Kennedy: A legenda születése

2013. november 22. 12:30 - filmvilág

PT 109 (1963)

1963 november 22-én, pontosan 50 évvel ezelőtt vesztette életét az USA 35. elnöke, John Fitzgerald Kennedy. Az elmúlt fél évszázadban az elnökről és arról a bizonyos dallasi merényletről természetesen számtalan film készült. A Filmvilág novemberi számában megjelent cikkében Andorka György ezeket a filmeket tekintette át. Az alábbiakban ebből a szövegből közlünk egy rövid részletet.

pt109.jpgKennedy fehér házi asztalán a legkülönösebb kellék minden bizonnyal egy nagyra nőtt levélnehezék volt: a műanyag búrába foglalt kókuszdió héj a legendárium kiindulópontját jelentő, nem mindennapi történetre emlékeztette a csendes-óceáni frontot megjárt elnököt. „Nem rajtam múlt, csak épp elsüllyesztették a hajómat” – jegyezte meg később ironikusan az incidenssel kapcsolatban. 1943 augusztus 2-án az akkor 26 éves Kennedy parancsnoksága alatt álló torpedónaszád az éjszakai őrjárat során elszakadt a többiektől, és egy útjukat keresztező japán romboló a rossz látási viszonyok miatt szó szerint kettészelte a hajót. A nyílt tengeren rekedt legénység úszva jutott el egy néhány mérföldre fekvő, lakatlan szigetre, ahol néhány kilátástalannak tetsző nap után végül bennszülötteken keresztül sikerült segélykérő üzenetet eljuttatniuk a szövetséges erőkhöz. Kennedy bátorsága és higgadtsága a szituáció kezelésében elvitathatatlan, ám abban, hogy a kaland hadbíróság helyett végül kitüntetéssel végződött, valószínűleg nagy szerepe lehetett idősebb Joe Kennedynek is: a „papa” keze messzire elért, így az egyébként két ember halálával járó baleset és megmenekülés makulátlan hőstörténetként csapódott le a médiában. Az amerikaiak imádták a sztorit, Kennedy pedig a tömegek szemében egyre inkább összeolvadt az esetet a személye köré kerekített izgalmas elbeszélésként tálaló Reader’s Digest-cikk figurájával. A család Jack politikai karrierjének kezdetétől megragadta a sztoriban rejlő propaganda-lehetőséget, elnökké választása után pedig apja, aki az 1920-30-as években a hollywoodi filmipar szereplője volt, újabb köveket mozgatott meg, hogy a történet filmvászonra kerüljön. Hollywood első Kennedy-filmje így példátlan módon már akkor elkészült, amikor ő maga még elnöki minőségében volt a tévéképernyő állandó szereplője, Reagan pedig a gyöngyvászonról mosolygott leendő szavazóira. Az 1963 nyarán, mindössze öt hónappal a dallasi merénylet előtt bemutatott PT 109 hamisítatlan hősmítoszt fabrikál: a harci tapasztalattal nem rendelkező Kennedy a 22-es csapdájának őrültje, aki a családi befolyást latba vetve helyeztette magát a frontra – egy jelenetben a kétségbeesett közlegényt biztató színészalteregó egyenesen a „ne azt kérdezd...” parafrázisával emlékezteti a nézőket az elnök szállóigévé vált mondatára. A karakán alhadnagy az első pillanattól genetikailag vezetésre termett figuraként áll előttünk, aki derűs magabiztossággal és sajátos öntudattal viszonyul feletteseihez is: elvárja, hogy az egyenlő bánásmód jegyében „árva gyerekként” kezeljék, de sugárzik róla a klán sarjaként örökölt tartása is. Az imázstudatos elnök belső énképéről sokat elárul, hogy a főszereplő Cliff Robertsonra személyesen adta az áldását, olyan jelöltek közül, mint Warren Beatty vagy Peter Fonda. A Warner 2011-ben DVD-n elérhetővé tette a ritkán látható filmet, így színes-szélesvásznú formában élvezhető az ínyenceknek való fogás: amennyiben sikerül elvonatkoztatni attól, hogy valójában a ’64-es választásokra készült egészestés kampányfilmet nézünk, a jól ismert sémára felfűzött, saját jogán is szórakoztató déltengeri háborús kalandot kapunk, ahol a szedett-vedett legénység végül összetartó, bajtársias csapattá kovácsolódik a fizikai megpróbáltatások és a megtörhetetlen parancsnok kettős présében.

A JFK: Az ifjúság évei (1993) későbbi coming-of-age sztorija árnyaltabban dolgozza fel az eseményeket: a parancsnoki hídon szivarral a szájában pózoló Kennedy számára a háború eleinte bátorságpróba, veszélyes, de végső soron férfiaknak való kaland, ám ezzel párhuzamosan kidomborodik az életében először felelősséget vállaló suhanc fejlődéstörténete is – a film továbbá nem hallgatja el Kennedy lelkifurdalását emberei halála miatt, ahogyan apja szerepét sem a média későbbi manipulálásában. Hiányérzetet legfeljebb az hagyhat, hogy sűrítettebb cselekménye miatt Patrick Dempsey itt nem véshette kókuszba az életmentő üzenetet: „Nauro szig... parancsnok... benszülöttek  elvezetnek... 11-en életben... küldjenek kis hajót... Kennedy”.

(...)


A teljes cikk a Filmvilág novemberi számában olvasható!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr55649224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.