A börtön általában a diktatórikus elnyomás, az uniformizálás és az egyéni akarat felörlésére törő hatalom szimbólumaként tűnik fel a vásznon. A börtönfilmek nagy része az önrendelkezés és a szabad akarat visszaszerzéséről, azaz a “rendszer” legyőzéséről mesél, melyet igen sokszor a szökés motívuma konkrétan is fémjelez. Az átélhető, szimpatikus motivációk és a caper-mozik alapképletét kifordító dramaturgia így szinte tálcán kínálják az izgalmakat. A fő attrakciót itt is a tervezés, az összeálló csapat konfliktusai és a megvalósítás jelentik, csak épp a hősök nem betörnek valahová némi zsákmányért, hanem kifelé igyekeznek a saját szabadságukért. A szökés-filmek széles spektrumának egy igen markáns, ám viszonylag kicsiny alműfaját a keserű disztópiákba ágyazott, tudományos-fantasztikus elemekkel átszőtt menekülések adják. A fasisztoid jövőképek és a technológiai rémálmok tökéletesen rímelnek az embertelen, bürokratikus intézmények, az arctalan Nagy Testvér ellen lázadó hős párharcára. Maga az alapséma közvetlenül a Logan futása és a Menekülés New Yorkból sikereiből eredeztethető és a kilencvenes évek első éveiben élte igazi virágkorát. A komor rendőrállam-víziók és a számítógépes forradalom szította tech-fóbiák találkoztak a szabadulós izgalmakkal, felfrissítve picit a gyorsan fáradó akciófilmes kliséket. A Wedlock és a Menekülés Absolomból B-kategóriás darabjai mellett az Alien 3 és a Star Trek kultikus hatodik mozifilmje is hasonló receptúrát használt. A futurista börtönmozik legtisztább esszenciáját azonban kétségtelenül a Fortress - 33 emelet mélyen a pokolban jelenti.
A VHS-korszak szerethető báját és idegesítő vonásait is magán viselő mű szűk két évtizede még minden másolt videókazetta-gyűjtemény alapvető darabjának számított, mára mégis méltatlanul megfeledkezett róla a közönség. A film szerencsére igen szépen öregedett, a Fortress mai szemmel nézve nemcsak erős kordokumentumként, de igen szórakoztató műfaji mutációként is működik. Már a magyar cím is (33 emelet mélyen a pokolban - ízlelgessük picit!) jelzi, harsány és hatásvadász darabbal van dolgunk, mely a siker érdekében a korszak számos, máshol már bevált alkotóelemét kölcsönveszi. A sötét jövő, az ultramodern börtön és a szabadulás lehetetlen küldetése mellett a fő attrakciót természetesen a húzónévként szerződtetett Christopher Lambert jelenti. A mostani nagy akciósztár-reneszánszból sajnálatosan kimaradó, ám egyértelműen kultikus státuszú színész már önmagában garancia az érzelmesebb dilemmákra, a feszülő izmok helyett lélekben eldőlő csatákra. A gonosz szerepében Kurtwood Smith a Robotzsaru mamutcéges felhangjait lopja a történetbe, míg Vernon “Bennett” Wells a nyers erőszak őrületével gazdagítja a művet.
Hősünk természetesen egy meghasonlott ex-szuperkatona, aki imádott feleségével együtt ellenszegül a túlnépesedés miatt rendőr-diktatúrába hanyatlott USA törvényeinek, és meggondolatlanul gyereket vállal. Ennél szebb és tisztább mozgatórugót álmodni sem lehet egy jófiú számára, ám az írók rátesznek még egy lapáttal, és hősünket egy gátlástalan magáncég által üzemeltetett pokoli létesítménybe zárják, ahol lábbal tiporják az alapvető emberi jogokat. A sivatag kellős közepére, mélyen a föld alá épített börtön igazi kényeztetés a retró, az egyelőre be nem következett sci-fi jövendölések és a korai kilencvenes évek szerelmeseinek. A börtönt vezérlő szuperszámítógép gondolatot olvas, a bélbe ültetett sokkolón keresztül fenyít és szövetroncsoló neutron-ágyúkat üzemeltet. A filmtípus szabályainak megfelelően a rendszer csúcsán egy perverz igazgató trónol, aki azonnal megpillantja Lambertben a potenciális forradalmárt, majd ahogyan az lenni szokott, minden eszközzel megpróbálja megtörni.
Maga a történet különösebb meglepetéseket nem tartogat a filmrajongók számára, hisz Lambert nem törik meg, sőt, gyorsan minden rabot emlékeztet a szolidaritás, a szabad akarat és az ellenállás fontosságára. Közben elindul a szökés megtervezése, amihez különböző feladatokat (pszichopata gyilkos leszerelése, a bölcs öreg afroamerikai barátságának elnyerése stb.) kell teljesítenie. A film természetesen nem a sztori miatt érdemli meg a figyelmet, inkább a műfaji szabályrendszer szemtelenül nyilvánvaló követése, illetve a brutálisan direkt politikai üzenetek miatt szimpatikus. A relatíve alacsony költségvetés ellenére a vázolt látomás, a steril börtön-háttér kifejezetten impozáns: a lézerek, a szögletes design és a szürke hátterek a korszak formavilágát, míg az elmeturkászást követő jelenetek a korai CGI-trükkök neonfényes divatját idézik. A kultikus horror-rendező, Stuart Gordon sci-fis kirándulásai közül egyértelműen ez a mű sikerült a legjobban. A Fortess egyértelműen alulértékelt időkapszula, mely ironikus élvezeti értéke mellett korrekten foglalja össze a VHS-korszak egy elfeledett vonulatát, amit az önironikus nosztalgia jegyében mostanság épp Stallone és Schwarzenegger párosa próbál visszacsempészni a vászonra.
