Az írólegenda esete a mozival, avagy a 12 legjobb Elmore Leonard-adaptáció

2013. augusztus 25. 09:00 - filmvilág

Piszkos12

Elmore-Leonard1.jpgA hét elején elhunyt a kortárs amerikai crime fiction nagymestere, Elmore Leonard. Írói pályáját az ’50-es években westernregényekkel indította, majd az 1969-ben megjelent The Big Bounce sikerét követően a krimi műfajával kötelezte el magát. Történetei többnyire nagyvárosokban – leggyakrabban szűkebb hazájában, Detroitban – játszódnak, főszereplői uzsorások, ügyeskedők, szélhámosok, bankrablók, maffiózók és egyéb kétes figurák. Szikár, mindenféle sallangtól mentes, dialógközpontú stílusának köszönhetően szinte azonnal felfedezték munkáit a filmesek. A több mint 60 éves pályafutása során írt 46 regény és novella közül 26-ból készült film illetve tévésorozat, és ezzel – Michael Crichton, Stephen King és John Grisham mellett – a legtöbb alkalommal adaptált kortárs írónak számított. Bár a mozgóképes feldolgozások jó részével nem volt elégedett, akadtak olyan rendezők, akiknek sikerült átültetniük a vászonra Leonard sajátos világát. Piszkos12 rovatunkban bemutatjuk azt a 12 filmet, amelyek szerintünk méltó módon állítanak emléket az elmúlt fél évszázad egyik legjelentősebb amerikai írójának. (A sorrend a szerzőgárda egyik felének értékítéletét tükrözi, a többiek elhatárolódnak tőle. Talán ez a megosztottság is jól jelzi, milyen gazdag filmes örökséget hagyott maga után Leonard.)  

12. Hajsza (John Madden, 2009)

hajsza.jpg
A Halálos lövés (Killshot) Elmore Leonard egyik legkedveltebb regénye, a mozgóképes adaptációra mégis két évtizedet kellett várnia a közönségnek. Az 1989-ben megjelent könyv filmes jogait a Ponyvaregény sikerei után a Miramax vásárolta meg, az eredetileg Tarantino nevével összefonódott filmterv azonban évekig „fejlesztés alatt” vesztegelt. A forgatás 2005-ben némileg váratlanul a brit John Madden vezetésével indulhatott el, az inkább romantikus történetek filmre vételében járatos rendező viszont sehogyan sem boldogult az ígéretes alapanyaggal. A stábon belüli feszültségek, a tesztvetítések katasztrofális visszajelzései után számos átírásra, utóforgatásra került sor, a Hajsza így végül 2009-ben kerülhetett a nézők elé - akkor is csak otthoni forgalmazásban. E hosszú kálvária után a langyos fogadtatás és a gyors süllyesztő borítékolható volt, még annak ellenére is, hogy a mű egyébként igen komoly erényekkel rendelkezik. A veterán bérgyilkos, a pszichopata újonc és a túszul ejtett házaspár feszült kalandjából igen szabálytalan neo-noir születik, mely elsősorban képi világában és hangulatában erős. Talán épp a forgatási körülményeknek köszönhető a film szaggatott, balladisztikus atmoszférája, a forgatókönyv problémáit jótékonyan ellenpontozó vibrálása. Bár az író pontosan felépített bűndrámája helyett egy fokozatosan szétcsúszó sztorit kapunk, az aprólékos pszichológiai portrék hiányában kiváló színészi alakításokkal vigasztalódhatunk. Diane Lane és Thomas Jane között hibátlan az összhang, Joseph Gordon-Levitt kellően visszataszító, Mickey Rourke sziklaszilárd jelenléte pedig kifejezetten emlékezetes. A Hajsza talán nem megkerülhetetlen mestermű, ám Elmore Leonard „elveszett” filmjeként mindenképpen érdemes megpróbálkozni vele. (HZ)

