Kötéltánc a Böllérbaletten - Bödőcs Tibor új önálló estje a Dumaszínházban

2013. december 01. 12:17 - Huber Zoltán

Best of stand-up - különkiadás

bödőcs2.jpgA magyar stand-up sajátos körülmények között született és igen ellentmondásosan fejlődött, a gyorsan kialakult színtér torzulásai a mai napig meghatározzák a műfaj hazai lehetőségeit. A pesti kabaré, a csokornyakkendős konferansziék alakjai ugyanúgy itt kísértenek még, mint a jópofáskodó vőfélyek és a nyegle vagányok típusfigurái. A markáns irodalmi előképek, a legendás nevettetők öröksége az angolszász sablonokkal keverednek, e mintákat azonban sokszor egyszerűen csak lemásolják vagy totálisan félreértelmezik az előadók, erőltetett produkciókkal okozva kínos pillanatokat a közönségnek. Bödőcs Tibor azon kevés előadónk egyike, aki a magyar humor szerteágazó hagyományait képes volt a stand-up keretei között újraértelmezni és továbbvinni. Fellépéseit ismerve nyilvánvaló, hogy Hofi éleslátó politikai kritikái és Fábry hamisítatlan kelet-európai életszemlélete ugyanúgy hatással voltak rá, mint Nagy Bandó András vagy Sándor György intellektuálisabb szatírái. Bödőcs saját élettapasztalatait és olvasmányélményeit hatásos paródiákkal és érzékletes életképekkel vegyíti, miközben mindenki másnál pontosabban, egy jól irányzott félmondattal képes lerántani a leplet a honi közélet bizarr viszonyairól. Új, Böllérbalett című önálló estje tovább öregbíti majd a búcsúszentlászlói humorista hírnevét. Az előadás erős és változatos, a színvonal magas, ám Bödőcs produkcióját nézve a magyar stand-up kínzó problémáiból is ízelítőt kaphatunk.

A rádiókabarén, orrvérzésig ismételt bohózatokon és adászáró villámtréfákon nevelkedett magyar közönség láthatóan még mindig nem igazán érti és érzi a stand-up lényegét. A világnak ezen a felén a kívülálló szemlélődés, a passzív befogadás egyébként is alapélmény, ami értelemszerűen nem kedvez a közönség elé kiálló, interakciót kezdeményező előadóknak. A műfajhoz való hozzáállás talán némileg változna, ha itthon is lennének olyan kisebb klubok, kávézók és kocsmák, ahol a néző feltörekvő komikusokkal, alternatív produkciókkal, különböző szubkultúrák humorával találkozhatna, azaz közelebb érezhetné magát a fellépőkhöz. Ez nemcsak a néző és a műfaj, de az előadók szempontjából is fontos lenne, hisz a megfelelő rutin megszerzésének, a saját hang csiszolásának tőlünk nyugatabbra ez a legfontosabb útja. A magyar színtér azonban olyan pici, hogy ha valaki kiáll a mikrofon mögé, rögtön valamelyik csatornán találja magát. A nézők nagy többsége nem önálló műfajként tekint a stand-upra, hanem olyan vicces tévéműsorként, amire akár jegyet is lehet venni.

Ezt a paradox mentalitást tökéletesen szemlélteti a Dumaszínház Corvin-negyedben található épülete is, mely egész egyszerűen alkalmatlan az efféle előadásokra. A zsúfolt teremben csak vacsoraasztalok vannak, a székek azonban nem a színpad felé néznek, ehelyett azzal párhuzamosan vannak felállítva. Aki tehát nem fogyasztani jött, hanem az aktuális fellépőt szeretné megtekinteni, kénytelen kifacsart testhelyzetben vagy a széken elfordulva eltölteni kétszer harminc percet. Az ide-oda suhanó pincérek, az étkezés és a bár zaja még a kisebbik gond, az efféle kialakítás igazi hátulütője, hogy az előadó és a közönség között csak igen nehezen alakulhat ki kontaktus. Mintha nem is egy stand-up comedy helyszínén lennénk, inkább egy olyan étteremben, ahol a nagyobb bevétel érdekében a muzsikust olyan hírességre cserélték, aki nóta helyett vicces történetekkel szórakoztatja a fizetővendéget. Talán érdemes lenne megkérdezni a fellépőket, mennyire zavarja őket a törvényszerűen kialakuló távolság.

