Giuliano Gemma legjobb filmjei

2013. november 15. 14:31 - filmvilág

Piszkos12

gemma.jpgIdén októberben elhunyt Giuliano Gemma. A pályáját kaszkadőrként kezdő olasz színész nevéhez számos emlékezetes alakítás fűződik, szerepelt kosztümös kalandfilmekben, spagettiwestern-klasszikusokban és maffiafilmekben is. A vásznon leginkább tiszta tekintetével és széles mosolyával hatást keltő Gemma az úgy nevezett komolyabb filmekben is kipróbálta magát, leghíresebb ezek közül A tatárpuszta, melyért elnyerte az olasz Oscar-díjat. Emléke előtt most azzal tisztelgünk, hogy bemutatjuk pályafutásának legfontosabb 11+1 filmjét.

Pisztolyt Ringónak (Duccio Tessari, 1965)

Az olasz western egyik legfontosabb kritikai- és közönségsikere, a filmtípus későbbi fejlődését alapvetően meghatározó Egy maréknyi dollárért volt, míg a korai korszak másik nagyhatású darabja Leone ikonikus mozijának afféle antitézise, mely szintén számos követőre talált a későbbiekben. A Pisztolyt Ringónak a maga idejében rendkívüli népszerűségnek örvendett, egy csapásra beindítva a korábban kaszkadőrként dolgozó Giuliano Gemma (alias Montgomery Wood) karrierjét. Duccio Tessari rendező társíróként korábban közreműködött a Dollár-trilógia nyitódarabjában, ezért nyilvánvaló, miként tudta ilyen pontosan kidolgozni azt a sikerreceptet, mely a legendás előd ellentétére épül. Leone névtelen hőséhez hasonlóan Ringo is egy városi csetepaté kellős közepébe csöppen és ő is megkísérli kiaknázni a helyzetből fakadó lehetőségeket, ám a hallgatag, kemény tekintetű Eastwooddal szemben Gemma egy jól öltözött, bőbeszédű, mosolygós csibészt alakít. A stilizált akciók helyett a börleszkes humor dominál, a kaland-orientált történetet pedig vicces mellékszereplők, karácsonyi kulisszák (!) és szerelmi civódások gazdagítják. A férfias párbajok és a könnyed komédia kényes aránya néha ugyan felborul, sőt, egy-két ponton mintha tudatos western-paródiába fordulnánk (lásd. Ringó tejivással kapcsolatos meglátásait), a fináléra minden összeáll. Morricone elemében van, a cselekmény pörög, a színészek kiválóak. A film imponáló bevételi eredményei után néhány hónappal a stáb visszatért a forgatási helyszínre és gyorsan leforgatott egy sajátos Odüsszeia-átiratot Ringó visszatér címmel - a többi már filmtörténelem. (HZ)

Ringo visszatér (Duccio Tessari, 1965)

ringo1.jpg
Ha a spagetti-western ikonikus pisztolyforgatóit szeretnénk felsorolni, akkor a már-már népmesei hőssé avanzsált, több mint harminc filmmel (!) büszkélkedő Django, illetve a Dollár-Trilógia névtelen bosszúállója mellett az angyalarcú Ringo nevét is mindenképpen meg kell említenünk. Bár a vadnyugaton valóban élt egy Johnny Ringo nevű bandita, akinek az alakját még a klasszikus amerikai mozi is őrzi (legismertebben Gregory Peck alakításában, The Gunfighter), a közönség által kedvelt figura valójában Duccio Tessari agyából pattant ki, és először a legendás Guilano Gemma keltette életre. A kirobbanóan sikeres Pisztolyt Ringónak folytatásaként az író-rendező és a színész együtt készítették el a hős egyetlen hivatalos visszatérését, melyet azután még jó néhány „eretnek” folytatás követett. A Ringo visszatér sem cselekményével, sem a karaktereivel nem kötődik az első rész szabadítós akciójához, inkább gazdaságos újrahasznosítása, érdekes variációja az ott feltűnt figuráknak, kellékeknek és helyszíneknek. A míves vizuális megoldásokra és az egyedi atmoszféra megteremtésére rendkívül fogékony Tessari szabálytalan zsánerdarabja ma már egyértelműen kultikus tiszteletnek örvend. A lírai képekbe csomagolt, epikus bosszútörténet az italowestern korai korszakának egyik vitathatatlan csúcsteljesítménye. (A filmről bővebben Tarantino-rovatunkban írtunk.) (HZ)

