Felhőatlasz - Hat sztori keres egy szerzőt

2013. december 13. 17:00 - filmvilág

Ma éjjelre

Cloud Atlas – amerikai-német, 2012. Rendezte és írta: Tom Tykwer, Andy és Lana Wachowski. Kép: Frank Griebe és John Toll. Zene: Reinhold Heil, Johnny Klimek és Tom Tykwer. Szereplők: Tom Hanks (Zachry), Halle Berry (Luisa), Jim Broadbent (Cavendish), Jim Sturgess (Adam). 172 perc.
Vetítik: HBO - 21:00

A mozaikfilm most is univerzális eszmei üzenet továbbítására szolgál: a hat történet közös pontja az ember ember általi elnyomása.

Hollywood művészfilmről alkotott közönségbarát elképzelései évtizedek óta vonzódnak a külön történetekből összeillesztett mozaikokhoz, meséljenek egyazon sztorit több nézőpontból (Elefánt), több sztorit egyazon meta történetben (Rövidre vágva,Magnólia) vagy akár eltérő térben-időben zajló sztorikat, amiket csupán egy-egy motívum, esemény kapcsol egymáshoz (Bábel, Órák). Ezek a filmdrámák többnyire univerzális igényű eszmei üzenet továbbításához állítják párhuzamba az emberi sorsokat, ugyanabban a sikerstratégiában bízva: a ravaszul egymáshoz illesztett mikrodrámák önmagukban talán kevésbé életképesek, de összképük megteremtheti a drámai katarzist a nagyközönségben. Ami egy hagyományos szkeccsfilmnél létfontosságú, mivel minden epizód önállóan küzd a néző kegyéért, a mozaikfilmek csapatjátékaiban másodlagos – a hangsúly inkább a közös pontokra helyeződik, amiktől a néző egyetlen megatörténetként fogadja be a különálló sztorikat. A párhuzamos szerkesztés segítségével könnyedén aláhúzhatók a történetek összecsengései, hatékonyabbá tehetőek a hatásmechanizmusok (főleg a késleltetés és feszültségkeltés) és felpergethetők az egyébként lomhább részek – megannyi kiváló mankót kínálva a bicegősebb meséknek.

felhőatlasz.jpg

Amikor a Tykwer-Wachowski-Wachowski trió 2008-ban nekivágott a Felhőatlasz című Mitchell-regény filmadaptációjának, két alapvető változtatást eszközöltek: mindkettővel egy-egy ilyen mankót helyezve a feldolgozás hóna alá, a szerző lelkes közreműködésével, aki saját bevallása szerint ezeket a moziadaptációk eredendő követelményeiként tekintette. Eredeti formájában a (hatodik történet tengelye mentén) két részre szedett öt sztori kétségtelenül saját érdemei alapján ítéltetett volna meg a közönség esküdtszéke előtt és igen kérdéses, milyen végeredménnyel. Az ifjú fiskális 18. századi hajóútja a Csendes-óceánon át, az 1930-as békeévek belga kúriájába helyezett szerelmi háromszögsztori idős zeneszerző, fiatal segédje és az öregedő nej között, az 1970-es évekbeli újságírónő nyomozása egy atomerőmű ügyében, a koros könyvkiadó ezredfordulóra helyezett komikus szökéstörténete egy diktatórikus nyugdíjas otthonból, a 22. századi fogyasztói disztópiában öntudatra ébredt pincérnőklón mártíromsága és a 24. századi poszt-apokaliptikus Hawaiin játszódó kalandtörténet egyike sem mutat fel semmit a választott műfajára jellemző kliséken kívül (posztmodern alibiműként akár épp ez is lehetett az írás célja) – ami némiképp érdekessé teszi őket, az a különféle korok különféle emberei közt teremtett spirituális összecsengések utaláshálója és a nagy közös tematika: az ember ember általi elnyomása, legyen az alapja faj, nem, kor, vagy akár genetikai eredet. A filmrendező triumvirátus ezért is írta át jóformán jelenetekre feltördelt óriásmozaikra a tükrözéses hagymaszerkezetet, ahol az átkötések rendre tematikai/vizuális kapcsokat teremtenek a szálak között – és ezért találta ki leleményesen, hogy mind a hat mese központi alakjait ugyanazzal a maroknyi színészgárdával forgassa le. Így aztán a nézőt többszörösen bebiztosították az unalom ellen: ha netán nem feledkezik bele a háromórás szappanopera gyorsan váltakozó eseményeibe, nem köti le a műfaji kosztümök kavalkádja, nem vadászgat alig leplezett áthallásokra a szálak között, még mindig elszórakozhat azzal, hogy felismerje a zsidó polgárasszonynak álcázott Halle Berry-t, Hugo Weavinget a kegyetlen főnővér maszkja alatt vagy a kövér koreaivá varázsolt Hugh Grant-et – összegyűjtve minden epizód pokemon-sztárkártyáit.

felhőatlasz1.jpg
Hogy mindezen komoly igyekezet ellenére miért lett végül mégis roppant érdektelen a végeredmény, talán nagyrészt épp a piaci mankóknak köszönhető, amelyek egyfelől megfosztották legsajátosabb szerzői alapvonásaitól a művet (a szerkezet mellett ilyen volt a minden részhez illő saját nyelvezet, amit a filmadaptátorok csupán néhány jelenet erejéig próbáltak filmnyelvre ültetni, lásd a 21. századi Papa Song étterem Turbó futamos kifestőkönyvét), másfelől sem Tykwernek, sem Wachowskiéknak nem adtak elég szabadságot saját mániáik kiéléséhez (utóbbira lásd a disztópikus akciójelenetek középszerű CGI-megoldásait). Minden ízében jellegtelen biztonsági játék, a középutak szomorú áldozata a Felhőatlasz, egy európai-hollywoodi, műfaji-művészopusz, amelynek legnagyobb tanulsága nem a mindenféle elnyomás elleni lázadás fontossága, vagy a legalapvetőbb emberi értékek függetlensége koroktól, nemektől és bőrszínektől, hanem az egységes látásmód szükségszerűsége egy egyéni vízió kifejezéséhez – mert elsősorban ettől válnak lenyűgöző tűzijátékká az ezerszer elsütött patronok.

Varró Attila

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr65689918

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.