11. Mr. Majestyk (Richard Fleischer, 1974)

Vince Majestyk egy dolgot akar az életben: nyugalomban leszedni a 160 hektáros birtokán megtermett dinnyét. Hiába azonban a világtól való elzárkózás, először egy ügyeskedő fickó zsarolja meg, hogy inkább az ő embereit fogadja fel munkásnak, mert különben baj lesz, aztán egy profi bérgyilkost sikerül magára haragítania a fogdában. Elég egy kicsit megkaparni a felszínt ahhoz, hogy rögtön lássuk, a Mr. Majestyk is Elmore Leonard vadnyugati történeteinek számát gyarapítja, csak éppen ez a western kortárs környezetben játszódik. Egyik sarokban áll a farmer, aki próbál csak a saját ügyeire koncentrálni, de ha igazságtalanságot lát, nem tud tétlen maradni, a másikban pedig a messziről jött bérgyilkos feszít, akinek minden vágya az lesz, hogy eltegye láb alól a dinnyetermesztőt. Variáció a Ben Wade és a farmer-re, csak most már nincs barátság földműves és bűnöző között. Most biztos nevetni fognak ezen, de higgyék el, lehet drámai egy olyan jelenet, amelyben egy nagy halom görögdinnyét géppuskáznak szét maffiózók, továbbá lehet, hogy kápráztak a szemeim, de mintha a szokásosnál többször mosolyodott volna el ebben a filmben Charles Bronson. A Mr. Majestyk annyiban kivétel az Elmore Leonard-adaptációk között, hogy az író forgatókönyvéből készült, és csak a film megjelenése után bővítette ki azt regénnyé. Érdemes elolvasni a hazánkban is megjelent könyvet, mivel állítólag lényegesen eltér a mozgóképes változattól. (Bővebben a filmről Tarantino-rovatunkban értekeztünk – itt.) (VD)

10. Touch (Paul Schrader, 1997)

touch.jpg
Minden egyes zseniális életműbe kellene egy olyan kakukktojás, mint a Touch. Egyrészt a meglepetés öröméért, másrészt emlékeztetőnek, hogy majd' minden ember – legyen az trafikos, sztriptíztáncos, vagy éppen író –, bonyolultabb annál, mint amilyennek elsőre elkönyveljük. A Touch-nak semmi köze a Vadnyugathoz, nincsenek benne gengszterek, és a pisztoly is csupán egyszer sül el benne, ráadásul egy álomképben. Ha viszont a kidolgozott és veszettül izgalmas karakterek felől közelítünk a filmhez, máris megtaláltuk a kapcsot, amely a többi jól sikerült Leonard-adaptációhoz fűzi. Juvenal (Skeet Ulrich) egy kiugrott ferences szerzetes, aki alkoholistákat próbál visszavezetni a normális életbe, és aki, ha hihetünk a szemünknek, képes kézrátétellel gyógyítani. Bill Hill (Christopher Walken) szemtanúja lesz az egyik csodatételnek, és rögtön a meggazdagodás lehetőségét látja a szerény, visszahúzódó fiatalemberben. Könyvek, tv-szereplések, show-műsorok főszereplőjévé akarja tenni. A csinos Lynn-t (Bridget Fonda) küldi el Juvenalhoz, hogy szedje ki a titkát, és bírja rá a nyitásra a nyilvánosság felé. A teológia diplomával rendelkező Paul Schrader jól tette, hogy az egyes szituációkban, illetve a mellékszereplőkben rejlő komikumot hagyta megvillanni, de ügyelt arra, hogy a film megőrizze a témához illő komolyságát. A Touch egy szereplőire nagy figyelmet fordító, ízléses és visszafogott dráma, amelynek még az sem árt, hogy az egyik visszaemlékezésben élő oroszlánok helyett kitömött állatok veszik körbe a keresztény vértanút. (VD)

9. Tíz másodperc az élet (John Frankenheimer, 1986)

A legtöbb Leonard-regényről elmondható, hogy ideális filmes alapanyag, és ez alól a Tíz másodperc az élet sem kivétel, ugyanis rögtön két adaptáció készült belőle, hasonlóan a 3:10 to Yuma-hoz. Az 1984-ben bemutatott A nagykövet után két évvel John Frankenheimer is leforgatta a maga verzióját, amely nem csak a regény eredeti címét hagyta meg (52 Pick-Up), de a cselekményt illetően is hűnek bizonyult a forrásműhöz.  A történet klasszikus Leonard: adott egy gazdag üzletember, oldalán politikusi ambíciókat dédelgető feleséggel, és egy fiatal szeretővel, aki „civilben” egy model shop típusú sztriptízbárban dolgozik. A lebuj rosszarcú tulajdonosai – jellemző: egyikük egy pornómozit is működtet – kompromittáló felvételeket készítenek a párosról, és megzsarolják a férfit: vagy fizet, vagy kitudódik a titka.
A forradalminak nem nevezhető alaptörténet ellenére a Tíz másodperc az élet működik, még pedig azért, amiért a Leonard-regények is – mellőzi a sallangokat és emlékezetes karaktereket mutat be. Roy Scheider meggyőzően alakítja a sarokba szorított üzletembert, de a fő attrakciót a három bűnöző összetéveszthetetlenül leonardi figurája jelenti. Sajnálatos, hogy a film nem tartozik a 80-as évek klasszikus bűnfilmjei közé, mert – a félresikerült soundtracket leszámítva – minden tekintetben ott lenne a helye. (Bővebben a filmről Tarantino-rovatunkban értekeztünk – itt.) (BS)