Egy lyukas dollár (Giorgio Ferroni, 1965)

egy lyukas dollár.jpg
A spagettiwesternek rendezői között nemcsak fiatal, feltörekvő titánok akadtak, de számos olyan rutinos mester is, aki még jóval a második világháború előtt debütált a kamerák mögött. A veterán Giorgio Ferroni bőven elmúlt már ötven, mikor az olasz filmgyártás felfedezte magának a vadnyugatot. A tapasztalt direktor míves darabjai mellőzik az újító zsánerjátékokat és a látványos stilizációkat, inkább a klasszikus amerikai western hagyományait követik, ám a konzervatív fogalmazásmódot Ferroni kiváló stílusérzékkel és komoly elbeszélői szakértelemmel kompenzálja. Az Egy lyukas dollár a rendező és Giuliano Gemma első közös munkája, melyet még két, a film fontosabb motívumait variáló, szintén sikeres folytatás követett. A leszerelt déli katonatiszt igazságosztó bosszúhadjáratát az alkotók elegánsan a címadó érme köré építik, és számos csavarral gazdagítják. Az első jelenetben hősünk az északiak előtt leteszi a fegyvert, majd megalázásként egy lefűrészelt csövű pisztolyt kap, melyből Ferroni végül igen szép metaforát varázsol. A megkínzott, becsapott O’Hara százados (a háborút a vesztes oldalon befejező olasz néphez hasonlóan) felkel a földről és a vereségből kovácsol erényt, komoly érzelmi töltettel és finom politikai áthallásokkal gazdagítva a filmet. Az akciódús összecsapások, a hangulatos főcím és a kiváló kísérőzene garantálta a sikert: az Egy lyukas dollár imponáló bevételi eredményei különösen fontosak voltak a zsáner fejlődése szempontjából, bizonyítva, hogy amerikai sztárok nélkül is érdemes ilyen mozikat forgatni. (HZ)

A harag napjai (Tonino Valerii, 1967)

harag napjai5.jpg
A Maréknyi dollárért és a Pár dollárral többért segédrendezőjeként tapasztalatot szerzett Tonino Valerii második munkája az olasz alkotók által igen kedvelt mester-tanítvány receptúrát használja, és a markáns zenei téma mellett elsősorban a főszereplők viszonyrendszere miatt izgalmas. A korszak két sztárja, Lee Van Cleef és Giuliano Gemma hibátlanul kelti életre a dörzsölt öreg róka és a fiatal zseni kettősét. (…) Riz Ortolani csodálatos zenei aláfestése, illetve Lee Van Cleef és Giuliano Gemma érdekesen alakuló kapcsolata már önmagukban elvinnék a filmet, ám Valerii néhány remek jelenettel, szépen kidolgozott helyszínnel és a szinte kötelező balos politikai áthallással tovább gazdagítja a kissé elnyújtott alaptörténetet. Az akciók után a tanulságokat egyetlen frappáns mondatban összegző Van Cleef legalább annyira hatásos, mint a tanultakat végül a tanára fejére olvasó Gemma. (A filmről bővebben Tarantino-rovatunkban írtunk.) (HZ)

A hatalom ára (Tonino Valerii, 1969)

