Seinfeld - Egy show a semmiről

2013. szeptember 09. 09:09 - filmvilág

Daráló

Egy brooklyni komikus, aki bolhából elefántot csinál, és új viccekre tanítja Amerikát. A Seinfeld a 90-es évek legpimaszabb, legnépszerűbb vígjátéksorozata volt.

Meghalok, ha nem röhöghetek. A moliere-i mottó igazságát az amerikai televíziózás alapító atyái is megszívlelhették, mert a műsorszórás hajnalán rögvest elvetették a képernyőszabatos humor magvait is. A munkálkodás eredménye a situation comedy (pergőbben: sitcom), a helyzetkomikumra épülő, műnevetéssel alábélelt, huszonöt perces epizódokban támadó vígjáték-széria. Igazi amerikai gyümölcs ez; nekünk talán ormótlan és túlérett, de nekik az övék. Mint a többi alapműfajt, ezt is lassan félszázada fogyasztják, egy-egy sikerültebb produkcióval megesik, hogy stabil harmincmilliós nézettséggel abszolválja a szezonokat. Kivételes teljesítmény az ilyen, mert az amerikai média-tumultusból az ezredvégen nem könnyű kiragyogni. (A cikk eredetileg a Filmvilág 1999. februári számában jelent meg – a szerk.) A számtalan kábel- és pay-per-view csatorna rég megbontotta az ABC, NBC, CBS hármas egységet, és szűkebbre vonta a tömeghisztériáig fajuló show-k körét. Ha egy új széria eljut idáig, az vagy halálbiztosra ment, vagy nagyjából véletlenül ütközött a korszellemmel.

seinfeld.jpg

Az utóbbi verziónak is szélsőséges esete volt, amikor egy neurotikus New York-i harmincasokat és deviáns holdudvarukat tárgyaló kultusz-vígjáték váratlanul felzárkózott a nézőmassza favoritjai, a Vészhelyzet és a Baywatch közelébe. Mi több, a szóbanforgó Seinfeld (ejtsd: szájnfeld) legjobb napjain az adásba-ment-még kategóriából az élre rúgta magát. Kilencéves története során rétegműsorból nézettségi csúcstartóvá dagadt, a kritikusokból kezes bárányt csinált, nem mellékesen letett néhány szállóigét az amerikai köznyelv asztalára, majd 1998. május 14-én, még jóformán a csúcson, a tévéhistória egyik legzajosabbra hangszerelt búcsújával pontot tett a hülyeség végére. 

Bolhából elefánt 

A farce hagyományait kezdetben tanmesei felhanggal ötvöző situation comedy az ötvenes évek rendbe álmodott világában indult útnak (Mindenki szereti Lucyt 1951-61, Majd Beaver elintézi 1957-63). A hatvanas években megtartotta a családias optimizmus hangvételét (A Brady csapat 1969-74, Andy Griffith Show 1960-68), a hetvenes években némi társadalomkritika és életszagúbb alaphelyzetek tálalásával nagykorúvá vált (M*A*S*H 1972-83, Mary Tyler Moore Show 1970-77). A nyolcvanas években működésképtelen családokkal, excentrikus, szókimondó figurákkal, a pénz világában zátonyra futott antihősökkel és mértéktartóbb moralizálással színezte a palettát (Egy rém rendes család 1987-97, Koccintsunk! 1983-93, Cosby Show 1984-92), az ezredfordulóhoz közeledve pedig egyfelől önreflexív, intellektuális szatírával (Murphy Brown 1988-98, A Simpson család 1990- ), másrészt alsó-középosztálybeli, kékgalléros érzékenységgel jelentkezett (Roseanne 1988-97, Épülünk, szépülünk (Home Improvement) 1991- ), míg végül eljutott a bornírtság és az üres verbalizmus non plus ultrájához, a Seinfeldhez.

seinfeld2.jpg
„Ha egy általad nagyrabecsült illető hosszan maga elé mered, akkor valószínűleg az ebédjére gondol”. Murphy törvénykönyvének ez a pontja a sekélyesség seinfeldi univerzumának alapigazsága. Ebben a világban arról társalognak, amire épeszű ember szót nem pazarol, amit épeszű network főműsoridőben nem finanszíroz. Érzelemnek, morálnak itt híre-hamva sincs, a tematikát mintha a zárt osztályon találnák ki: orrtúrás a piros lámpánál, PEZ-cukorkák, nullkalóriás joghurt, űrhajóstoll, John Cheever homoerotikus levelezése, egy nő, aki nem lengeti a karját járás közben, egy másik, aki minden randevún ugyanabban a ruhában jelenik meg... Felértékelődik a lényegtelen, helyet cserél rész és egész. Ennél is nagyobb vabankot csak az ugyanekkor induló Twin Peaks játszott – ki is múlt másfél szezon után.

