Best of 2013 - A vakszerencse éve

2013. december 30. 11:38 - Géczi Zoltán

# Harmadik

2013 teljesen hektikus, kiszámíthatatlan év volt: kudarcot vallottak a tuti befutók, az emlékezetes élményeket a semmiből támadt produkciók hozták. Legvégül újfent a kicsik diadalmaskodtak a nagyok felett, de tárgyilagosan szemlélve meglehetősen sivár, nehezen szerethető évadot zárunk, kevés valóban kiemelkedő pillanattal. Következzen hát az éves toplista, ezúttal a nyugati féltekére fókuszálva.

gravity.jpg

A Pacific Rim látványos dramaturgiai botlásai mellett is könnyedén válhatott az év legjobb blockbusterévé, mert a riválisoktól eltérően nem egy szívtelen-lelketlen gazdasági vállalkozást pakoltak össze az alkotók, és nem fosztották meg a nézőt a tátott szájjal rábámulás lehetőségétől; ezáltal Guillermo del Toro kegyetlenül leiskolázta a hivatásos kasszafúrókat, és összehozott egy olyan CGI-re épített tömegfilmet, amit a kategória legtöbbjével szemben simán lehetett szeretni. Mainstream vonalon lehetett örülni a Szemfényvesztők sikerének (mert vicces, szexi, tempós, és már maga a témaválasztás is megérdemli a szimpátiát), de a slágerlista igazi hőse egy mexikói rendező volt. Korábban is sejlett már, hogy Alfonso Cuarón erős víziókat dédelgető, egyéni hangvételű direktor, akire érdemes figyelni, de korábbi filmjei valahogy nem igazolták maradéktalanul ezt a derülátó hipotézist. Idén azonban minden szempontból piszkosul összejött neki a Gravitáció című, intelligens high-concept sci-fivel: új munkájának úgy sikerült az év 6. legsikeresebb bemutatójává válni (ami 652 milliós bevételt jelent világszerte), hogy a nézők mellett a kritikusok is egyöntetűen álltak ki mellette. Ez pedig minden szempontból ragyogó bravúr. 

Mud.jpg

Richard Linklater és Julie Delpy rettentően kockázatos döntést hoztak, midőn bejelentették, hogy nyolc év elteltével trilógiává bővítik a Mielőtt felkel a Nap / Mielőtt lemegy a Nap párost, majd még nagyobb meglepetést okoztak azzal a hírrel, hogy a forgatókönyvírásnak mondott görögországi session voltaképpen maga a forgatás volt, a film pedig rövidesen bemutatásra kerül. Bajosan tudom elképzelni, hogy hasonlóan kifogástalan kultuszfilmeket egyáltalán érdemes folytatni, hiszen az előzmények tökéletes, kompakt egységet alkotnak, a Mielőtt éjfélt üt az óra azonban rácáfolt erre a kétségre. Merthogy érdemes volt, nagyon is érdemes: ennél szerethetőbb filmet nem mutattak be idén moziban.

Az aggodalmakat, miszerint Scott Cooper elsőfilmes bemutatkozása (Őrült szív, 2009) csupán a körülmények különösen szerencsés együttállásának volt köszönhető, az Out of the Furnace cáfolta meg – bemutatkozó filmje korántsem az elsülő kapanyél esete volt. Neki köszönhetőn, hogy Christian Bale, mindamellett, hogy visszautasította a következő Batman filmre vonatkozó 50 milliós ajánlatot (csupán ezáltal is rászolgált az Év Legvagányabb Színésze díjra), ismét egy független drámában remekelhetett. Hasonló receptúrát követett a szuperhős-filmekbe belefáradni látszó Hugh Jackman, aki a Fogságban című, elsőrangú krimiben bizonyította, hogy érdemes színészként is számolni vele. Az öreg szabályt, miszerint az igazán jó amerikai filmek sohasem a nagyvárosokban játszódnak, a fentieken túl a Mud is megerősítette. A délen, a Mississippi-torkolatban forgatott, puritán, egyenes vonalú dráma magasan kiemelkedett a 2013-as év katalógusából.