hatalom ára.jpg
Az olasz alkotók filmjeikhez számtalan forrásból merítettek ihletet, ám egy aktuális történelmi esemény vadnyugati köntösbe öltöztetése még errefelé is kivételes ötletnek számított. E rendkívül ambiciózus, mégis kevéssé ismert spagettiwestern a karrierjét Leone segédrendezőjeként indító, majd A harag napjai után szélesebb körben ismertté vált Tonino Valerii nevéhez fűződik. A hatalom ára a hat évvel korábbi JKF-merénylet feldolgozására tesz kísérletet, markáns politikai olvasattal egészítve ki a gyilkosság vélt mozgatórugóit. Valerii mozijában fikció és valóság keveredik. A liberális, tiszta szívű elnök a lázongó Dallasba látogat, mert szeretné meggyőzni az ültetvényeseket, hogy a feketék és a szegények kizsákmányolása mindenki számára káros. A befolyásos helyi potentátok azonban merényletet terveznek és a bábként rángatott alelnököt akarják az ország élére állítani. Az eseményekbe belekeveredik a Giuliano Gemma alakította északi veterán, illetve a rendező számtalan egyéb szálat mozgat (újságírók, titkosügynök, fekete veterán). Valerii megkísérli új megvilágításba helyezni az elnökgyilkosság hátterét, magyarázata pedig egybecseng a legkedveltebb összeesküvés-elméletekkel. Western helyett vadnyugati környezetbe helyezett politikai thrillert láthatunk: a balos áthallásokkal teli film a gazdag déli tőkésekre hárítja a felelősséget, illetve a fanatizmus természetét, a hatalom filozófiáját vizsgálja. Nagyigényű moziról van tehát szó, szép hitchcocki plánokkal, kiváló operatőri munkával és Bacalov remek zenéjével megtámogatva. A katarzis mégis elmarad, a számtalan irányba kibomló történet kissé szétesik, Valerii ugyanis a műfaj íratlan szabályait követve kénytelen akciókkal, verekedésekkel színesíteni a párbeszéd-orientált cselekményt, ráadásul a politikai üzenete is szájbarágósra sikeredik. Spagettiwesternnek túlzottan komoly, JFK-filmnek kissé súlytalan, A hatalom ára azonban még félig sikerülten is impozáns, a legérdekesebb műfaji próbálkozások egyike. (HZ)

Kettős bűntény Hamburgban (Michele Lupo, 1972)

kettős bűntény.jpg
Michele Lupo legambiciózusabb filmje, melyet nemzetközi koprodukcióban, egy világsztárral (Kirk Douglas) és több ismert olasz színésszel (Giuliano Gemma, Florinda Bolkan) forgatott, és melyben minden egyes közreműködő a jobbik formáját hozta, beleértve SPOILER! a csibészes jófiúból az utolsó jelenetre önző árulóvá átvedlő Gemmát is. SPOILER VÉGE! A Kettős bűntény Hamburgban látszólag egyszerű szajréfilm egy öregedő betörő utolsó melójáról, valójában egy jóval komplikáltabb (többek között a rendező egy saját vígjátékára is utaló és a komolyzenét sajátos összefüggésben alkalmazó), Jean-Pierre Melville világát idéző karaktertanulmány bizalomról és becsületről. Lupo magabiztosan, a suspense-t tehetségesen alkalmazva és a hamburgi helyszíneket maximálisan kihasználva szórakoztat, miközben komoly kérdéseket is érint, és kiforgatja mindazokat a Gemmával kapcsolatos nézői elvárásokat, melyek kialakításában maga is aktív szerepet játszott közös pályafutásuk során (a Maciste, l'eroe più grande del mondo peplumjától az Arizona Colt westernjén át az Afrika Expressz majmos komédiájáig). A külföldön The Master Touch és A Man to Respect címeken ismert mozi nem csak Douglas, Gemma és Bolkan kedvelői, vagy éppen a Melville nevével fémjelzett bűnfilmek barátai élvezhetik, az emlékezetes, fordulatokban gazdag finálé akár még az Öld meg Cartert! indusztriális neo-noirja iránt lelkesedők szívét is megdobogtathatja. (A filmről bővebben Tarantino-rovatunkban írtunk.)  (OD)

Az angyalok is esznek babot (E. B. Clucher, 1973)

E filmet látva 20-30 évvel ezelőtt (a VHS-korszak derekán, a nyugati tévécsatornák megjelenésekor) sokan vakartuk értetlenül a fejünket. „Oké, ez egy Bud Spencer - Terence Hill-film, de hol van Terence Hill? És mit keres a helyén ez a barna vigyori?” A jól értesültek persze már ismerték és szerették Gemmát, a probléma azonban adott volt. A kis rajongók egyszer csak minden előzmény nélkül, tudtukon kívül szembesültek az olasz filmszakma alapszabályai közül kettővel: 1) mindenki pótolható 2) bármit le lehet (és kell) másolni, ami sikeres. (Utóbbi szabály következménye a másik nagy fejvakarás-okozó, az egy évvel később bemutatott Két legyet egy csapásra!, amely a „Spencer/Hill-Ploitation” zászlóshajójaként már egyik színészt sem állította hadrendbe, őket két – egyébként tehetséges – színész és imitátor, Antonio Cantafora és a tavaly elhunyt Paul L. Smith igyekezett pótolni.)