8. Börtönvonat Yumába (James Mangold, 2007)

börtönvonat yumába.jpg
Az ötvenes-hatvanas évek halkszavú, mellékvágányon ténykedő western-szerzője után kereken öt évtizeddel az új évezred egyik sokadik amerikai iparosa, James Mangold vállalta magára a Ben Wade és a farmer modern adaptációját. Noha Mangold kifejezetten ígéretes független direktorként indult, amit Heavy című (a magyar keresztségben Életgyáva) melankolikus románca, sőt, kisebb mértékben ugyan, de a Copland című kisvárosi krimije/ westernje is bizonyítanak, a különféle zsánerekbe tett kirándulásai végül szürke munkásemberré degradálták (lásd Farkas).
A Leonard-novella második adaptációja már nem bazini pszichológiai western, hanem a 21. századi publikumnak ajándékozott akciówestern némi drámai, és kicsivel több buddy-felhanggal. (Nem mintha a contentioni nászutas lakosztályban verbálisan bajvívó, majd a 3:10-es vonaton eszmét cserélő földműves-bűnöző nexus nélkülözte volna a “male bondingot”.) Sokkal több produkciós érték, lövöldözés, hajsza tarkítja a szüzsét, csempészeken, indiánokon kell átverekednie magukat a hősöknek, Mangold tudatosan beleépít a történetbe mindent, amit egy westernről tudnunk kell. Ezen felül heroikusabb is: a Christian Bale által játszott Dan Evansre itt már egy család néz fel (gyerekekkel - akik kimaradtak a korábbi feldolgozásból, itt pedig Evans legidősebb fia a fegyenckíséretben is részt vesz), akik előtt talmi hőstettekkel hozakodik elő, leplezve saját szerencsétlenségét, miközben nem tudja megmenteni az otthonát. Míg az ‘57-es moziban „csupán” a forróság volt Evansék legnagyobb ellensége, itt már a nagybirtokos és pribékjei is zsarnokoskodnak a családdal. Újabb különbség, hogy a korábban Richard Jaeckel által visszafogottan megformált jobbkézből, Charlie Prince-ből Ben Foster vérző-forgó szemű őrültet faragott, a 3.10-es vonathoz való kirohanást pedig amolyan John Woo-módra egy férfias összefogás kontra tömeges sortűz előz meg. (SZÁ)

7. Szóljatok a köpcösnek! (Barry Sonnenfeld)

Elmore Leonard egyik legnagyobb slágere. Ráadásul a mester ezt még állítólag szerette is. Krimijeinek komplex történetbonyolítása és visszafogott karakterrajzai ugyan jelen esetben is – mint az életmű során mindig – állócsillagként ragyognak, a Szóljatok a köpcösnek! ereje mégis a szerző félreértések által szervezett, sorsszerűséget kísértő, és cselvetésekkel tarkított bűntörténeteinek könnyed formabontásában rejlik. Az alvilági üzelmek parodisztikus labirintusában történő tökösen műfaj-ironikus manőverezés Barry Sonnenfeld hozzáértő kezében finoman, minden harsányságot és didaktikusságot mellőzve mosódik át álomgyári mechanizmusokat körberöhögő vagány szatírába. Forgatókönyvet bármilyen hülye gengszterbérenc is tud írni, filmötletet pedig szuggesztív mafia-modorban lehet a leghatékonyabban eladni. A debilizált bűnözők és Hollywood látványosan inkompetenes döntéshozói közé tehát – megannyi emlékezetes párbeszéd és fergeteges dramaturgiai fordulat során – egyfajta gunyoros egyenlőségjel kerül. Leonard karcos és furfangos klasszikusa továbbá tobzódik a felszabadult színészi jutalomjátékoktól. Annak ellenére, hogy a John Travolta által kitűnően megformált Chili Palmer nevetségesen laza karakterében talán túlságosan is ott rezonál a hasonszőrű Vincent Vega, a Szóljatok a köpcösnek! filmbuziságot cool-listára emelő szemi-kultikus brooklyni pénzbehajtója mégsem válik Tarantino-lábjegyzetté. Mellette pedig Gene Hackman, Delroy Lindo, Rene Russo, Danny DeVito – és 2013 két hősi halottja – Dennis Farina, és James Gandolfini is brillíroznak. (PD)