upstream color.png

Páratlanul intenzív befogadói élmény volt a transzcendens Csak Isten bocsáthat meg, ez a vörösre és feketére komponált LSD-trip, amit oly nagy lelkesedéssel értettek félre azok, akik úgy hitték, hogy a Drive mértékadó tétel Nicolas Winding Refn életművében (nem az). Neil Jordan új filmje (Byzantium) szintén a kollektív értetlenkedés áldozatává vált, a kritikusok és a nézők egyaránt mellőzték, holott ez a kifinomult, költői szépségű, impresszionista mozi minden szempontból megérdemelte volna a figyelmet.

A latin-amerikai Sebastián Cordero tiszteletre méltó kísérletet tett Az Europa-rejtély című sci-fivel a found footage formátum becsületének helyreállítására, a Fruitvale Station pedig a faji témával foglalkozó, igencsak kényelmetlen alkotások sorát gazdagította egy okos és érzékeny, szociológiai igényű drámával.

Az év abszolút filmélménye egy teljesen no name rendező sehol sem hirdetett mozija volt, amit merő véletlenségből, baráti ajánlásra néztem meg. Shane Carruth második rendezése, az Feltörő színek egy filléres költségvetésből forgatott, lenyűgöző mindfuck-mozi, ami a legnagyobb David Lynch filmek misztikus atmoszféráját emeli új szintre.

SOA.jpg
Tévés fronton rettentően megy a helyezkedés, minden szempontból elképesztő potenciál van a nemzetközi piacban, ráadásul az innovatív forgatókönyvek könnyebben kapnak támogatást, mint a mozis szegmensben. Roppant erős volt idén a House of Cards – amelynek első két epizódját David Fincher rendezte -, ám valódi jelentősége inkább a finanszírozási modellben keresendő: ugyanis a komoly színészekkel (Kevin Spacey, Robin Wright, Kate Mara) leforgatott sorozatot nem tévécsatorna vagy produkciós cég, hanem a Netflix tette lábra, ami ebben az évben további két figyelemre méltó sorozatot (Orange is the New Black, Hemlock Grove) is bemutatott.

Felettébb idegesítő fejlemény, hogy a Dexter fináléja látványos kudarc volt, gyáva és suta végjátékot forgattak a népszerű sorozathoz, de idén sem maradtunk szimpatikus sorozatgyilkosok nélkül. Az NBC által bemutatott Hannibal sötét és perverz, betegesen gonosz dráma, erősen próbára teszi a nézők toleranciáját, ugyanakkor eleganciája és gondos dramaturgiai szerkesztése, jól kontrollált őrülete roppantmód meggyőzővé teszi. Bizarr, de működőképes kombináció, mindemellett az impozáns színészgárda (Mads Mikkelsen merőben új kvalitásokkal gazdagította a neves pszichiáter karakterét) is nagyban hozzájárult a második évad berendeléséhez.

Az év sorozata címet ismét a Sons of Anarchy vitte, amelynek továbbra sincs párja a placcon. Felemelő érzés, hogy egy kompromisszummentes, akár a legkönyörtelenebb brutalitásig bevállalós, sötét pokoljárással felérő urban western-tragédia is igényt tarthat a nagyérdemű figyelmére.

