Debilség és propán - Mike Judge animációi

2013. november 26. 13:27 - Pernecker Dávid

Beavis, Butt-head + Texas királyai

A kilencvenes években sorra tűntek fel az X-generáció öntudatát kivetítő olyan párosok, mint Bill és Ted, Wayne és Garth, Dumb és Dumber, Jay és Néma Bob. Ezek a Cheech Marin és Tommy Chong köpönyegéből előbújt szerethető idióták azonban csupán kistestvérei a Mike Judge által életre hívott, a pop-kultúrát egy életre átértelmező destruktív duónak. Máig leghíresebb teremtményei a beszédes című Frog Baseball szkeccsben (Saturday Night Live) tűntek fel először. A tizenéves szörnyetegek morális és intellektuális mélypontokat halmozó történetei azóta is a Music Television műsorkínálatának csúcspontjaként állnak ellen az idő vasfogának.

beavis-and-butt-head.jpg

A Beavis és Butt-head sikere a Judge által következetesen üres idiotizmusnak álcázott szatirikus nézőpont szellemi fölényében rejlik, melyet a triviális és nyers animáció fed el. Judge tudatosan debilizált rajzstílusának Hergére (Tintin) és Bushmillerre (Nancy) emlékeztető minimalizmusából eredően e véglények minden mozdulata jelentőségteljessé válik. A szellemi mélyszegénység kontrollálatlan tudatállapotainak tűnnek, akiket nem szülő nevel, s nem tanár tanít. Egyedüli mentoruk és lételemük a zenetévé. A sorozat hírhedt, videóklipeket értékelő jelenetei pedig nem hiába váltak a kor zenei teljesítményének ambivalens értékmérőjévé. Az analízis egyik végén a visszavonhatatlan elmarasztalás („This sucks!”), a másikon a vakbuzgó rajongás („Cool!”) rigmusai fonódnak imádnivaló röhögésükkel díszített retardált mantrákba. Azonban a klipek folyamatos kommentárja katalizátorként is funkcionál. Némi tűzeffekt, dollárbankó-villantás, néhány kebel, s máris felizzik fejükben a leendő kalandok lejárt szavatosságú villanykörtéje. Judge formabontó szatírája pedig ekkor kezd igazán működni. Beavis és Butt-head ugyanis a médiafogyasztó fiatalság faékeiként elvonatkoztatásoktól mentesen értelmezik a televízió tanításait.

A felelősség természetesen nem csak a médiumé, hisz ezek a karakterek megmásíthatatlanul ostobák, önzőek, gonoszak, rémálomszerű ellen-személyiségük pedig sorvezető nélkül támolyog az általuk szított bizarr világégések felé. Judge szatírájának újdonsága, hogy a világ – melyben Beavis és Butt-head minden értéket és értelmet lángra lobbant – valóban eszement hely. Mindez a mellékszereplők tükrében válik hangsúlyossá, s Judge esetükben tobzódik a szatirikus megfigyelésekben. A hippi Van Driessen tanár úr szánalmasan próbálkozik okítani a két furkót, akik kihasználják őt, s így saját jószándékának lila ködében válik antagonistává. Míg Van Driessen a jóság forráspontja, addig az Acéllövedék szadista kiképzőtisztjét idéző Buzzcut edző ostoba és agresszív militáris ikon, aki közveszélyessé válik, ha valamit nem tud hangerővel megoldani – ez a két fiatal pedig ilyen valami. A Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát is jól ábrázolja, hogy a kettejüket meghatározó masszív irracionalitás ott lebeg a világban is. A sorozat formáját megbontó félreértések komédiájában ugyanis senkinek sem tűnik fel, hogy ez a két bugris nem bérgyilkos, és csak így válhat Beavisből vallási vezető. A Beavis és Butt-head maradandósága a karakterfejlődés hiányában kereshető. Véget nem érő üdvösségkeresésük ugyanis a sorozat tizennégy év után megjelenő – a szokásosnál társadalomkritikusabb és reflexívebb – legújabb évadában is a változás és a tanulás minden jele nélkül szól az emberi ostobaság és a média-pszichózis határtalanságáról, de mindenekelőtt e két félelmetesen gyökér és fergetegesen vicces figuráról, akik görbe tükröt tartanak egy-két generáció ingatag ízlésvilága elé.