6. Ben Wade és a farmer (Delmer Daves, 1957)

310toyuma1957.jpg
1957-ben joggal tűnhetett úgy, hogy az ifjú tehetségnek szerencséje lesz a nagyvászonnal: a második mozi, amely egy írását dolgozta fel, szinte rögtön klasszikus lett, hála (az egyszerűségében is összetett sztori mellett) az elsőosztályú alakításoknak, operatőri munkának, vágásnak, rendezésnek, és még sorolhatnánk. A stílusos daruzásairól ismert Daves kamerája előtt szintén nem egy egyszerű kalandtörténet bontakozik ki, a Ben Wade és a farmer – miközben helyet kapnak benne az érzelmek és a humor is – valójában thrillerbe hajló dráma és karaktertanulmány egyszerre, éppen csak egy másik műfaj kulisszái között. Pszichológiai-morális kérdésfelvetései sem mondhatók hagyományosnak ebben a műfajban: az egyik főszereplő ugyan nyilvánvalóan jó ember, mégsem különösebben elbűvölő személyiség, míg a másiknak hidegvérű gyilkos és rablóvezér létére van kisugárzása, esze, stílusa – a néző nem őrlődik köztük, de azért nincs is a szájába rágva semmi.
A Ben Wade és a farmer joggal vált a műfaj egyik kihagyhatatlan darabjává, amelynek emlékét még a maga módján jól sikerült remake (Börtönvonat Yumába – James Mangold*, 2007) sem tudta elhomályosítani (és ha már itt tartunk: innen is csent ezt-azt Leone a Vadnyugatba). E film fő karaktereinek apropóján akár még az egyszeri mozista is önvizsgálatot tarthat: miért vagyunk hajlamosak magasabbra értékelni a halk, ám szorgos tehetségeknél a felemás életműveket maguk után hagyó ügyeletes zseniket? Mielőtt bárki elhamarkodottan válaszolna, szólok: Elmore Leonard is inkább az előbbiek közé tartozott.
*Érdemes megemlíteni, hogy Mangold nem ezzel a filmmel tisztelgett először Daves klasszikusa előtt: első ismertebb műve, a Copland főszereplőjét a farmert alakító Van Heflin után nevezte el Heflinnek (mindkét karakter lehetetlen körülmények között vállalkozik rá, hogy egy bűnözőt átadjon a hatóságnak). Mi több, Varró Attila szerint a Börtönvonat Yumába egyenesen összegzése a Vanyugaton játszódó Leonard-adaptációk motívumainak. (OD)

5. Valdez közeleg (Edwin Sherin, 1970)

Burt Lancaster decensen gondterhelt kisvárosi seriffje nem éppen szokványos vadnyugati hősként tűnik fel a Valdez közelegben. Az alázatos kisrendőr azzal indít, hogy önvédelemből agyonlövi azt a gyilkosnak kiáltott fickót, akit az önbíráskodó csürhétől meg akart menteni – majd kárpótlási pénzt kezd koldulni az özvegynek a rasszista lincselők között. De a nyilvános megalázása és (kvázi-)keresztre feszítése után a tutyi-mutyi balfék kíméletlen bosszúálló angyalként tér vissza a helyi kiskirály birtokára. Leonard sokadik és már magabiztosan szabályszegő vadnyugati regénye ambivalens főszereplővel igazít a bosszúwestern sémáján: a mexikói seriff vendettáját a megalázottság feletti düh és az igazságvágy egyszerre fűti, miközben a Lee Marvin néhány évvel korábbi vadulását (A játéknak vége, 1967) felidéző küzdelem a pénzért (93000 helyett 100 dollár a tét) bizonyos szögből a főhős vezeklésének látszik (lásd, ugye, a keresztet). De Lancasteren kívül van itt még finom úriasszony (Susan Clark), aki átöleli azt, aki lekurvázza; vagy egy szadista, pszichotikus fickó (Ruchard Johnson), aki jókedvében megmenti a főszereplő életét – és a Broadwayen edződött rendező, Edwin Sherin alig néhány kurta jelenettel (vagy Leonardtól örökölt szikár dialóggal) képes ezeket az ellentmondásos figurákat és viszonyokat felrajzolni, miközben kábé olyan lényegre törően és szűkszavúan prezentálja a regény nyílegyenes sztoriját, mint ahogyan hőse gyilkolja kitartó üldözőit. Méltathatók még a spagettis effektusok, az európai helyszínek vagy a hetvenes évekre jellemző, leharcolt hangulat - de ha valami biztosan kitünteti Sherin debütjét, akkor az a túlvilági finálé: a kopár spanyol hegyekben bolyongó figurákat hritelen ellepi a köd, a mexikóinak maszkolt színészek szarbarna sminkje és Susan Clark rikító külleme egyszerre a stilizáció eszközének látszik, és pisztolyok helyett súlyos arcközelik csapnak össze egy bizonytalan eredményű, komor párbajban. (NVG)