Ma már azt is tudjuk, miért Gemma verekszik Bud oldalán ebben a szerethető maffiafilm-paródiában, amit minden bizonnyal A keresztapa világsikere hívott életre: Hill, aki akkoriban az egyik (ha nem A) legnépszerűbb olasz sztár volt, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy Sergio Leonével, a spagettiwestern atyjával forgasson Henry Fonda oldalán, ezért lemondott Az angyalok is esznek babot főszerepéről, ami – teljesen logikusan – egy másik nagyon népszerű, hasonló karakterű sztárhoz vándorolt (mellesleg Hill és Gemma egyaránt jó fizikumú, a kaszkadőrködést örömmel végző színészek voltak, ez sem lehetett utolsó szempont).

Clucher filmje ugyan nem megkerülhetetlen klasszikus, Gemma sem képes teljesen elterelni róla a figyelmet, hogy a szerepét kifejezetten másra írtak és másnak szánták, de szégyenre egyiküknek sincs oka. Az angyalok is esznek babot nem nő fel a legjobb Hill-Spencer-produkciók szintjére, a maga módján mégis nagyon szórakoztató mozi, ami nem utolsó sorban a két főszereplő érdeme. És hogy még egy fejvakarással több legyen, megemlítem: Clucher 1974-ben elkészítette a folytatást Angyali jobbhorog címen, immár Bud szerepkörében is egy alkatilag hasonló beugróval (Ricky Bruch), de a másik szerepben változatlanul Gemmával. (OD)

California (Michele Lupo, 1977)

A westernt folyamatosan temetik, de nem képes meghalni. A műfajba új életet lehelő olasz változat a hetvenes évekre fáradt el, Enzo G. Castellari Keomája (1976) után már kevés készült belőlük, és többnyire azok se arattak sikert. Kivétel azonban akadt, és  valójában még az alkotóknak se fogyott el a szuflája, inkább a közönség vágyott "kortárs" izgalmakra. A California, Michele Lupo és Gemma hatodik, egyben utolsó közös filmje még meg tudta szólítani a közönséget, ráadásul a színvonala alapján is figyelemreméltó darab (ugyanezt Gemma és a nagy korszak egyik utolsó westernjéről, a Lucio Fulci rendezte Ezüstnyeregről sajnos már nem lehet egyértelműen kijelenteni).

california.jpg
A mű nem tartozik a(z al)műfaj legösszeszedettebb darabjai közé, az első harmad alapján úgy tűnhet, mintha maguk az alkotók se tudták volna eldönteni, mit akarnak: vígjátékot, elégikus, lírai mozit, vagy verekedésekben-lövöldözésekben tobzódó bosszúfilmet. Ha nem is gyakran, de az efféle “határozatlanság” javára szolgál egy filmnek (ld. Cable Hogue balladája), vagy legalábbis nem különösebben zavaró. A polgárháború veszteseinek sorsát követő California kisebb hibáival együtt is komoly, méltóságteli alkotás, egyszersmind a sokadik bizonyíték rá, hogy Lupo erős képi világgal dolgozó, jó stílusérzékű rendező volt, illetve hogy Gemma sokkal többre volt képes annál, amit a legtöbb filmjében (persze tipikusan a vígjátékokban) láthattunk tőle. Végül pár szó a hazai vonatkozásokról: egy jelenetben ismét felbukkan szokásos "disztingvált katona/orvos/rendőr" szerepkörében egyik kedvenc olasz(-magyar) epizodistánk, a Lupo-filmekben egyébként is gyakran látható Tom Felleghy; a film itthon is megjelent VHS-en, méghozzá ún. kvázi-szinkron változatban (a fontosabb szereplőknek ugyanaz a 4-5 színész szolgáltatta a hangját, minimálisan figyelve csak a szájmozgás passzolására, a statisztáknál megmaradt a halkan végig hallható angol hangsáv), ami sajátos elidegenítő effektusként új szintre emelheti az élményt a magyar nézők számára. (OD)