texas királyai.jpg
Texas királyai

Judge szatirikus humora a Beavis és Butt-head lezárásával nem tűnt el, csak átalakult. Az 1997-től közel tizennégy éven keresztül sugárzott Texas királyaiban Judge – és alkotótársa, a Simpson család író-producere, Greg Daniels – sokkal kifinomultabb és árnyaltabb formában használja kulcsmotívumait. A tradicionális alapállásból induló sorozat egy texasi kisvárosban élő család köré épül. A család feje, és a sorozat főszereplője – a Beavis és Butt-headben látott szomszéd-figurából eredeztethető – Hank Hill, egy propángázt forgalmazó cég eladója. Az ő karaktere hordozza a sorozat cselekményvezetésének kulcsmotívumát. Míg Beavis és Butt-head bármit megtettek volna sorsuk megváltoztatásáért, addig Hank minden vágya a változás elkerülése. Dolgos, konzervatív, becsületes átlagember ő, aki vonalzóval méri a frissen vágott gyepet, s legvadabb rémálma, hogy ki kell hagynia az esti sörözést barátaival. Ugyanakkor a sorozat egészét meghatározó alapmotívum pontosan az, hogy Hank képtelen elérni a mindig épp csak egy karnyújtásnyira lévő békességet. A kívánt állapotot olyan szituációk teszik elérhetetlenné, melyek közelébe a maradi, de egyenes gerincű Hank soha nem merészkedne. A Texas királyainak szatirikussága pedig abban nyilvánul meg, hogy az ide-oda változó modern világtól rettegő, és azzal szeretni valóan sután szembeszálló Hank nem formálódik a történet során. Hank végigszenvedi az epizódokat, de mindvégig megmarad átlagos, büszke texasinak, aki nem tanul a hibáiból. Judge és Daniels a sorozatot nem rajzfilmszerűségre, hanem kézzelfogható, árnyalt, hús-vér karakterekre, és hihető interakcióikra építi – melyek alapköve a messzemenőkig zseniális szinkronmunka. A tragikomikusan szánalmas Bill, az összeesküvés-elméleteket gyártó rovarirtó Dale, a playboy Boomhauer (akinek déli tájszólásából csak az ért valamit, aki bölcsőde óta ismeri), a passzív-agresszív laoszi szomszédok mind tapinthatóvá válnak a szerzők irányítása alatt.

Ritka az olyan animációs sorozat, melyben alig található slapstick-humor, de a Texas királyai emellett az olcsó egymondatos poénoknak is ellenáll, csak hogy Judge csúcsra járathassa a Beavis és Butt-head során kialakított jellemkomikumot. Szereplői a déli államok lakóinak jellegzetes attitűdjeit körbejáró szatirikus momentumok tucatjai során sem válnak paródiává, s a redneck-miliő sem lesz közhelyes. A szituációk során a karakterek viselkedésmintáinak ismerőssége válik a humor forrásává, s nem – jelentős különbség – a karakterek maguk válnak nevetség tárgyává. A Texas királyai lassan és fokozatosan építkező komikus mozzanatokból táplálkozik, melyek az epizódok végére állnak össze visszafogottságukban is fergetegesen vicces egésszé. A szubverzív humor pedig sokszor a tagadás motívumának beemelésével jön létre. Ennek visszatérő példája, hogy a folyamatosan kombináló Dale nem képes felismerni, hogy a felesége megcsalja őt. Mindenki más tudja jól, mégsem szólnak egy szót sem. Tény, hogy nem ez a megfelelő morális szemszög, a karakterek mégis ezt kívánják meg. Hank egyrészt félti Dale törékeny lelkét az igazságtól, másrészt pedig számára más magánélete tabu. Jó ember ő, de nem tud és nem is képes ilyen horderejű problémákkal foglalkozni. Ugyanez a dinamika figyelhető meg Hank és fia, Bobby között is. Hank tizennégy évad alatt sem tud kiigazodni az ő tökéletes ellentéteként viselkedő fiún, de ezt Bobby soha nem hallja tőle – Hank pedig akarata ellenére mindenben támogatja. Kettejük apránként alakuló kapcsolata pedig az animációs sorozatok legszebb és legigazibb apa-fiú viszonya. Ami működik a Texas királyaiban, az érdekes módon csak döcög a Jon Altschuler által teremtett, egy évadot megélt The Goode Family esetében, melyben Judge csupán mint producer és szinkronszínész vett részt. Míg Hillék egytől-egyig belülről elképzelt, precízen megírt karakterek, addig a Texas királyai tökéletes ellentétpárjaként a neo-hippi Goode család meglehetősen üresnek tűnik. Míg a Texas királyai esetében a történetek a finoman moduláló karakterek komikumát szolgálták, addig a Goode család elrajzolt tagjai a new age életmódot kinevető sematikus történeteket támogatják. A fenntartható fejlődésért kepesztő, radikális jótevőket felsorakoztató vegetáriánus család tagjai olykor kifejezetten idegesítő karikatúrákká válnak, akik a túl könnyű célpontot szolgáltató bio-megszállottak paródiájában ki is merülnek. A túlzott politikai korrektség abszurditását kritizáló sorozat Judge hiányában sajnálatosan túl korrekt marad.


(Részlet a Filmvilág 2013 júniusi számában megjelent Mike Judge-portréból.)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr55657603

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.