 4. Foglyok (Budd Boetticher, 1957)

tallt.jpg
Hála az olasz western népszerűségének, sokan hajlamosak lenézni az amerikai eredetit, mondván, a régi Hollywood egyszerű, negédes meséket gyártott a jó győzelméről és a gonosz bukásáról. Az igazság persze távolról sem ennyire egyszerű, elég ha megemlítjük, hogy a spagetti western atyja, Sergio Leone hatalmas rajongója volt John Fordnak, Howard Hawks-nak és a többieknek, Budd Boettichert pedig egyenesen ezekkel a szavakkal ölelte át egy filmfesztiválon: „Mindent a te filmjeidből loptam!” A kijelentés több szempontból is túlzó, az Elmore Leonard írásából készült Foglyokat (The Tall T) sem könnyű összekeverni az Egy maréknyi dollárérttal, mégis olyan moziról beszélünk, amely könnyen meglepheti azokat, akik előítélettel viseltetnek az amerikai westernnel szemben. A kezdés még illik a sztereotípiákhoz: mosolygó, magányos cowboy a főszereplő, oldalán kedves-humoros figurák. Aztán SPOILER! a fogat behajt egy állomásra, kíméletlenül lelövik az egyik kedves-humoros figurát, majd értesülünk róla, hogy két másik kedves-humoros figura (egyikük még gyerek) már a kút alján fekszik, és SPOILER VÉGE! megállapíthatjuk: igen, ez a Volt egyszer egy Vadnyugat világa (átvitt értelemben és szó szerint is, mivel Leone nem egy dolgot Boetticher filmjéből vett kölcsön saját remekéhez).
Soroljuk akárhová, akármi alapján, a Foglyok nem véletlenül lett olcsó vadnyugati mozi létére kultfilm, és nem véletlenül emlegetik a műfaj egyik titkos klasszikusaként. Igazi mestermű ugyanis, amelynek összes hibája kimerül abban, hogy – a kor parancsának engedelmeskedve – néha mer naiv lenni. A rendezés egyszerre stílusos és visszafogott, a színészek hitelesek, a forgatókönyv (az utóbb sikeres rendezővé avanzsáló Burt Kennedy munkája) tökéletesen bontja ki Leonard történetének alaphelyzetét. Mit kívánhat még egy fiatal író egy korai írásának feldolgozásától? (OD)