RK.jpg

Ázsiával kevés dolgom volt idén, az elmúlt években elidegenedtük egymástól, idegesítenek a távol-keleti filmes divatok. A kínai filmipar (jobb híján a hongkongi produkciókat is ide sorolom be) meredeken emelkedik, legalábbis üzleti szempontból, csak hát éppen a kereskedelmi sikereknek mintha az volna az ára, hogy belefulladnak az önismétlő giccsbe (a szupersikeres A nagymester számomra teljesen nézhetetlen volt). Régi favoritom, Johnnie To két filmmel is készült (Drogháború, Blind Detective), színvonalas mindkettő, de a hongkongi krimi atyaúristenétől ennél azért többet várnék. A japán forgalmazásból sikerült kiszúrni egy tökéletes popcorn-mozit (Rurouni Kenshin), miközben Dél-Koreában tovább erősödött a hazai produkciók totális dominanciája: szinte felfoghatatlan, de 2013-ban több mint 114 millió jegyet adtak el hazai filmekre, az éves Top 10-be pedig mindössze két külföldi produkció (Vasember 3, Z világháború) tudott beférkőzni. És ezt az eredményt Dél-Korea filmipara 15 év leforgása alatt tudta elérni.

OG.jpg

Végül, de határozottan nem utolsósorban pár mondat a 2013-as év trendjeiről. Sajnos az idei Box Office Top 10 általában véve éppen annyira volt érdekfeszítő, mint egy kamaszcsajok között kirobbanó táskacsata egy vidéki plázában, ellenben korántsem szabad holmi fölényes álértelmiségi lesajnálással ignorálni ezt a tényt, ugyanis ez lesz az iparági norma, ez jelöli ki az utat a nagy stúdiók számára, ezáltal jelen pillanatban, pusztán esztétikai szempontból igencsak vigasztalannak tetszik az amerikai tömegfilm jövője. Mindemellett a major stúdiók nagyberuházásait egyre kevésbé az amerikai piacra szánják: a lokális és world wide piacon realizált bevételek aránya azt mutatja, hogy a nemzetközi terjesztés simán hozhat kétszer, akár háromszor annyi bevételt, mint a hazai filmszínházak kasszái, ezért Hollywood egyre inkább a nemzetközi piacra dolgozik.

Ugyanakkor a Gravitáció váratlan sikere érdekes lehetőséget vetett fel, merthogy a közvélemény-kutatók statisztikái szerint az amerikai jegyvásárlók komoly hányada olyanokból állt, akik nagyon ritkán járnak moziba. Ha pedig ez valóban így van, akkor létezik egy komoly felvevőpiac, amit olyan nézők alkotnak, akik a megszokott fókuszcsoportoknál magasabb mércét támasztanak egy blockbusterrel szemben; talán érdemes volna kicsit több figyelmet szánni erre a rétegre is, mert a jelek szerint meghálálják a törődést.

Még pár mondat az észak-amerikai filmiparról. A mexikói filmesek stabilan befészkelték magukat az establishmentbe, és a korábbi években átigazolt ázsiai és európai rendezőkkel szemben valódi sikereket tudnak felmutatni, de a következő években a skandináv rendezők és színészek lesznek a hot shotok, mert a norvég, svéd, dán és izlandi filmesek jelenléte most is roppant erőteljes, és ez a tendencia az elkövetkezendőkben csak erősödni fog. Mindeközben már melegít a kispad mellett a latin-amerikai rendezők válogatottja.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr125717244

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Deepblue Noir (törölt) 2013.12.30. 16:37:28

a Mielőtt éjfélt üt az óra azonban rácáfolt erre a kétségre. Merthogy érdemes volt, nagyon is érdemes: ennél szerethetőbb filmet nem mutattak be idén moziban."

teljesen értetlenül állok ez előtt. én például nem szerettem. a színészi alakításokat leszámítva el sem tudom képzelni, mit szerethettem volna benne:)

harryangel 2013.12.31. 12:50:15

Örülök,hogy szóba került a Hannibal is,szerintem az év legjobb új sorozata,Mikkelsen nagyon jó,de ez nem újdonság és méltó partnere Hugh Dancy,aki talán egy hajszállal el is lopja a show-t.Mögöttük szorosan Lawrence Fishburne,nagyon rutinosan.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2014.01.02. 09:51:01

@harryangel: a hannibal tényleg veszett jóra sikerült.