Hogy ezek a végeláthatatlan semmiségek humorként üljenek, ahhoz sajátosan torzító perspektíva és ritka verbális képesség kell. Ezt Jerry Seinfeld, a sorozat név- és ötletadója hozta a közösbe. Kalman Seinfeld cégérfestő fia brooklyni születésű komikus a stand-up fajtából, annak a csapatnak pillanatnyilag legnépszerűbb tagja, akik egy szál mikrofonnal a kezükben formálják a humort Amerika-szerte minden rendű és rangú lebujban, aztán, ha telibe találnak, színháztermekben és tévés talk show-kban. A nagy Lenny Bruce által művészetté emelt mesterségnek arrafelé komoly tömegbázisa van, viszketeg ifjoncoktól többgyermekes családanyákig estéről estére százak teszik vele próbára magukat és az arra tévedtek türelmét. Nehezebb kenyér talán nincs is. A humor üt és visszaüt, a különböző mértékben intoleráns közönség előtt minden nüanszokon múlik, hanghordozás, időzítés és szóhasználat dönti el, hogy a funny guy úszik vagy elmerül.

seinfeld1.jpg
Seinfeld ebben a gárdában másképp fogja a hangokat. Nem utánoz és nem bohóckodik, szójátékot évente, ha gyárt. Nem a kétértelmű frivolitások híve, és nem is a kisebbségek kárára szórja a vicceit. Ő az aggasztóan normális, élveboncoló megfigyelő, a részletek, a miniatűr illusztrátora. Politika és gazdaság kritikája helyett a tárgyak világát és a hétköznapi hülyeséget kommentálja: annyira éretlen, hogy érdekes, annyira mániákus, hogy komolyan kell venni. „Miért mutatnak a mosóporreklámban csupa vér pulóvereket?” kérdezi. „Ha ilyen helyzetben vagyok, nem biztos, hogy a szennyes ruha a legnagyobb problémám, nem igaz? És miért van az, hogy a repülőn a pilóták állandóan kiszólnak a hangosbeszélőn? Bejelentik, hogy épp merre jár a gép, mondanak ezt-azt, ahelyett, hogy befognák a szájukat és vezetnének! Ezzel az erővel én is előremehetnék a vezetőfülkéhez és bekopoghatnék, hogy helló, itt ülünk a negyedik sorban, éppen a mogyorót esszük!”

A tévésorozat Seinfeld okoskodásait és a komikus kolléga, Larry David bizarr iránti hajlamát gyúrja egybe. A névadó önmagát játssza, a negyvenhez közeledő, elkötelezettségektől irtózó Upper East Side-i humoristát, aki ügyes-bajos dolgaiból merítve dagasztja a repertoárt. A helyszín puritán szoba-konyhája az infantilis normalitás tömegközéppontja, szereplői a tisztaság-, müzli- és edzőcipő-mániás házigazda és három, szabad bejárást élvező agyalágyult. George, egy köpcös, pattanásig feszült neurotikus, akinek „Isten nem engedi meg, hogy sikeres legyen”. Elaine, a céltalan, diplomás emancipa, és egy túlmozgásos, langaléta szomszéd, a flepnis Kramer. A harmincon jóval túl csak randiznak rendületlenül, a komfort tévútján orvosolják álproblémáikat. Függetlenek és retardáltak, egyszer mindenre kaphatók, mert kudarcuk is előjel nélküli: csapás és sztori. Pajzsuk és kardjuk a nyelv, amely a szerencsén túli adottságként egyedül engedelmeskedik nekik, még ha beszédterápiájuk nem is több üresjáratú önigazolásnál. Középsúlyú fogalmazóművészek egy diszlexiás kontinensen. 

seinfeld4.png

Önfertőző évek 

A Seinfeld titka, hogy finoman képes rezonálni egy csoport televízióval szembeni elvárásaira. Megérzi, hogy a metropolitánus középréteg torkig van azzal, ha még a humor perceiben is kiskanállal adagolják neki a családcentrikus felelősségtudatot. Ezért száműzi az érzelmeket és a jellemfejlődést, cserébe nem kínál mást, csak öncélú idétlenkedést, formabontó kivitelben. A deklaráltan „semmiről sem szóló” Seinfeld egyik emblematikus epizódja teljes egészében abból áll, hogy a négy főszereplő a feledékeny Kramer autóját keresi egy parkolóházban. Máskor egy kínai étterem előterében várakoznak arra, hogy végre elfoglalhassák a beígért asztalt. Leülnek, felállnak, megint leülnek. Mindkét esetben a nyelv lép a cselekmény helyére, megfigyeléseken alapuló seinfeldizmusok és patologikus párbeszédek, ami az NBC főműsoridejében felér egy forradalmi szervezkedéssel. Az ágyút végül a széria leghíresebb epizódja süti el, igaz ezúttal nem a türelem, hanem a televíziós tabuk ellen vezényel hadba.