3. A hallgatag ember (Martin Ritt, 1967)

Bár manapság elsősorban thriller- és krimiszerzőként ismert, karrierje kezdetén Elmore Leonard számos kiváló westernt írt, melyek közül jó néhányat meg is filmesítettek. A hallgatag ember a szerző vadnyugati ciklusának emlékezetes csúcsdarabja, a belőle készült mozi évtizedekig a legismertebb, legelismertebb Leonard-adaptációnak számított – és még ma is a legjobbak között a helye. Martin Ritt 1967-es filmje a korszak forrongó légkörét visszatükrözve a hagyományos amerikai értékek válságáról, a puritán erkölcs hanyatlásáról mesél, az óramű pontosságú sztori azonban masszív moralitásjátékká emelkedik, univerzális érvényűvé varázsolva a látottakat. Vérbeli revizionista westernről van tehát szó, az önkéntes száműzetésben élő hős cinikus kívülállóként szemléli az eseményeket, végül mégis kénytelen beavatkozni. A rablásra és ostrom-szituációra épülő, a Hatosfogat parafrázisaként is értelmezhető történet a spontán kialakuló kisközösség egyre fenyegetőbb ellentmondásait járja körül, ám Ford ikonikus művével ellentétben az emberi felelősségvállalás és az empátia lehetőségei itt már kiábrándítóak, a kisebbség és többség viszonya mérgezett. Ritt felesleges sallangok nélkül, hibátlan tempóban, kiváló színészekkel viszi vászonra a szikár cselekményt. A feszültség szinte észrevétlenül nő, a szuggesztív képeket súlyos csendek kísérik, az utolsó fél óra pedig olyan intenzitású, hogy a néző gyakran elfelejt levegőt venni. Paul Newman eszköztelen, csendből, dühből és melankóliából kevert alakítása valósággal megkoronázza az író és a stáb munkáját. A hallgatag ember az amerikai western intellektuálisabb vonulatának fontos kulcsműve és nem mellesleg Elmore Leonard egyik legerősebb filmje. (HZ)  

2. Mint a kámfor (Steven Soderbergh, 1998)

A filmesztétikai szakkönyvekben hiába is keresnénk a „szexi film” definícióját, ilyen fogalom hivatalosan nem létezik. Nem is mernénk arra vállalkozni, hogy meghatározzuk a jelentését, mégis, ha példát kellene hozni rá, akkor a Mint a kámfornál alkalmasabb filmet keveset találnánk. Soderbergh rendezése nem csupán azért érdemli ki ezt a jelzőt, mert a két főszereplő színész, George Clooney és Jennifer Lopez (illetve az általuk játszott karakterek) között tapintható az a bizonyos kémia, hanem mert minden egyéb hozzávaló – az ihletett fényképezés, a könnyed, jazzes zene, a frappáns dialógok és a ráérős történetmesélés – kellemes érzéki élményekkel kecsegtet. Rövidebben: a Mint a kámfor szexepiljét a különleges hangulata adja. Soderbergh tökéletes arányban kever krimit, romantikát, humort, anélkül, hogy a történet bármely aspektusát illetően kompromisszumra kényszerülne. Clooney-Lopez párosán kívül dicséret illet minden közreműködőt, Ving Rhames-től, Albert Brooks-on és Luis Guzmánon át Don Cheadle-ig, de Scott Frank adaptált forgatókönyvét is méltán jelölték Oscarra. Maga Elmore Leonard is elégedett volt a végeredménnyel, még azt sem nehezményezte, hogy a regényében nyugdíjas korú, Harry Dean Stanton-ra hasonlító főhős szerepét egy jóval fiatalabb, Hollywood-kompatiblis sármőr kapta meg. Olyannyira nem, hogy a Road Dogs című folytatásban megfiatalította a karaktert, abban a reményben, hogy az esetleges adaptációban ismét Clooney alakítja majd. Nagyobb elismerést Soderbergh-ék aligha kaphattak volna. (BS)

1. Jackie Brown (Quentin Tarantino, 1997)

jackie brown1.gif
Tarantinót ugyan lehet azzal vádolni, hogy filmjeihez megszámlálhatatlan forrásból merít ihletet, de egyvalamihez következetesen ragaszkodik: csak saját forgatókönyvből hajlandó dolgozni, még az adaptáció lehetőségét is elveti. Eddig csupán egyetlen alkalommal tett kivételt, és aligha meglepő, hogy éppen Elmore Leonard regényét ítélte méltónak a feldolgozásra. Tarantino, ha úgy tetszik, részben Leonard köpönyegéből bújt elő, az író történetei, karakterei és dialógusai nagymértékben hatottak rá. Nem csoda, hogy mind közül talán neki sikerült a leginkább megragadnia a leonardi világot – maga az író is úgy nyilatkozott, hogy a Jackie Brown a legjobb Leonard-adaptáció –, miközben a sajátos tarantinós stílusjegyeket is érvényesíteni tudta a filmben. Kettejük szellemi rokonságát bizonyítja, hogy a Jackie Brown annak ellenére pontos és értő feldolgozása a Rum Punch című regénynek, hogy a rendező a cselekményt jelentősen átdolgozta, a fehér főhősnő szerepét pedig egy blaxploitation ikonra (Pam Grier) bízta.