Fiatal kora ellenére Bödőcs rendkívül tapasztalt előadónak számít, így egy-két cinikus megjegyzéssel természetesen utal a közönség passzivitására, kéri a visszacsatolást. A Böllérbalett az amerikai stand-up fogalmai szerint nem is nevezhető igazán önálló estnek, inkább egy best-of műsort kapunk új történetekkel és továbbgondolt viccekkel. A merev tematikai váz, a sztorikat összakapcsoló, a poénokat egymásra építő dramaturgiai ív helyett a produkciót kizárólag az előadó személye és stílusa tartja egyben. Bödőcs vélhetően azért kénytelen egy cserélhető betétekből felépülő, azaz könnyen variálható és tetszés szerint bővíthető előadást csinálni, mert így az adott fellépés körülményeinek megfelelően gyorsan módosíthatja az időtartamot, a hangsúlyokat és a főbb témákat. Nála is vannak természetesen előre- és visszautalások, illetve az önreflektív beszólások, de ezek nem rétegzik, árnyalják a poénokat, nem helyezik új megvilágításba az addigiakat, tehát korántsem kulcsfontosságúak a hatás szempontjából.

Bödőcs Tibor folyamatosan teszteli a közönséget: ha a csípős politikai kiszólások vagy a míves nyelvi gegek után nem harsan fel a nevetés, egy egyszerűbb, direktebb, korábban már bevált poén biztos siker. A szűk magyar színtéren a finomabb, árnyaltabb poénok mellett az előadók időről-időre kénytelenek a populárisabb irányokba mozdulni. Bödőcs az efféle témákat is a tőle megszokott igényességgel dolgozza ki, nála egy hasmenés felidézése sem lesz feltétlenül alpári. A sok szereplés, a videómegosztók egyébként is nehéz helyzetbe hozzák az előadót, hisz képtelenség olyan tempóban stand-upot csinálni, hogy a néző kizárólag új sztorikkal és poénokkal találkozhasson. Bödőcs is használ régebbi elemeket, mégsem válik unalmassá vagy kiszámíthatóvá, mert ő nem egy vagy két, hanem egyenesen négy különböző vonalon mozog – és mindenhol kiváló. A szélesebb közönség elsősorban búcsúszentlászlói élménybeszámolóit ismeri, de a humorista a politikai-közéleti kitekintők, a találó paródiák és a „nyelvi ortopédiák” területén is otthonosan mozog.

Bödőcs nemcsak kivételesen jó mesélő, de hiteles és éles szemű krónikás is, aki nemcsak megfigyelője, de aktív résztvevője is az általa felidézett eseményeknek. Az itthon mindig is kedvelt „népi” vonalat a legnemesebb irodalmi hagyományokkal ötvözi: az előadott történetek szociológiai látleletként és novellaként is gond nélkül működnének. A kiváló érzékkel kiválaszott jelzők és zsigeri hasonlatok segítségével Bödőcs pillanatok alatt képes atmoszférát teremteni. Az egy-két vonással életre keltett figurák mindannyiunk számára ismerősek, mégis egyediek: a humor a karikatúra és az állapotleírás okos házasításából származik. A mágikus realizmus és az abszurd alkotóelemei a haseki szatírával és a hrabali életszeretettel keverednek, sőt, már nemcsak a figurák nyelvezete, de a hanghordozásuk és a testtartásuk is megelevenedik előttünk. A búcsúszentlászlói történetek igazi erejét az adja, hogy az előadó láthatóan tiszteli és kedveli ezeket a figurákat. A vidéki élet finom kritikájából egyértelmű szeretet árad.

