tanulásból álló, hosszú folyamatról volt szó. Az 56 Up valamennyi korábbi részből felvillant felvételeket, de teljes képet csak akkor kapunk ezekről a diverz hátterű (árvaházi zabigyerektől az elkényeztetett dúsgazdagig) életekről, ha sorban végignézzük valamennyi epizódot – érdemes, mert a film médiumát ilyen ambiciózus módon még nem állították az emberi élet dokumentálásának szolgálatába. [trailer]

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr785718541

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.