A vasprefektus (Pasquale Squitieri, 1977)

vasprefektus.jpg
Aki elkönyvelte az olasz színészt egy vigyorgó westernhősnek, annak igen nagy meglepetést okozhat A Vasprefektus, ugyanis ebben a maffiafilmben a leghalványabb mosolyt sem fedezhetjük fel Gemma arcán. Cesare Morit 1925-ben azzal a feladattal bízta meg Mussolini, hogy vessen véget a Maffia uralmának Szicíliában, és a cél érdekében szinte korlátlan hatalommal ruházta fel őt. Mori valóságos háborút indított a bűnszövetkezet ellen. Leglátványosabb akciója az volt, hogy körbezáratta Gangi városát, és addig nem oldotta fel az ostromzárat, amíg az ott bujkáló bűnözők meg nem adták magukat. Rendkívül érdekes képet tár elénk a film a húszas évek Olaszországáról, a benne egymásnak feszülő politikai érdekekről: Mori nem volt fasiszta, csak elkötelezett rendpárti, mégis ténykedésével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Fasiszta Párt megszilárdítsa hatalmát Szicíliában. Giuliano Gemma karrierjének talán legatipikusabb szerepében nem csupán azért meggyőző, mert hajába ősz tincseket festettek. Sugárzik belőle az erő és az elszántság – egy életre kelt gránitszoborként játssza el Cesare Morit. (VD)

Térdre kényszerítve (Damiano Damiani, 1980)

Damiano Damiani briliáns érzékkel használta fel a maffiafilm zsánerét arra, hogy az olasz közélet elkeserítő visszásságaival szembesítse a nézőt. Gondoljunk csak a Franco Nero főszereplésével készült Mint a bagoly nappalra, vagy az Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek című filmre. A Térdre kényszerítve is ott van a műfaj, és a rendező kiemelkedő teljesítményei között, köszönhetően egyedi megközelítésének, és a két főszereplő (Giuliano Gemma és Michele Placido) zseniális színészi játékának. A legtöbb maffiafilmtől eltérően itt alulról, mondhatni egy csatornafedő résein keresztül nyerünk fokozatosan egyre nagyobb rálátást az egész Szicíliát behálózó bűnszövetkezet mocskos üzelmeire.

Nino Peralta (Gemma) autótolvaj volt, de miután letöltötte a büntetését, szakított addigi életével, és egy parányi kávézót igazgatva próbálja előteremteni a családja megélhetéséhez szükséges pénzt. Nem akar mást, csak hogy hagyják békén, és a családjával lehessen – a maffia azonban ráküld egy bérgyilkost (Placido), és Peralta még azt sem tudja, hogy miért. Gemma és Placido óriási együtt, nyugodtan lehet őket a filmtörténet nagy színészpárosaival egy lapon emlegetni. Két színészi iskola ütközik egymással, ahogy próbálják manipulálni egymást, kipuhatolózni a másik szándékát. Gemma a nyugodt erő, Placido pedig grimaszol, kapkod, van úgy, hogy szó szerint csúszik-mászik a sárban. Szigorúan saját véleményem szerint, ebben a filmben látható Gemma karrierjének legnagyszerűbb alakítása. A Térdre kényszerítvében ellentmondást nem tűrően bizonyítja be, hogy sokkal több volt ő a mosolyánál. Képes arra is, hogy elénk varázsoljon egy életéért, és családjáért küzdő kisembert. (VD)

Tenebre (Dario Argento, 1982)

tenebre.jpg
Giuliano Gemma szinte az összes jelentősebb olasz zsánerben feltűnt, a peplumtól a westernen át a maffiafilmekig, arra viszont, hogy egy giallóban is kipróbálhassa magát, egészen 1982-ig kellett várnia, amikor is eljátszotta Germani nyomozót Dario Argento Tenebré-jében. Aki ismeri a műfajt, az tudja, hogy ezekben a filmekben a rendőrség vagy alig kap szerepet, vagy ha nagyobbat, akkor leginkább az alkalmatlanságáról tesz tanúbizonyságot. Germani is egy jószándékú, ámde inkompetens alaknak tűnik a film jelentős részében. A főszereplő amerikai, aki foglalkozása szerint krimiíró, mindig előtte jár pár lépéssel a nyomozásban, és még tanácsokat is osztogat neki, például idéz Sherlock Holmes-tól. Ezt egy önérzetesebb rendőr biztos kikérné magának. Gemmának nem ez a legizgalmasabb szerepe, viszont a feladatát hiba nélkül megoldja: rutinból hozza a mosolygós, kedélyes, nem túl éles eszű nyomozót, és ezzel tökéletesen el is altatja a nézőt, hogy vele biztos nem kell számolni. Tegyük hozzá, Argento filmjeiben sosem a színészi játék az, amit először megdicsér az ember. A Tenebrét is a világos színek állandó használatától szinte vakító, rideg, stilizált képi világ, illetve a mesterien megkomponált, vérbő gyilkosságok teszik a zsáner egyik kiemelkedő darabjává. Ezért is lehet az, hogy Gemma messze legemlékezetesebb jelenete, egyben az utolsó felbukkanása is a filmben. (VD)