A saját élményeket kiegészítő, azok mellé pakolt közéleti megjegyzések szintén pontosak és éleslátóak, ám sokkal cinikusabbak, mint a zalai falu kedvelt életképei. Nemcsak a politikusok és más hatalmasságok paródiái hibátlanok, de egy-egy odaszúrt félmondattal, ironikus észrevétellel képes nevetségessé tenni a célszemélyt vagy az említett jelenséget. Sokkal élesebb és bölcsebb hozzáállás ez, mint sértett érintettként, hőbörgő kisemberként reagálni a hírekre: semleges sztoikusként Bödőcs nem morgolódik, hanem elegánsan leplezi le a hírnév és a hatalom kétarcúságait (és külön öröm, hogy nem foglalkozik a celebekkel, így hangsúlyozva ki a leghatásosabban a bulvár értéktelenségét). Hasonlóan szellemesek és intelligensek az általa gyűjtött „nyelvi ortopédiák” is, melyek tulajdonképp szóviccekbe, véletlen elszólásokba csomagolt grammatikai megfigyelések. A stand-up Grétsy Lászlójaként Bödőcs viccei képesek felmutatni a magyar nyelv szépségeit: előadásában akár egy káromkodásból is frappáns nyelvészeti demonstráció születhet (a „baszd meg” használatáról előadott rövid monológ egészen csodálatos).

A magyar stand-up kontrasztos helyzetét jól mutatja az a tény, hogy a színvonal fenntartása, a „hozamkorlátozás” érdekében Bödőcs kénytelen volt önállósodni, és otthagyta a Showder Klub műsorát. A rajongók száma, a sikeres fellépések alapján úgy tűnik, igenis komoly kereslet mutatkozik az intelligens és igényes humorra – a Böllérbalett előadásán viszont egyértelműen a könnyebb, egyszerűbb viccek aratták a legnagyobb sikert. Míg a politikai résznél ijesztő módon megfagyott a légkör, a csavarosabb hasonlatokra pedig csak néhányan rezonáltak, addig a túlzott evés-ivással kapcsolatos meglátásokat spontán tapssal jutalmazta a közönség. Ez természetesen nem az előadó hibája, sőt, számos kollégájával ellentétben ő nem a celeb-lét, a minél nagyobb hírnév felé törekszik, hanem következetesen ragaszkodik az önmaga állította minőséghez. Ne feledjük azt sem, hogy bármennyire is a műfaj nagy öregjének tűnik, Bödőcs alig múlt harminc és szűk évtizede van még csak a pályán. Az új műsorát látva egyértelműen bízhatunk abban, hogy összetéveszthetetlen humorát úgy tudja tovább csiszolni és fejleszteni, hogy közben képes lesz a hazai stand-up kínálkozó csapdáit is elkerülni.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr595654647

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Werewolfrulez · http://smokingbarrels.blog.hu/ 2013.12.02. 09:08:40

Kicsit mintha elfogult lenne a kritika (egy, azaz egy darab negatívum sincs Bödőcs munkásságában? Nanemá'! Néha azért ő is mellényúl), de azért nem rossz írás. Egyébként én is bírom Tibikét, őt idézzük a legtöbbet a haverokkal, főleg a korai zsengéit.

Huber Zoltán 2013.12.02. 09:44:47

@Werewolfrulez: igen, vállaltan elfogult az írás, a minőségi stand-up népszerűsítése a cél. én azért próbáltam rámutatni a műsor gyenge pontjaira, illetve a lehetséges fejlődési utakra (ha ezek nem jöttek át, az egyértelműem én hibám)

virtualdog 2013.12.02. 10:08:32

Én azt nem szeretem a hazai stand-up műfajban, hogy nagyon híresség/sztár/celeb-orientált (még Hofi idősebb kori műsorai is elmentek kicsit ebbe az irányba, pedig ő nekem etalon). Halálosan unom, hogy mindenki fontosnak tartja biztosítani ismerőseit, ha a téma felmerül, hogy őt mennyire nem érdeklik az ócska valóságshow-k, beszélgetős műsorok és tehetségkutatók - de aztán elkezdik szidni őket, és kiderül, hogy mindenki tudja a legújabb fejleményeket...

Szerintem, ha valaki követi az összes gagyi műsort, az ne viccelődjön rajta, hogy milyen rosszak. Az ő saját szent szabadidejét áldozza rájuk!...

Ezen kívül viszont nagyon is szívesen elmennék magyar stand-up-os műsorra - ki az, aki a legkevésbé a fent jellemzett úton jár? (Ricky Gervais vagy Louis C.K. "általános", az élethez, hétköznapi rettenetekhez, a boldogsághoz való hozzáállásunkat elemezgető humorát például nagyon szeretem.)