A Jackie Brown, ahogy az idén elhunyt kiváló kritikus, Roger Ebert megfogalmazta, nem a történetről, hanem a textúráról, a filmszövetről szól, arról a világról, amelyben a főhősök élnek. Tarantino 152 percben meséli el azt az alapvetően heistfilmes sztorit, amihez más rendezőnek 80 perc is elég lenne. A megnövelt játékidő azonban alkalmat nyújt a nézőnek arra, hogy minden korábbi vagy későbbi Tarantino filmnél jobban elmerüljön a karakterek világában, akik ezáltal sokkalta életszagúbbnak, emberibbnek tűnnek, mint, mondjuk, a Ponyvaregény antihősei. Nem véletlen ugyanakkor, hogy a Tarantino-életmű viszonylatában csak egy kisebbség sorolja a toplista élére a Jackie Brownt: a részben az öregedést tárgyaló, csendes, helyenként kifejezetten elégikus hangulatú film a harsányabb és könnyebben idézhető erőszakmozikhoz képest merőben uncool produkció, amely nem átallja két ötvenen túli szereplő visszafogott románcát fókuszba helyezni. Éppen ezért Tarantino – hiába ontatott ki több hektolitert művért a vásznon, és forgatott nácikról, zsidókról, rabszolgákról a Jackie Brown bemutatója óta eltelt 16 évben –, merészebb, mélyre hatolóbb filmet azóta sem készített. (BS)


+ 1:  A nagykövet (J. Lee Thompson, 1984)

Az eredeti A rettegés fokát és a remek Navarone ágyúit jegyző Thompson karrierje a hetvenes évekre megtört. Jelentékeny technikai tudását és vizuális érzékét a Cannonnak adta bérbe, egyszersmind házirendezője lett a szintén utat tévesztő Charles Bronsonnak. A nyolcvanas években már csak egyetlen olyan filmet találunk tőle, amelyről elmondható, hogy több az aktuális Bronson-mozinál, vagy valamilyen divathullám (slasher, Indiana Jones) meglovaglásánál, és ez A nagykövet. Persze ez a mozi is illeszkedik egy trendbe (lásd Delta Kommandó, Kettős szerepben és társaik), és nem is kifejezetten A-kategóriás anyag, de legalább nem is virtigli trash, mint Thompson és a Cannon többi közös produkciója.

nagykövet1.jpg
A nagykövet
meglepően jószándékú és okos thriller-dráma, egy „nemesebb B-film”, amely ugyan szerepelteti a Forró rágógumi-sorozat majd mindegyik állandó szereplőjét és félmeztelenül mutatja az 52 éves, Oscar-díjas Ellen Burstynt, de közben igyekszik egy optimista, jószándékú üzenetet is közvetíteni békéről, megegyezésről, méghozzá Hollywood aranykorának jeles alakjai (Robert Mitchum, Rock Hudson) és néhány tehetséges európai színész (Fabio Testi, Donald Pleasence) közreműködésével. Mindennek, illetve a stáb leendő Oscar-jelöltjeinek (Adam Greenberg operatőr, Mark Goldblatt vágó) köszönhetően lett Thompson filmje tetszetős és jó ritmusú darab, amely ugyan távolról sem kihagyhatatlan, mégis van valami bája, sőt, ma már bizonyos fokú elismertséget is a magáénak tudhat.
És hogy hogy jön Elmore Leonard a képbe? Bár egyes kópiák stáblistája erről nem szól, A nagykövet az ő 52 Pick-Up című regényén alapul, legalábbis részben és elvileg (valójában csak a házipornós zsarolás mellékszálának van köze az irodalmi alaphoz). Nincs sok értelme összehasonlítani e filmet a „remake-jével”, a Tíz másodperc az élettel, de érdemes megjegyezni: nem ártott a sztorinak, hogy Frankenheimer visszahelyezte a fókuszát oda, ahová való, azaz Amerikába, a nemes elvek helyett kizárólag a pénzben hívő bűnözők és kényszerpályára került polgárok világába. Ezt talán még a könyvei moziváltozatait rendre becsmérlő Elmore-nak is imponált. (OD)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr385475153

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Flasztimill 2013.08.29. 13:27:04

A 7. és a 2. helyet cserélhetne, amúgy jó kis lista!
A Jackie Brown pedig kétség nélkül A Legjobb Tarantino film (eddig)!