+1 Robin Hood, a tűzes íjász (Giorgio Ferroni, 1970)

Egy komment a port.hu-ról: "Nekünk megvolt VHS-en. Szó szerint rongyosra néztem. Először nem is tudtam, hogy olasz film, csak később döbbentem rá. Szerintem az egyik legjobb Robin Hood-feldolgozás." És a film, kommentár nélkül:

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr675635560

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lisztes · http://www.facebook.com/LisztesMegmondjaATutit 2013.11.15. 15:28:37

Épp a napokban álltam neki egy western TOP50-es listának (4-5 hónap múlva talán el is készülök vele) és egyszerűen annyira lehangoló, hogy 40-50 klasszikust lazán ki kell hagynom, hogy beleférjek a keretbe. Ez az összeállítás most még szomorúbbá tett :) Ez a zsáner még a TOP100-nál is többet érdemelne.

Vékony Zsolt 2013.11.18. 11:09:11

Szerintem az Ezüstnyereg egészen jó film, nekem jobban tetszett, mint a California (bár lehet, utóbbi épp az említett gyatra szinkron miatt volt élvezhetetlen). Az Ezüstnyeregben totál megdöbbentő és furcsa mód vicces az a jelenet, hogy Gemma felképeli a kisfiút. Megfigyelte már valaki, hogy az valahogy nem is elég jó olasz film, ahol nem ütnek meg legalább egy nőt a játékidő alatt?

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2013.11.18. 17:56:06

@Vékony Zsolt: Tény, sokan kedvelik az Ezüstnyerget (talán nem véletlenül, -- élő klasszikust idézve -- ez a film volt itthon annak idején "a napközis mozilátogatások favoritja"), de én ezen őszintén meg vagyok lepve, annyira gejlnek és elfuseráltnak tűnt nekem. Viszont a Califoniában tényleg vannak meglepő(en rokonszenves) apróságok, pl. a valós történelmi keret, ami ezekben a filmekben nem gyakori.
A megfigyelést ebben a formában nem tudom megerősíteni, pedig sok olasz filmet nézek...

Vékony Zsolt 2013.11.19. 08:07:00

@Orosdy Dániel: Igaz, hogy az Ezüstnyeregnek vannak problémái (már eleve a Bud Spenceres/Ötvös Csöpis "kell egy gyerek a filmbe, hogy még eladhatóbb legyen"-megoldás is idegesítő), de azért szerethető - pedig én tényleg csak úgy egy éve láttam először.
A megfigyelést meg talán úgy érdemes finomítanom, hogy sok, számomra kedves olasz zsánerfilmben gyakori az, hogy elcsattannak olyan pofonok, amelyeknek nők a szenvedő alanyai, és mivel ez gyakran feltűnt nekem, így könnyebben észre is veszem, ha megtörténik.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2013.11.19. 12:18:54

@Vékony Zsolt: Lehet, hogy egyszer újranézem (nem te vagy az első, aki pozitívan nyilatkozik róla, úgyhogy talán az én készülékemben van a hiba). Az mindenesetre egyértelműen zavar, hogy Fulcinak ez az utolsó, egyben leggyengébb westernje (ennyit azért bátran ki merek jelenteni), és kakukktojás az egyébként legerősebb alkotói korszakában ("...remekmű...remekmű...remekmű...Ezüstnyereg...remekmű..."). Bár nyilván ez is vita tárgya lehet. :)

Időközben végiggondoltam ezt a pofozós dolgot, és tényleg lehet benne valami. Lehet, hogy azért lepett meg elsőre, mert már jó ideje _kézenfekvőnek_ tekintem, hogy az olasz filmekben ütik a nőket, mint a répát. (Az a Monica Vizzi - Ugo Tognazzi -film is beugrott, amiben Ugo azzal bizonyítja Monica iránt érzett szerelmét, hogy ötször-hatszor felképeli, amit a nő nagy megelégedéssel fogad.)