United - A mítosz születése

2013. november 06. 14:40 - Baski Sándor

Tévéajánló ma estére

United - brit, 2011. Rendezte: James Strong. Író: Chris Chibnall. Zene: Clint Mansell. Kép: Christopher Ross. Szereplők: David Tennant (Jimmy Murphy), Dougray Scott (Matt Busby), Jack O'Connell (Bobby Charlton), Sam Claflin (Duncan Edwards). 94 perc.
Vetítik: Duna Tv - 21:30

Ha a helyi sajátosságokat nem számítjuk, a legtöbb nagy futballklub történetében ugyanazokat a fejezeteket találjuk. Vannak külön bejáratú legendák, emlékezetes sikerek és fájó kudarcok, egy ikonikus stadion és fanatikus szurkolók – de semmi igazán unikális. Elég, ha csak megnézzük, hogyan alakult a legtöbb egyesület – nagyjából ugyanúgy: összehajolt néhány vasutas, és azt mondták, hogy legyen már valami. És lett. Így született meg a Manchester United elődje, a Newton Heath is 1878-ban, amely akkor még egy volt a sok közül. A klub genezisében nem volt semmi rendhagyó, ahogy az első pár évtized is a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. A United-drukkerek ma mégis jogos büszkeséggel (a kívülállók szerint: arroganciával) állíthatják: ilyen klub nincs még egy!

És ez a különleges klub Münchenben, illetve az azt követő hónapokban, években született meg – másodszorra. 1958. február 6-án, egy BEK-mérkőzésről hazafelé tartva a csapatot szállító repülőgép a müncheni repülőtéren földbe csapódott. A csapat elvesztette nyolc játékosát – eleinte úgy tűnt, a legendás edző, Matt Busby is belehal a sérüléseibe –, a túlélőknek azonban volt erejük és hitük előröl kezdeni mindent, és újra, a semmiből felépíteni a klubot. Ez a mentalitás, ez a főnix-szellemiség azóta is ott van minden utolsó utáni pillanatban begyötört gólban, ez határozza meg a klub identitását, erre utal a szurkolók jelszava, a „Believe”. Röviden: a müncheni tragédia a Manchester United eredetmitológiájának része.

united.jpg

És nem mellesleg egy olyan (melo)drámai történet kezdete, amilyeneket Hollywoodban szokás írni. Akár meg is lepődhetnénk rajta, hogy nem készült még belőle (mozi)film, pedig nyilvánvalóak az okok. Ami leírva, elmesélve, pláne átélve szomorú, katartikus, felemelő, az a fikció világában nagyon könnyen fordul át ordenáré giccsbe. Ha Hollywood valaha is megfilmesíti a sztorit (állítólag léteznek ilyen tervek), akkor biztosak lehetünk benne, hogy a végeredmény pontosan ilyen lesz – érzelgős, hatásvadász és hazug. A (tévé)filmverziót végül – szerencsére – az amerikai kollégáknál jóval több ízléssel, empátiával és önmérséklettel felszerelt BBC készítette el, és mutatta be 2011 áprilisában.

A United meglehetősen szerény büdzséből, mindössze 2 millió fontból készült. Ez hátránynak tűnhet, pedig nem az. Ennek köszönhető, hogy az alkotók fejében meg sem fordulhatott, hogy nagyszabású, hangos-látványos produkciót varázsoljanak a brit publikum elé. Helyette kénytelenek voltak az emberi drámára, a karakterekre koncentrálni. Még labdarúgni sem látjuk a főszereplőket (csak edzésen), szerencsére, merthogy a focifilmeknek hagyományosan a pályán zajló jelenetei szoktak a legkínosabbak lenni. Az író, Chris Chibnall (lásd: Broadchurch) nagyon bölcsen úgy döntött, hogy ahelyett, hogy egyenlő arányban felporciózná a játékidőt a Busby-bébik – így hívták a Matt Busby által felfedezett fiatal futballistákat – és a menedzser között, inkább csak két karakterre koncentrál. A többiek ennek következtében háttérbe szorulnak, a döntés azonban dramaturgiailag teljesen indokolt, a United ugyanis nem korrekt és száraz emlékműsornak készült, hanem átélhető, emberi drámának, amihez elsősorban könnyen követhető, koherens történet, és azonosulásra méltó hősök kellenek.

united2.jpg
Chibnall úgy látta, hogy ez a két hős Bobby Charlton és Jimmy Murphy. A tragédiát és az odáig vezető utat az előbbi szemén keresztül látjuk, vele együtt csodálkozunk rá a régi idők focijára, arra a korszakra, amikor a játékosok még a klubhűség fogalmát ismerő helyi fiatalok voltak, és nem milliárdos szupersztárok. Charlton tehát az egyik „hős” (a Skins-ből ismerős Jack O’Connell szokatlan, de jó választás a szerepre), de nem abban az értelemben, hogy heroizálná a film. A nem túl bonyolult személyiségű, de annál szimpatikusabb Bobby még gyerek a történet elején, és csak egy dolgot szeretne: bekerülni a csodás Busby-bébik közé. A tragédia után lesz belőle felnőtt, de nem azonnal, idő kell neki, amíg elfogadja a sorsát. A történet másik főszereplője, Jimmy Murphy, Busby asszisztense győzi meg arról, hogy vissza kell térnie a pályára, hogy nem adhatja fel.

A United egyik legnagyobb érdeme, hogy megadja Jimmy Murphy emlékének, azt, amit érdemel, érzékletesen bemutatva, hogy mekkora része volt a háttérből előlépő szakembernek a klub feltámasztásában. A tragédia után Busby-t két hónapig kórházban kezelték, és ha nincs Murphy, a MU vezérkara talán le is húzza a rolót. Busby végül visszatért és épített egy újabb legendás csapatot, a walesi edző pedig visszahúzódott a háttérbe. Van az ilyen emberekre egy magyarra nehezen lefordítható kifejezés: unsung hero. A Unitednek – és David Tennant alakításának – köszönhetően, a meg nem énekelt hős megéneklődött, méltó módon.

united1.jpg
Matt Busby figurájára ennek következményeképpen kevesebb figyelem jut, amit Busby fia utólag szóvá tett, kifogásolva azt is, hogy apját gengszteröltözékben és gengsztermanírokkal ábrázolták. Vélhetően igaza van, és Busby egyáltalán nem így beszélt és öltözködött, de ez lényegtelen. Ahogy az is, hogy az igazi Murphy idősebb és kövérebb volt, vagy, hogy a valóságban Charlton első Unitedes meccsén Duncan Edwards nem játszott. Nem számít az sem, hogy a számítógépes effektekkel generált manchesteri látkép olyan, mint egy poszt-apokaliptikus videojáték grafikája. Lényegtelen, mert a dramaturgia működik, objektív nézőpont pedig amúgy sem létezik, csak értelmezés. Tény, hogy a hívogató csapdákat nem sikerült mind elkerülni – akadnak a filmnek hatásvadász pillanatai, a mindig kiváló Clint Mansell zenéje néha túl tolakodó, és a jól megírt dialógok közé is be-becsúszik pár gyengébb mondat. A United mégis, minden apróbb hibája ellenére, pontosan úgy értelmezi az eseményeket, ahogy a szurkolók milliói: az emberi akarat katartikus, mítoszteremtő diadalaként.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr255618057

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.