A verseny a feldúlt George vallomásával kezdődik. A szülői házban üldögélt egyedül, unalmában felkapott egy képes magazint, és addig-addig lapozgatta, amíg kiéhezett fantáziája bűnös tettre nem sarkallta. A hazatérő Estelle mama természetesen rajtakapta, mitöbb a földre ájult, és kórházba került. George érthetően padlón van, baráti körben kijelenti, hogy ő ilyet többet az életben nem tesz. Jerry azon nyomban fogadást kínál: vajon ki bírja négyük közül legtovább az önmegtartóztatást? Ezzel elindul a kísértésekkel és növekvő idegfeszültséggel tarkított verseny, amelyben (újabb tabusértés) az egyetlen hölgy, Elaine dobja be másodiknak a törölközőt. A cenzurális tekintetben határsértő epizód bravúrja, hogy egyszer sem mondja ki kerek perec, miről is van szó, a körülíráshoz használt „birodalom ura” (master of your domain) kifejezés a Seinfeld gazdag szállóige-termésének legismertebbike.

seinfeld3.jpg
A szüzsék mögött nem nehéz felismerni a városi legenda Woody Allen hatását; de amíg nála a képtelenséget sem kizáró szatíra csupán rétegízlést kényeztetett, a Seinfeld könnyített bizarrsága hat éven át uralta a televíziózás egyik etalonját, az NBC csütörtök estéjét. A primetime hírekből, sorozatból és vígjátékból, aztán a késő esti talk show-kból felépülő négyfogásos kellős közepén a Seinfeld új viccekre tanítgatta a nyitottabb milliókat – de aki jól figyelt, tudhatta, hogy már elkésett vele. Mire húzónévvé avatták, felvizezte saját humorát. Negyven-ötven epizód után odahagyta kezdeti minimalizmusát, és részenként három-négy szálat melegen tartva a tempósabb sitcom klisék felé hajlott. Eltűntek a pimaszul egy helyben toporgó epizódok, a kicentizett megfigyelések, jött az izzadtságszag és a burleszk, míg a növekvő sebesség végül a Seinfeld renitens csapatát is letérítette pályájáról. Utolsó epizódjában a sorozat lehozta magát az amerikai átlagmédia szellemi szintjére, és mégis csak jobb a békesség, saját nihilizmusát is dekonstruálta.

A finálé reklámblokkjában az NBC harminc másodpercet 1,5 millió dollárért adott el – ez jóval több mint a Super Bowl futballdöntő által kalibrált csúcs. Egy jónevű kábelcsatorna a várva várt egy órára inzertet tartott fenn: „A Seinfeld után visszajövünk”. Egy konkurens sitcom, a Dharma és Greg előző esti epizódjában a két főszereplő úgy döntött, másnap kirúg a hámból, és nyilvános helyen szeretkezik. Elvégre jön a Seinfeld-búcsú, és a népek azzal lesznek elfoglalva. És jött is, de csak azért, hogy illusztrálja, arrafelé a legjobbak is elbuknak. Történik ugyanis, hogy a kvartett tétlenül végignéz egy utcai lopást, mire a rend érkező őrei egy új jogi fogalomra, a Szamaritánus törvényre hivatkozva bekasztnizzák őket. A tárgyaláson múltjuk minden vérig sértett áldozata ellenük tanúskodik, majd megszületik az ítélet: önzésük és érzéketlenségük büntetéseképpen egy évre kivonják őket a civil társadalomból...

Sovány vigasz, hogy Seinfeld a hűvösön is humoránál van. Az utolsó jelenetben narancssárga uniformisban tart klubestet a vicceivel csak hézagosan együtt rezdülő nehézfiúknak. „Valami nem stimmel ám a zárkával, srácok...” mondja. „Miért muszáj bezárni itt a cellákat? Ennyire rosszak lennénk, hogy a börtönben is börtönbe kell csukni minket? Azt hittem, a súlyemelés meg a szodómia épp elég...” Hát ez az, Mr. Seinfeld, akinek ilyen nagy a szája, az ne kérjen bocsánatot érte. Tudhatta volna, a komédiás akkor jó, ha a humorban nem ismer tréfát.

Horváth Antal Balázs

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr545501409

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.